Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-03 / 1. szám, vasarnap
MDfr. A poliklinika a magyarban A csehszlovákiai egészségügy közvetlen szervezésének az egységei a különböző szintű népegészségügyi intézetek, szlovákul: ústavy národného zdravia. Beszélünk kerületi, járási, városi népegészségügyi intézetekről, ezekben vagy alegységeikben folyik a betegellátás, vagyis a betegek orvosi vizsgálata, kezelése. Az alegységek egy vagy több orvosi rendelőből állnak, a helység, körzet stb. nagysága szerint. Ha egy kisebb falunak egy orvosi rendelője van, nincs baj a megnevezésével, mert ott a betegek egyszerűen orvoshoz vagy orvosi rendelőbe mennek szükség esetén. A probléma a nagyobb helységekben, városokban jelentkezik, azoknak a nagyobb ellátó intézményeknek a megnevezésében, amelyekben több rendelő, rendszerint több körzeti orvosi és ezeken kívül több szakorvosi rendelő is található. Ezeknek a neve a szlovákban: poliklinika; ezt az idegen szót használja általában a magyar lakosság is, esetleg a szervezési egység szlovák nevéből kiszakított úsrav szót is. Rendszerint tehát ilyen mondatokat hallhatunk azoktól, akiknek ezzel az intézménnyel van dolguk: „Megyek a poliklinikára“; „Azt az orvost most nem találtam az ústavon“; stb. Azzal bizonyára mindenki egyetért, hogy az úsfav szlovák szó nem helyénvaló a magyar szövegben, hiszen teljes értékű megfelelője az intézet. Természetesen ezt is csak akkor használjuk, ha a beszédhelyzetből, beszédelőzményből világosan érthető, hogy milyen intézetről van szó, mint ahogy az ústav is csak ilyen körülmények között érthető azok számára, akik egyébként ismerik a jelentését. S az is természetes, hogy nem kül-, hanem belviszonyraggal látjuk el, vagyis a -ban, -ben, -ba, -be, -ból, -bői ragokkal. Az előbbi mondat tehát helyesen így hangzik: „Azt az orvost most nem találtam az intézetben.“ Azt viszont már kevesen tudják, mi a helyes álláspont a poliklinika szó használatával kapcsolatban. Legtöbben bizonyára úgy vélik, hogy idegen szó, akárcsak a klinika, s ha ezt használjuk, azt miért ne használhatnánk? Valóban, a klinika szó használatos nyelvünkben: azt a kórházat jelöli, amelyben a betegek kezelése mellett az orvosok képzését is végzik, tehát a magyarabb neve: egyetemi kórház. Röviden azonban általában csak kliniká-nak mondjuk. A poliklinika szóból azonban nem állíthatjuk, hogy szintén elterjedt vagy széles körben használatos szó volna a magyarban, holott maga a fogalom, amelyet jelöl, Magyarországon is megvan. Sót, ezekből az úgynevezett polikliríikákból ott is, itt is sokszorta több van, mint a klinikákból, hiszen ez utóbbiak csak az orvostudományi egyetemek vagy karok székhelyén találhatók meg. Csak éppen az előbbieket ott nem polikliniká-nak hívják, hanem rendelőintézet-nek. A rendelőintézet szó jelentése megfelel a polikliniká-énak. Senkit se zavarjon ez utóbbi szóban a klinika utótag, itt nem az egyetemi kórházat jelöli önálló szóként, hanem a poli- előtaggal együtt azt a nyilvános egészségügyi intézményt, amelyben többféle rendelés (vagyis szakrendelés is) folyik. Márpedig ha nem egy-, hanem többfajta rendelés folyik egy egészségügyi intézményben, az már nem egyszerűen rendelő, hanem joggal nevezhető intézet-nek, mégpedig funkciója alapján rendelóintézet-nek. S noha a poliklinika szó külviszonyraggal látható el (poliklinikára, poíiklinikán, poliklinikáról) a rendelőintézet belviszonyragot kíván: „Megyek a rendelőintézetbe“; „Voltam a rendelőintézetben“; „Most jövök a rendelőintézetből“; stb. Nem állítjuk, hogy a magyarban ismeretlen a poliklinika szó, nyilván sokan ismerik, de nemigen használják. Jobbára csak szakmai körökben fordul elő, de még az orvosoktól is inkább a rendelőintézet szót halljuk a fogalom jelölésére. Az ambuláns páciensek, vagy (magyarul) járóbetegek szintén ezt a magyar szót