Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-19 / 28. szám
ban, annak a mestert is túlszárnyaló tehetségében. Ez a darabbeli jelenet jelképe lehet annak a mesterségbeli folytonosságnak, erőteljes megújulásnak, amely a presovi Színházi Ifjúság ’81 fesztiválon általában tapasztalható volt. Hiszen a megnyitó előadás nem maradt csupán véletlenül kiragadható példa. Egészében véve az ennek a színvonalát el nem érő együttesekre is jellemző volt a generációk egymásra utaltságának vállalása - a tanítani és tanulni vágyás. Hogy milyen eredményekre képes egy-egy együttes, amelynek művészei - rendezői és színészek Emberi test, játékosság A színészi azonosulásról Légzésének mélyről jövő hangjait hallom, gesztusaiban a jellem szeplöteiensége. Szavai az épülő tudat csiszolatlan-gyémántnyi lehetőségét jelzik (Kriszjából ugyanúgy lehet világhírű színésznő, mint a gyémántból brillíáns). Elena Ambrová percekig úgy van jelen a színpadon, hogy játéka a hallható dialógusok mágneses terén kívül is magával ragadó emberi alakot ölt. Ez a bmói Divadlo na- termékeny pillanatban találkoztak, azt nemcsak a brnói együttes munkája bizonyítja. Velük együtt a Banská Bystrica-i, a Hradec Králové-i rendezők és színészek tehetségükön kívül mást is bizonyítottak. A fesztivál külföldi vendégeinek egyöntetű véleménye volt, hogy nagyon jó hazánkban a színészképzés, hiszen láthatóan sokoldalú, szellemi és fizikai megterhelést egyformán bíró (ebből eredően ezt maximálisan vállaló) alkotók kerülnek ki a színművészeti főiskolákról. Játékosságuk a mozgástérben „mimetikus-fel- idézö-megjelenító“ formájú, eszmeképük minden esetben a megformált alakok tipikussá tételében gyökerezik, és mindkettő legtökéletesebb megvalósulásának anyagát - az emberi testet - minden tekintetben uralják. Aligha kell különösebben hangsúlyozni, hogy a mindezekkel alkotó módon élő színészeknek már csak jó drámai szövegekre és határozott, a korszerű színház tartalmi és formai követelményeit ismerő, elfogadó rendező egyéniségekre van szükségük. Engedtessék meg, hogy újra a brnóiak előadására utaljak, amelyben a többrétegúség egyetlen, színpadon ritkán látható rétege adott egy sajátos színészi feladatot a két főszereplőnek. A forradalmi színházművészetről alkotott elképzelését Remaszum Kriszjá- val szeretné megvalósítani. Ez mindaddig nem sikerül, amíg el nem tudja hitetni a naiv parasztlánnyal, hogy a belülről fakadó érzések sorjázása elengedhetetlen feltétele a figura tudatos megformálásának. A színészi azonosulás gyönörü pillanatait játsza el Alena Ambrová, a brnói Divadlo na Provázku színésznője. Ez a pillanat teljessége adja a színészi játék lényegét. DUSZA ISTVÁN Provázku Ragyogj, ragyogj csillagom című produkciójának gyermekien tiszta, igaz emberien a rossz ellen lázadó Kriszjája. Embertársa, tanítója, partnere majd szerelme Remaszum, a forradalom színházát önmagában és embertársaiban kereső művész. Jirí Pecha, mint színész, kora szerint generációnyi idővel előzi meg Alena Ambrovát, de játékában ennek nincsenek látható jelei. Mindketten a legteljesebb, legsokoldalúbb színészi játék elkötelezettjei. Az általuk megformált Remaszum illetve Kriszja darabbeli mester-tanítvány kapcsolata, feltehetően a Divadlo na Provázku hétköznapi munkájában is létező. Ritka pillanatokat ajándékoznak nézőiknek, különösen amikor a színház világ- és emberjobbító erejébe vetett hitével Remaszum beoltja Kriszját. Teszi ezt olyan erővel, amilyennel