Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-30 / 52. szám
r SZIBÉRIA A JÖVŐ ORSZÁGA Korabeli dokumentumok szerint ott, ahol a Dugyinka folyó a Jenyiszejbe ömlik, már 1610-ben járt egy Kurocskin névre hallgató kereskedő, a tenger felöl hajózott fel a Jenyiszejen és faházat hagyott maga után a két folyó találkozásánál. A város történetét azonban csak 1666-tól számítják, amikor az Ob-parti Mangazeja szabadcsapata itt rekedt, s erről jelentésében számolt be az északi feudális város parancsnokának. Hiába teltek azonban az évek, Dugyinka életében csak annyi változás történt, hogy néhánnyal megszaporodott a partmenti házak száma. Egy 1911-ből származó feljegyzés: „Dugyinka - apró falu. Mindössze tíz házból áll. Főleg kiskereskedők laknak bennük, akik minden ősszel megrakják rénszarvasaikat árúval és keletre, Katan- gába mennek, innen nyolcszáz verszta távolságra. Ott jakutokkal, szamojédekkel, dolgánokkal és tunguszokkal üzletelnek. Teát, leveles dohányt, kétszersültet, lisztet, lőport és ólmot visznek nekik, cserébe pedig a tundrából prémeket, elsősorban sarki rókát hoznak és várják árújukkal a gőzhajót.“ A ma már város Dugyinka közelmúltjáról a reggeli után a Tajmir Autonóm Nemzetiségi Körzet pártbizottságának titkára, Gavriil Privalkin tájékoztat. Mentegetőzéssel kezdi:- Dugyinka 1930-ban lett körzeti központ, de nem volt igazi gazdája, ezért összevissza épült. Fejlődését a norilszki kombinátnak köszönheti, akkor épült vasút és kikötő egyaránt, de helyi tanács csak azután jött létre, hogy 1951 március 3-án várossá nyilványították. Azt az átutazó is látja, hogy Dugyinka régi felében sok gondja lehet a város a- tyáknak. A találomra épült faházak kusza tömegében lehetetlen a közművek lefektetése, nehéz a gépesített hóeltakarítás. De biztatóan formálódik már az új Dugyinka. A kicsit aszketikus külsejű, sokemeletes lakóházak fegyelmezetten, rendezetten sorakoznak, az ingatag deszkapallókat betonból készült járdalapok váltották fel. Egész télen építkeznek, a sarki éjszaka alatt reflektorfényben és a gyakori hóviharok idején is. Ezért olyan büszkék a dugyinkaiak úttöröházukra, kórházukra és kultúrotthonukra, mint a nagy múltú európai városok lakói a régi dicsőség emlékét hordozó váraikra, székesegyházaikra.- A Tajmir félsziget közigazgatási egység, 45 ezer lakossal. Sajnos - teszi hozzá a párttitkár - Orilszk már nem tartozik hozzánk, piedig földrajzilag a hatalmas félsziget része. A jégtáblák közé ékelődő tájegységben sok kis népcsoport él elszórva, rénszarvascsordáikat 750 ezer négyzetkilométeres mezőn legeltethetik. Az őslakó nyenyecek, dolgánok, nganaszánok életével közelebbről nem lesz módom megismerkedni, ez külön utazás célja lehetne, ezért házigazdáimat kérdezgetem a nemzetiségekké vált hétezer bennszülött életéről.- A nomád életforma szinte teljesen megszűnt már - mondják -, a kis népiek egymástól meglehetősen elkülönítve egy-egy faluban élnek. A rénszarvasokat hat főből álló brigád kiséri a tundrában (köztudott, hogy ez az állat istállót nem tűr meg, táplálékát maga keresi a hó alatt), s húsznapionként a brigádokat újakkal váltják fel. Párzási, ellési időszakba azonban mindenki ott hagyja a komfortos házakat és börsátrakban költözik, hogy ellássák az állatokat. A körzet vezetői szerint Tajmir előtt nagy jövő . Norilszkot már most ők látják el gázzal, a messzojahai lelőhelyről, de a jelek szerint a tyumenyi széhidrogén- mezö átnyúlik ide a félsziget alá is, s hamarosan olajfúró tornyok tarkítják majd a tundrát. A technika térhódítása természetesen újabb gondokat vet fel: a tundra sebezhető. Ha nyáron valamilyen gép vagy akár motor szán is, végigmegy a vizenyős talajon, feltör a víz, megkezdődik a mocsárképződés és az érzékeny, tözeg-zsombékos felület sebe évtizedekig megmarad. Dél van, amikor ismét megpillantom a Jenyiszejt. A folyam itt már 3-4 kilométer széles, a könnyű ködben nem is látszik a túlsó partja. Mondják, hogy áradás idején olyan mint a tenger. A parton, magasan a víz fölött álla kikötöépület, kicsit elidegenedve a folyótól. Parancsnoka, egy volt amatőr birkózó, nem lepiödik meg a kérdésen:- A dugyinkai kikötő talán egyedülálló létesítmény a világon. Amikor megindul Észak csak edzett embereknek való a jégzajlás, irtózatos tömegű jég zúdul rá. Képzelje el: a folyó sajátos kanyarulata következtében a kikötői létesítményekre másfél kilométer hosszú, mintégy 600 méter széles jégmező rohan, tizenöt kilométeres „gyorsítás“ után. A jég vastagsága eléri a másfél métert. Ami útjába kerül, mindent összezúz.