Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-19 / 28. szám

NYI ATTILA IVAN KRASKO 0 a g a mm/mm m w (5 9 iKowsm m tudom megérteni a sportújság- r kezdődik a labdarúgóidény, min­őségükön rágódnak, hogy megfol- epszőnyeget, fiatal korában futbal- pókerezett az edző, helyre tették-e bal lapockáját, székfűteát iszik-e r, és ha rum nélkül inná, mennyivel >bb kapufát. m, ezek sem teljesen mellékes iért nem foglalkoznak a szurkolók- kik több szempontból is nehezebb. /ják, kérlelik, csalogatják a mérkő- -kolót viszont senki sem küldi, sót lati ürüggyel igyekeznek megaka- metelét. in aztán segítségül a rokonság, áttételesen. Egy előrelátó szurkoló lején számba veszi a rokonokat, és ■edi a neveket. Körülbelül így: harmadik szerdáján, a Kupagyöz- nak negyeddöntőjére jön majd La- i, vonattal. Epegörcs vagy vesekő, íérkőzés, egy órakor érkezik a vo- lesz, akkor fél háromkor. (Úgyis csre.) i néni rá egy hétre lesz itt, amikor Ay'ax különgépe. Esetleg jöhet egy irább, hogy ne legyen feltűnő az /alami súlyos ,.baleset“ fogja érni. lőtt többször is emlegetni az önkén- 11) harmadik szombatján (a második én) villanyfényes mérkőzés. Már tini Jóskának: Meccs előtt egy órá- hívasson haza, mert felrobbant az t. Csütörtökön egyre-másra emle- mlackot vettünk. Ha ezt elfelejtem, raÉszony szül. (Amikor Jóska tele­fonál, jó hangosan belekiáltani a kagylóba: ,,jaj, bárcsak ikrek lennének!“) A lajstrom tehát fölöttébb hasznos, és a takti­ka az esetek többségében be is válik, mert csodák csodája: a főnököt is éppen mérkőzés előtt hivatják a központba, vagy ha nem, akkor az anyósát veszi elő a migrén. A listát viszont ajánlatos úgy eldugni, hogy az asszony ne akadhasson rá. Zseb, pénztárca nem megfelelő, állandó ellenőrzés alatt van, a cipőbélés alá sem szerencsés tenni, mert sértő (mármint a lábnak). A csap ismét nem alkalmas, esetleg megjöhet a víz, a fűtőtest sem, mert ahogy felmelegszik az idő, mindjárt ott teremnek a télen kérvényezett szerelők... Marad tehát a villanyóra, oda nem mer nyúlni aí asszony. Persze, vannak más technikai kérdések is, melyek szintén készülődéshez tartoznak. Példá­ul a szókincs felfrissítése. Mert afféle bekiáltá- sok, hogy ,,szemüveget a bírónak“, ,,csak szőr­mentén“, ne kíméld a stopnikat“, , .gyomláld ki a bokáját“, ,,nyújtsd ki, mint a laskát“, ma már elavultak, egy modern szurkoló nem is használ­ja. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legjobb nyelvleckéket idős kocsisok tudják adni. Igaz, napjainkban lényegesen megcsappant a szá­muk, aggodalomra azonban nincs ok, mert elég sok gépkocsivezető felkarolta a hagyományt. Fontosabb mérkőzések előtt némelykor gon­dot okoz a jegy beszerzése. Éppen ezért már februárban, mikor az árusítással megbízandó ügynök még zárt sorsjegyekkel fagyoskodik az utcán, ajánlatos melegen kezet rázni vele, de még jobban szívébe férkőznek azok. akik gőzöl­gő lábvizet visznek neki... íme, mi mindenre kell hogy gondja legyen a vérbeli szurkolónak. Az újságírók mégis azzal a pár tucat futballistával foglalkoznak, akiknek csupán arra kell vigyázniuk, hogy kapuralövés- kor ne mindig a szögletzászlónál álldogáló fotó­riportereket találják el. Világszerte elterjedőben van a ..Parolázzunk szobrainkkal“ nevű mozgalom, melynek hívei összehaverkodnak köztereink mellőzött bronzfi­guráival, és szeretett családtagként kezelik őket. Elődeink valósággal iszonyodtak attól, hogy szobrokkal barátkozzanak, nem is merészeltek a közelükbe menni, csak madártávlatból szem­lélték őket, és riogatták a madarakat, ha azok nem maradtak elég távlatban. Szemtanúként állíthatom, hogy sok fiatal fü­tyül az ilyen előítéletre és a rendőrre, aki szintén fütyül neki, mert áthágja a szobrot övező kerí­tést, és a virágok közt ösvényt tapos magának a bronzba öntött barátokig. Miután körüljárja s megtapogatja őket, fogja a nylonzacskót, a ki­rándulótáskát, ráakasztja valamelyik páncélos vitéz karjára, előszedi a kenyeret, szalonnát, és - a heves csatajelenet közben - zavartalanul falatozni kezd. Ha netán otthon felejtette a bics­káját, akkor a legádázabb párviadal tetőfokán kölcsönveszi a lesújtani készülő vitéz kardját, s felaprítja vele a szalonnát. Az ilyen szoborbarát nyilván nem kicsinyes, hogy összecsomagolja a maradékot, ellenkező­leg: nagylelkűen szétszórja a csatázó férfiak között, idegen földön hadd faljanak egy kevés hazait. Evés után persze előkerül a fényképező­gép, és már evés előtt a kedves, áki szeretné megörökíteni magát a vitézi hadakozás köze­pette. Derékon fogja hát a fiú a lányt, ráülteti a legkeményebb vitéz pajzsára, s utasítja, hogy intsen puszit a fővezérnek, mert megérdemli. Miután kattan