csak a mester hihet tanítványáJiri Pecha a Ragyogj, ragyogj csillagom egyik jelenetében Josef Kratochvíl felvétele Új drámák Fesztiválok előtt, alatt és után az újságírók és a közművelődés egyéb elhivatottjai közül meglehetősen sok panasz hangzik el amatőr rendezőink és színjátszóink elméleti és gyakorlati felkészültségére, a drámairodalom, a játékszín, dolgaiban való jártasságára, valamint ízléskultúrájára vonatkozóan. Azok szájából, akik hiszik és vallják: az amatőr és hívatásos színész, színház között csupán státusbeli, a szociológiai vizsgálódások körébe tartozó, s korántsem lényegi különbség van. A színház, színjátszás írott és íratlan „játék- szabályai" mindkét esetben megegyeznek, s művelőik számára kőtelező érvénnyel bírnak. Hiszen a cél mindkét esetben - mindkét megközelítésben - ugyanaz, s a tét sem kisebb. így a világ legtermészetesebb dolga volna, mint ahogy másutt már az is, hogy az amatőr rendező és színész nem kis tehetséggel - s tehetségekben talán nem is szenvednénk hiányt - és jól megalapozott, szilárd esztétikai és etikai-világnézeti alapokon nyugvó ismeretekkel, lehetőleg nagy és állandóan növekvő rádiuszé tájékozottsággal rendelkezzék. Mert a tehetség önmagában véve, ugye, még nem elegendő. S noha felméréseink erre vonatkozóan nincsenek, évenként ismétlődő seregszemléink, versenyeink azonban mégis ana engednek következtetni, hogy e tekintetben aligha lehetünk elégedettek. Holott az amatőr - vagy mondjam így: autodidakta? - művészetpártoló és művészeti tevékenysége legfontosabb elemének éppen az önművelésnek kellene lennie. És ehhez szinte tengernyi mennyiségben állnának rendelkezésére a legkülönfélébb - magyar, szlovák, cseh és esetleg más nyelvű - szakkönyvek és -folyóiratok, csak egy kicsit kellene jobban körülnéznie, csak egy kicsit kellene komolyabban vennie, amit csinál. Itt van például, hogy ezúttal mást ne is említsek, a Színház című, s a mi részünkről is nem kis haszonnal lapozgatható színház- művészeti, elméleti és kritikai folyóirat, amely havi rendszerességgel foglalkozik a kortárs magyar- és világszínház eseményeivel, dráma- és színházelméleti és -történeti kérdésekkel, ütközteti a különböző, egymástól eltérő nézeteket, kiemelkedő színészi alakításokat és színházi könyveket elemez bepillantást enged alkotóműhelyekbe stb., stb. Röviden: a maga teljességében igyekszik átfogni azt a területet, amit színháznak, játékszíni kultúrának nevezünk. A folyóirat egyik már nem egészen új, ám ma még nehezen lemérhető jelentőséggel bíró vállalkozása, hogy a szerkesztőség - egy hónap híján immár két és fél esztendeje - drámamellékleteket jelentet meg. Az eddigi huszonkilenc melléklet huszonnyolc drámaíró harminckét - hosszabb-rö- videbb - színpadi művét sorakoztatta fel. Talán nem érdektelen, ha e „létszámellenörzést“ névsorolvasással is kiegészítjük: a kortárs magyar színpadi szerzők közül Eörsi István, Bereményi Géza, Spiró György és Barna Róbert kétkét, Maróti Lajos, Szabó György, Görgey Gábor, Kiss Dénes, Horgas Béla, Ébert Tibor, Gyárfás Miklós, Száraz György, Kornis Mihály, Nyerges András, Nádas Péter, Gyurkovics Tibor, László Anna és Szántó Péter, valamint az erdélyi Kocsis István és Kincses Elemér egy-egy, a kortárs világirodalomból pedig Stanislaw Wyspians- ki, Boris Vian, Alekszandr Vampilov, Tadeusz Rózewicz, Harold Pinter, Dumitru Radu Popescu, J. C. Carriere és a cseh Oldrich Danák ugyancsak egy-egy alkotással található a Színház eddigi