Épp ezért jégzajlás előtt valamennyi berendezésünket felvontatjuk a partra. A több mint száz daru sínekre áll és csörlők segítségével szintén fölkapaszkodik; nézzen ki az ablakon, még most is ott állnak, olyan sűrűn, hogy moccanni sem képesek. Leereszkedünk Alekszandr Kizimmel a vízig. Mintha szökőár vagy szőnyeg- bombázás után járnánk a partot: feltépett sínek, megrongált betonlábak, magasra halmozott szálfák, óriási szemétkupacok mindenütt.- A kár minden alkalommal legalább két millió - közli tárgyilagosan a kikötöpa- rancsnok.- S ez elkerülhetetlen? Nem lehetett volna a kikötőét másutt felépíteni?- Nem, de ez a pusztítás elkerülhető. Épp most dolgozunk rajta - mondja Kizim és ismerteti saját találmányát. Szakemberek kiszámították, hogy minimum 28 millió rubelba kerülne egy megbízható gát felépítése. A kikötő parancsnoka más megoldást javasolt: „hizlalják“ fel a folyó egyik szigetét és segítsenek természetes gát képződésében. Levelestészta-szerúen fagyasztották össze a talajrétegeket, az „örök fagyot“ utánozva, hogy az így megemelt sziget nyaranta se olvadjon meg, faforgáccsal, fürészporral mínusz hét fokon konzerválták benne a fagyot. Kizim számításai szerint ez a gát, amely csak 800 ezerbe került, negyven esztendeig állni fog. De ha gyengülne, lyukakat fúrnak, és hideg levegőt vagy vizet nyomnak a belsejébe. Főpróba: jövő tavasszal. Alekszandr Kizim szavai kategorikusak. Kétség, tétovázás, bizonytalanság nincs bennük. A rendkívüli klíma és a vál- lain nyugvó hatalmas felelősség tette valószínűleg ilyen katonásan határozottá. A felelősség valóban óriási és nem mérhető csupán abban az 5,2 millió tonna áruban, amit ez a kikötő átereszt magán. Ha Dugyinkában fennakadás van, innen sok száz és ezer kilométerre kohók állnak le, polgári és hadiipari üzemek maradnak nyersanyag nélkül. De ugyanez visszafelé is érvényes: ha nem rakják ki a Murmanszk felöl érkező tengerjárókat, Norilszk marad élelem, ruha és építőanyag nélkül. Ilyen azonban régóta nem történik. A kikötő teljesen gépesítve birkózik meg ezzel a nyomasztóan nagy feladattal, a munkát itt tárcaközi érdekellentétek nem zavarják, a norilszki kikötő is a kombinátnak van alárendelve és Moszkvában központi irodája működik, önálló kereskedelmi joggal. S még valami, ami jelentősen hozzájárul teljesítőképességének növekedéséhez: a tengeri jégtörők évről-évre meghosszabít- hatják a hajózási időszakot, s ezzel a dugyinkai kikötő életét is. Búcsúzom. A helikopter ablakából még egyszer visszanézek a folyóra, amely heteken át volt éltetőm és táplálóm, hordozóm és úticélom. Utolsó néhány száz kilométerén nem tartok vele: a Jenyiszej innen már szinte parttalanul, ágakra szakadozva, szigeteket szülve halad, egyre inkább azonosulva a tengerrel, amelynek részévé válik. Születésénél jelen voltam, halálát azonban nem akarom látni. Annál sokkal jobban megszerettem. De vajon meghal-e egyáltalán a Nagy Víz? Hiszen hatalmas víztömege töretlenül, szakadatlanul újratermelődik, termőéereje, energiája újabb életet adó kalászokban, értéket gyártó gépekben, lámpák fényében él tovább... Az óriás - erről győződtem meg utam során - már csak ritkán lázad fel, ritkán válik ellenséggé, bízik jövőjében és vállalja a szolgálatot. Mintha maga is tudná: a Jenyiszej sorsa - egész Szibéria sorsa. Rá is vonatkozik az, amit Nansen írt: „Szibéria a jövő országa“. Bár talán nem túlzás már úgy mondani: Szibéria á jelen országa. És aki ezt a jelent nem ismeri, - vallom egy kortárs francia költővel - nem ismeri bolygónk jövőjét sem. IJ SZÚ 15 81. XII. 30 Találkozás a Jenyiszej jegén (A szerző felvételei) (Vége)