használják, sőt közülük valószínűleg csak azok ismerik a polikli- niká-t, akik görögöt tanultak vagy több idegen szót ismernek. Használjuk mi is a rendelőintézet szót a poliklinika helyett. JAKAB ISTVÁN A siker - tapsban kifejezve Mostanában sok szó esik a sikerélményről, arról, hogy ez milyen fontos a tinédzserek, illetőleg magyar szót használva a tizenévesek, majd a pályakezdők, a huszonévesek fejlődése, kibontakozása szempontjából, de még az elismert vagy - rokon értelmű szavakkal élve - a befutott, beérkezett művészek életében is. A tizen- és huszonévesek sikerélményeit többnyire nem lehet lemérni. Másképp áll a dolog a művészekkel. Nekik ugyanis tapsol a közönség, és a taps mércéül szolgálhat a siker mértékének, fokának megállapításához. S ez a nyelvben is kifejeződik. Nézzük csak, milyen mellékneveket használhatunk a taps mellett jelzőül! Először is: a taps lehet hűvös, hűvöskés, langyos, lagymatag. Ez bizony még nem nagy siker! De lehet a taps meleg, sőt forró is. Aztán átcsaphat lelkes, tomboló, dörgő, dübörgő, zúgó, egetveró, eget-földet megrázó, megremegtető, megreszkettető, falrengető, falrepesztó, mennydörgő, viharos, fergeteges vagy orkánszerü tapsba. Másfelől lehet a taps hosszas, hosszan tartó, szűnni nem akaró, véget nem éró vagy ütemes is. De talán még nagyobb sikerre vall, ha - most már a tapssal alakult összetételekre és a taps mellett állítmányként használatos igékre is rátérve - vastaps, illetőleg tapsvihar vagy tapsorkán tör ki, illetőleg zúg fel, és nem is akar elülni, elcsendesedni, lecsendesülni, elcsitulni. Vagy ha nyíltszíni tapssal jutalmazza a közönség a színészt, az énekest. Persze, tapsra várni azért nem tanácsos, legalábbis e kifejezés argóbeli értelmében nem. Mert ez akár rendreutasítás is lehet: Mit ácsorogsz itt, talán tapsra vársz? RUZSICKY ÉVA Dolgozatírás R égi kacatok, újságok, füzetek között matatott, amikor véletlenül ráakadt arra a papírspárgával átkötözött csomagra, amelyre pontos műszaki betűkkel ráírta: Dolgozatfüzetek. Hirtelen eszébe jutott az a perc, amikor elhatározta, hogy nem dobja ki a dolgozat füzeteit. Két-három nappal az érettségi után volt, több mint tizenkét éve. S az emlékkel együtt most a kíváncsiság is hatalmába kerítette. Elsősorban az érdekelte, miért is csomagolta be ilyen gondosán a hét dogozat füzetet, amikor a többit csak úgy bedobálta a kartondobozba. Kibontotta a csomagot, s szétrakta maga előtt a füzeteket Meglepődött, mert nemcsak középiskolás dolgozatfüzeteit, de a kilencévesben teleírtakat is rejtegette a csomag. Furcsa, gondolta magában. Töprengett, hogy annak a percnek, milyen motivációja volt még. Lapozgatni kezdte a füzeteket. Hetedikben: Szünidei élményeim, Ószi munkák a szövetkezetben, Téli kalandom, Levél édesanyámhoz, Felvonultunk május elsején, Mit várok a szünidőtől. Mai eszével nézve igencsak szokványosnak találta a témákat. A dolgozatokra kapott jegyeket nézve is szokványos egyeseket látott. Helyesírás, külalak, tartalom. A témákhoz mért sablonok. Nem is szerették a magyartanárukat. Harsány hangú, szeszélyes fiatalember volt, aki szigorúságát a szabályosságban, a pedagógus és diák közötti távolság megtartásában látta egyedül érvényesíthetőnek. Kötelezettség - teljesítések voltak ezek a dolgozatok. Terjedelemmel, mondatsablonokkal határok közé szorítottak. Milyen megköny- nyebbülés volt szeptemberben az a hír, hogy a nyolcadik osztály magyar nyelv és irodalom anyagát osztályfőnökük tanítja majd. De hol is a nyolcadik osztályos dolgozatfüzete? Megtalálta és izgatottan belelapozott: Évszakok változásai, Kukoricatörés, Disznót öltünk, Nagyapám dalai, Ha anyám kezére nézek, Tavasz van, gyönyörű és Pályát választok. Mennyivel tágabb, szabadabb lehetőséget adtak ezek a címek a dolgozatíráshoz. Ez volt az osztályfőnökük pedagógia módszere. A diák felszabadítása kötöttségek, a