drámamellékleteiben. A szerkesztők szándéké világos: „a mai magyar dráma gondjait ezúttal nem vitával, érvekkel, ellenérvekkel (...), hanem magukkal a művekkel “ kívánják szolgálni, a besoroltak között vannak „már játszott darabok, előadásra kitűzött művek, színházhoz már benyújtott vagy színháznál elfekvő színdarabok, ismert írók kiérett művei, ismert írók kísérletei, alig ismert vagy ismeretlen írók, esetleg nemcsak nyomdakész, de színpadkész vagy legalábbis dramaturgiakész, vagy még sok további munkát kívánó, de érdekes kísérletei“, s vannak külföldi darabok is, hi- szen „a magyar dráma, a hazai színházi művészet kezdettől fogva mind a mai napig közös vért keringető, szerves része a világ drámairodalmának és színpadi újrateremtésének.“ A drámamellékletek által teremtett fórum műhely-jellegét jól szolgálják a közzétett szövegeket általában, bár nem minden esetben kísérő ajánló sorok, bevezető tanulmányok, vallomások. TÓTH LÁSZLÓ A lényegretörő színház Budapesten, 1899. március 5-én született Palasovszky Ödön. Lengyel forradalmár családból származik, nagyapja, apja részt vettek a lengyel, a magyar szabadságharcban. Lázadó, forradalmár költők művei voltak már gyermekkorának legkedveseb olvasmányai. Eötvös-kollégista volt; egyszerre végezte el a tudományegyetem bölcsészeti karát és a Színiakadémiát. Ifjúkorában eljegyezte magát a baloldali forradalmi művészettel - a komtnunista magyar avantgarde egyik élharcosa, mozgalmának egyik legelső, legjelentékenyebb szervezője. Színész volt, rendező, és egészen fiatal kora óta költő. S minden művészi tevékenységében: forradalmár. „Le a polgári művészettel, mert eladta magát“ hirdette a híres Manifesztum, melyet 1922-ben, huszonhárom éves korában Hevesy Ivánnal közösen Írtak, zászlót bontva az új szocialista művészet megvalósításáért. „A művészetet a tömegek áhítata teremtette, és vissza kell adni a tömegeknek.“ A Manifesztum szellemében Palasovszky új színházat akart teremteni. A formai újdonságok, melyek az avantgarde színházat napjainkig jellemzik - hang- és fényeffektusok, a színpadi tér felbontása, színpad és nézőtér közötti távolság megszüntetése -, csak eszközei voltak igazi törekvésének; hatni, öntudatra ébreszteni a szegénységet, harcot viselni az andalító giccsek ellen; felrázni a közönség elkényelmesedett, elzsíro- sodott lelkiismeretét. Ö is, és színházai is örökös támadások pergőtüzében álltak; színháza a vicclapok céltáblája volt. Alig ért meg egy-egy műsora néhány előadást, megkezdődött a koncentrált támadás, zaklatták, beperelték, betiltották. De ismét újrakezdte, új műsorokkal, új színházban, új társakkal, új szövetségesekkel. Ha jellemző vonását akamók keresni életútjának: szüntelen lelkesedését, erélyes optimizmusát kell kiemelnünk. Hiszen nem volt egyedül. Sokan támogatták értelmiségiek, munkások, baloldali szervezetekben mindig otthon volt. Legközelebbi társai: a kitűnő, sokoldalú tudós és művész Hevesy Iván, Madzsar József és Komját Aladár, az emigrációban élő költő. Színpadképeit Bortnyik Sándor, Boromisza Tibor tervezték, vele együtt. Az előadásokon nagy szerepük volt a mozgás- és szavalókórusnak, a táncnak, a mozdulatmú- vészetnék: a darabok koreográfiáit Madzsar Alice (mozdulatmúvésze- tünk megalapítója) és Róna Magda tervezték. Egyik legszebb drámai költeményét, az Ayrus leányá-t (mejy tánc-dráma és drámai oratórium) is Róna Magda táncolta-játszotta. Ó volt Ayrus leánya. Ayrus pedig az író és rendező: Palasovszky Ödön. Legelső színháza a híres és hírhedt Zöldszamár Színház. Kosztolányi Dezső a Nyugat-ban, 1925-ben - többek között - így írt bemutatkozásáról: E kis színház mögött néhány fiatalember áll. Hangsúlyozzuk, hogy semmi közük a régóta levitézlett külföldi divatokhoz... Mindössze egy szatirikus színházat akarnak megteremteni, hol tormát reszelhessenek a mai, erkölcs, hit nélkül szűkölködő társadalom orra alá... A zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmasan, mint a többi szürke szamár.