keretek képzelőerőt, gyermeki lelket földhöz szorító bezártságából. És ezeknek a dolgozatoknak életszaga van, még ma is szinte ösztönösnek hatnak. A legrosszabb tanuló is meg tudta írni a maga húsz-huszonöt sorát, mert elhitette velük, hogy szabad önmagukat adni. A cím nem falakkal körülhatárolt cella, hanem megtöltésre váró kincsesláda volt, ahová kamaszviláguk legrejtettebb titkait is elrejthették. Ma már könnyű mindezt áttekinteni, elemezgetni. S milyen kevés - egy furcsa szombat délutáni kutatgatás a kacatok között - is elég ahhoz, hogy a felnőtt megvonja a mérleget. Azóta már tudja, hogy minden emberi munka lényege ez a felszaba- dultság. Valahogy mindig igyekezett megőrizni ezt a tudatot, még akkor is, ha pillanatnyi körülményei a legkevésbé sem kínálták az önálló gondolkodás, az önálló cselekvés lehetőségét. Ez leginkább tanulmányai ideje alatt okozott számára gondot. Pályáját kétszer is korrigálnia kellett, hogy végre olyan helyre kerüljön, ahol elsődlegesen az alkotókészségét, az önállóságát igénylik. Persze ez a munka már korántsem hasonlít a dolgozatírásra, amely valahol mégis csak a diák és a pedagógus bensőséges kapcsolatában teljesedik ki. A munkája ma közösségi érdekeket követ Nem, nem szolgál kritikátlanul mindent, amit ebbe a köntösbe bújtattak, hiszen éppen a differenciálni tudás, a megkülönböztetésre való képessége az ami előtérbe kerül. Iskolai dolgozatfüzetek, benne kamaszkorának legszebb élményei, amelyek ma már emlékek. Emlékek, mint a dolgozatjavítások is, amikor a közösség ítélőszéke elé állva egymás hibáit rótták fel. Nem, nem voltak, ezek elevenen- boncolások, inkább önismeretre serkentették egymást. És itt vannak ezeknek az óráknak a nyomai, itt a dolgozatfüzetekben. Hat-hét soros tömör jellemzése minden dolgozatnak, amit már a tanárunk írt oda. Ezekért a jellemzésekért vitte magával őket a középiskolába is, mert úgy látta útmutatások az önálló alkotáshoz. Ki tudja hányán tették ezt meg rajta kívül? És ha meg is tették, hogyan használták fel a tanácsokat? Alapjában véve mindegy, mert az a fontos, hogy megtanította az osztályával, milyen felemelő az emberi méltóság érzése akkor, ha az embert megszabadítják gátlásaitól, a felállított korlátoktól és így megszabadul az újtól, az ismeretlentől való természetes félelmétől is. Órákig ült a dolgozatai fölött. Középiskolás munkáit is újra elolvasta. Némelyikben már a novella műfajával is megpróbálkozott, sőt olyat is talált, amelynek a végére verset faragott. Verset (?): kancsal rímekbe szedett rigmust. Most nevetségesnek találta mindezeket, csupán a természetességet látva vett rajta egyre nagyobb erőt az öröm. örömét lelte abban, amit tizenöt évvel ezelőtt egyik tanárának pedagógusi elhivatottsága jövőbe érően felszabadított benne. DUSZA ISTVÁN „Naplójegyzetek“ Ľudovít Hološka tárlata Ritkaság, hogy művész olyan nyíltan, leplezetlenül tárulkozzon ki a készhez, véglegeshez, becso- magolthoz szokott közönség előtt, mint Ľudovít Hološka festő- és grafikusművész, aki a bratislavai Cyprian Majerník Galériában Napló címmel mutatta be „rajzait, jegyzeteit, fejtegetéseit“. Nem akárki engedheti meg magának, hogy betekintést nyújtson „műhelytitkaiba“, munkájának folyamatában, gondolatvilágának rejtelmeibe. Hološka megteheti, rajzai, „jegyzetei“ izgalmasak, színvonalasak. Annak ellenére, hogy Ľudovít Hološkát a fiatal szlovák festészet egyik új, lírikus-poétikus ágának képviselőjeként emlegetik, kiállított vázlatai, képei azt bizonyítják, hogy mtivészetében a gondolatiságnak is fontos szerep jut. A külvilágból érkező különböző impulzusokra érzékenyen reagáló festő pillanatnyi benyomásait a rendszerező, kombi riáió agy szigorú felülvizsgálatnak veti alá. Gyakran a hétköznapi életből ellesett motívumok (Gyűlésen, Betonkeverő, Daru, Országúton stb.) több változatban, többféle megoldásban szerepelnek. A művész a színek s a formák fokozatos átalakulását figyeli bennük, mélyre szántó alaposságával szinte a posztimpresszionisták (G. Seurat, P. Signac) színelméleti kutatásait, olykor pedig a színek kölcsönhatásaira építő Vasarely-módszert idézi eszünkbe. A tárlaton néhány festmény (főként tempera) is látható, így alkotójuk a sok ceruza-, szén-, pasztell-, tusrajz és temperavázlat után munkájának végső eredményéhez is elvezet bennünket, melyben ugyancsak sikerül megőriznie a könnyedséget. Ugyanakkor nem hatnak zárt alkotásnak - szabad teret engednek a néző fantáziájának. „A papír, ceruza vagy a toll mindig kéznél van - vallja a művész így hát abban a pillanatban, amint valami felkelti az érdeklődésemet, azonnal dolgozni kezdek. A rajz által tanulok; jegyzetelek, festészetem problémáit fontolgatom. Úgy tűnik föl, hogy a rajzban közvetlenebb vagyok, nem stilizálom magam és semmit sem színlelek önmagam előtt. Hiszem, hogy a rajz igazan mutat be, olyannak, amilyen vagyok, bemutatja mi hat rám, és hogyan próbálom azt megragadni; hogyan gondolkozom mint képzőművész.“ Ľudovít' Hološka, aki Jablonicán született és ma is ott él, és a trna- vai Pedagógiai Kar képzőművészeti tanszékének a tanára, már több önálló kiállításon mutatta be alkotásait Mint az a saját szavaiból, munkáiból kiderül, nagy felelősséggel dolgozik, újabb és újabb feladatokat tűz maga elé és ezeket lankadatlan munkakedvvel valósítja meg. A. GÁLY TAMARA Halvány hangverseny Bensőséges hármas háziünnepséget remélve indultam el december 17-én, csütörtökön a Filharmónia koncertjére. A 75. születésnapját ünneplő Rajter Lajos érdemes művész vezényelte Mozart C-dúr (KV 338) szimfóniáját, Brahms Haydn-variációit, illetve az idén szintén 75 éves Alexander Moyzes nemzeti művész Ősszel című szopránszólóra és zenekarra komponált ciklusát, valamint a 100 éve született Bartók Béla Cantata Profanáját, a 20. századi zene egyik gyöngyszemét. A zenekar kedvét bizonyára már a pódiumra lépéskor a kisszámú közönség vette el a lelkes muzsikálástól. így a mozarti ragyogást homállyá, a szabadon ívelő dallamosságot nyűgös von- szoltsággá, s a buffoneszk finálét bájcsevegéssé változtató muzsikusok inkább bosszúságot, mint szenvedélyt és örömet ébresztettek az amúgy is feszélyezett publikumban, Brahmsnak, a romantizmus nagy klasszicistájának Haydn-variációit ha lehet, még kevésbé sikerült közel hoznia a már- már fáradtan vezénylő karmesternek hallgatói szívéhez. Ennek ellenére (a gyenge fűtést is beszámítva) kis felmelegedést okozott a finálé szépen sikerült, jól gradált felépítése. Alexander Moyzes egyik legjelentősebb műve a lírikus hangvételű, őszinte érzelmi világot feltáró Ősszel ciklus. Szép tolmácsolása ellenére (Marta Nit- ranová újabb bizonyságát adta nagyszerű képességeinek) a csalódott közönség meglehetősen tartózkodóan fogadta az igazán jó, plasztikusan megformált produkciót. A koncert csúcspontját (s ez már nem szokatlan az utóbbi időben) a filharmónia énekkarának Bartók Cantata Profanájában nyújtott kitűnő teljesítménye jelentette. Talán csak a pontatlan magyar szövegmondás zavarta a tiszta éneklés és jó muzsikálás kiváltotta szívet melengető érzéseket. Pavol Baxa (aki a legutóbbi magyarországi karmesterverseny résztvevője volt) magas színvonalú, odaadó munkáját dicséri ez a szép siker. A hagyományosan európai szinten éneklő Gregor József (bariton) mellett némi csalódást okozott Réti Csaba (tenor) indiszponáltnak tűnő közreműködése. A hangverseny dramaturgiája méltóan ügyelt zenei életünk három kimagasló jubileumára. A feladat komolysága viszont nem lehet mentség a közepes kivitelezésre. Ez a gondolat járt az eszemben, miközben a teremben helyet foglaló Alexander Moyzes professzort nézve a zenekar tompa hangzását hallgattam. RÁCZ TIBOR ÚJ szó 4 1982.1.3. KIS ______ NY ELVŐR