“ (Részlet a szerző - halála után közelmúltban megjelent- azonos című könyvének fülszövegéből) Palasovszky Ddön: Néhány kérdést tettek föl nekem Ezekre szeretnék válaszolni Első kérdés: Mi indított minket, egykori fiatalokat egy fél évszázaddal ezelőtt arra, hogy versekkel, táncokkal, színházakkal dúljuk föl a világot - és kihívjuk magunk ellen a sors haragját? Mondhatnám azt, hogy művészek voltunk, és meg akartunk nyilatkozni. De ez csak az igazság egyik fele. Hanem: előadtunk mi egy drámát, ahol a jelenetek során egy kilép a népből, és így szól a hőshöz: „A mi fájdalmunk parancsolt ide téged. Teljesítsd, amit rendelt számodra a pillanat.“ Nos, mi, akkori fiatalok, mindnyájan hallottuk ezt a szózatot, mindannyian hallottuk ezt a hangot. És ez az igazság másik fele. Második kérdés: Miről folyt a vita? Miről is vitáztunk mi az akkori pápákkal, cézárokkal, színház- igazgatókkal, toliforgatókkal és cenzorokkal. Miről? Például, hogy mi a fontosabb: a kő vagy a malter. Mi azt mondtuk, hogy a kő. Ök: hogy a malter. A kő! A malter! A malter! A kő! - erről folyt a vita. Erről is. _ Azután: sokan azt mondották, hogy a világ kész. Nem szabad hozzányúlni. Mi úgy tudtuk, hogy a világ még nincs lezárva.. Az ember állt színházunk érdeklődésének középpontjában. De mi úgy tudtuk, hogy az ember változó valami. Hogy az ember sincs még befejezve. Még lehet új színekkel dúsítani. Innen, a színpadról is. Színekkel, feszültségekkel. A szemét is lehet még egy kicsit jobban kinyitni. Hogy lehet még új fényt adni az emberi törekvéseknek. Szóval: nem az ember és a világ érdekelt minket, hanem a „változó ember“ - a „változó világ“ dolgai közt. Ezt nem szerették. Ezért haragudtak. Harmadik kérdés: Hogy a színpadtól, az írótól, a rendezőtől mit is vártunk? Erre már tulajdonképpen válaszoltam. Azt szerettük volna, hogy a színház amolyan erjesztő kovász legyen. Az írótól azt vártuk, hogy törje föl a keserű magokat. A rendezőtől, hogy zsilipeket tépjen föl a publikumban. A színésztől, hogy szaggasson le magáról minden sallangot és fogja kézen az embereket, segítsen nekik, hogy kiléphessenek önmagukból. Negyedik kérdés: Mit hagyunk örökül az utókorra? Azt nem tudom. Az ember egyszer csak azon veszi magát észre, hogy nincs már semmije. Hogy mit szerettünk volna örökül hagyni a fiatalokra? Sok mindent. A kísérlet elvét és a kezdeményezés kivívott jogát. A lényeg és a nagyság keresését. Az egész dolgoknak, az összetéveszthetetlen dolgoknak szeretetét. A szembenézéseket. A fantáziát. A merészséget. A meredekséget. Ilyesmiket. Utolsó kérdés: Hogyan tudtuk a Lényegretörő Színházat megvalósítani, rendőrkardok és csendőrkardok és csendőrszuronyok ellen, majd meg a dogmatizmus és sematizmus hétfejú sárkányai ellen? A felelet egyszerű. Van a növénynek egy tulajdonsága, a heliotropizmus. Vagyis hogy a fény felé fordul. Mi hittünk benne, hogy ez a tulajdonság megvan az emberben is. (1970)-L 1981. VII. 19. I