a gép, átölelik egymást a fiatalok, és végtelenbe futó, de két méterenként találkozó páros ösvényt taposnak a virágok között. Láttam viszont olyan esetet is, amikor nem hadakozó vitézekkel, hanem békés természetű tudóssal barátkoztak a szobrok barátai. A tudós agg - s a jelek szerint - nem neheztelt érte, még akkor sem mukkant meg, mikor egyik hegymá­szó hajlamú fiatalember a vállára telepedett, és pöfékelés közben fülébe szórta a cigaretta ha­muját. De a legmeghatóbb jelenete az volt, amikor a hegyre követ görgető Sziszüphosz szobrának szikladarabját hazavitte valaki fundamentum­nak, és helyette egy cédulát nyomott a görög markába: ,,Hadd a fenébe, öreg fiú! Ha mind­egyre visszagurul, úgy sincs értelme!“ APAI FÖLD Nyugalmas alkony hullott a dombok ringatta völgyre. Utolsó fényben, bágyadtan izzott apáim földje. Tétova léptek vezettek vissza, porlepte vándort. A nap mint vérszín ködökbe tűnő vitorla lángolt. Málló, elázott göröngyök száraz tarlója roppan. Úgy rémlik, mintha valaki más is lépkedne ottan ­homloka ráncos, szemében néma, szelíd vád kékje:- Miért hagytad árván őseid földjét? Nincs, aki védje! Egyre csak tikkad, s lám, mégis nedves apáim földje. Százesztendökig áztatta vér meg jobbágyok könnye, százesztendőkig dagadt a sár a zselléri szántón; Hiába tűz nap - a nedv a mélyből fölsajog bántón. Álltam ott, megtért vándor, az odvas körtefa árnyán. Vérrel és könnyel itatott földünk aggódva vár rám... S a munkás ősök kínjai bennem magot hullatnak... Lesz még a tarlón termése elszórt sárkányfogaknak. Simkó Tibor fordítása ANDREJ PLÁVKA MELANKÓLIA A néma szív a messzeség a távol ég a távol ég nem hallom harang énekét valami részeg bódult álom visszhangja csalna hét határon Egy napon a tömjénszagú vágy megszentelte a magot s a róna megszülte fiát a zsenge fát Dénes György fordítása a zenetudományi szak a, mesélte: eleg nap volt, és ő meg- erben a Bécsi Bútoripar ;ak azért nézte meg a ki­valaki azt mesélte, neki okát nemcsak a kiállító- lították ki, hanem a sza- dakint, a kiállítótermeket eken. ikelőtt azért néztem meg a kiállítást - mondta , mert nem akartam el- réteken álló ruhaszekré- äkredencek, éjjeliszekré- , stb. látványát, és ha mesélte volna nekem, ok nemcsak a kiállítóter- iem a kiállítótermeket kö- cen is ki vannak állítva, néztem volna meg ezt ást, mivel a bútorok nem sohase érdekeltek, soha- sm egy szemernyi érdek - rok iránt. lépett a bútorkiállítás te- atlanul megszólította egy zött úr, aki feketébe öltö- es gyülekezetéből vált ki, oarátomhoz, a zenetudo- nallgatójához. Ez a feke- úr így szólt: llár úr képviseletében, aki ályoztatása miatt szemé- tud megjelenni, engem jkívül nagy megtisztelte- t mint a Bécsi Bútorkiállí- ídik látogatóját üdvözöl­e öltözött úr szívélyesen kezét, és egy könyvet i. A könyv címe: A bécsi jsz vagy harminc feketé- r azután sorban odament lek húsz vagy harminc tt~ö következménye, és harminc feketébe öltözött rike megkérdezte tőle, inál, hogy érzi magát, mi ksa, és ő a húsz vagy etébe öltözött úr mind- tehát húsz - vagy har- slmagyarázta, hogy zene- anul.- Minekutána - mesélte a barátom, a zenetudományi szak hallgatója - a kancellár képviselője vagy bizal­masa félrevonta, és halkan megkér­dezte, „meghívhatom egy krigli sör­re?“, és én azt feleltem neki, „persze hogy meghívhat egy krigli sörre“. Azután elment a kancellár bizalma­sával egy közeli vendéglőbe, és a kancellár bizalmasa két krigli sört rendelt. A kancellár bizalmasa, me­sélte a barátom, váratlanul odasúgta neki:- Tudja, néha nagyon különösnek találom, hogy a kancellár bizalmasa vagyok, hogy éppen én vagyok a kan­cellár bizalmasa, és néha azt hiszem, egyáltalán nem is én vagyok a kan­cellár bizalmasa, sajnálatos tévedés, hogy én vagyok a kancellár bizalma­sa, igazában egészen más valaki a kancellár bizalmasa. - És néha, mondta a kancellár bizalmasa, a kan­cellár pontosan úgy van vele, mint ő, a kancellár bizalmasa.- A kancellár egyszer azt mondta nekem - mondta a kancellár bizalma­sa néha nagyon különösnek találja, hogy kancellár, hogy éppen ő a kan­cellár, és néha azt gondolja, mondta a kancellár a bizalmasának, mesélte a kancellár bizalmasa a barátomnak, aki a zenetudományi szak hallgatója, néha azt gondolja, mármint a kancel­lár, hogy egyáltalán nem is ö a kan­cellár, sajnálatos tévedés, hpgy ő a kancellár, igazában valószínűleg egészen másvalaki a kancellár. De azután, mondta a barátomnak a kan­cellár bizalmasa, a kancellár megint egészen váratlanul megint megembe­reli magát, és azt mondja neki, a bi­zalmasának, hogy magától értetődik, ő a kancellár, hogyan is támadhat neki, a kancellárnak, az az ötlete, hogy nem ő a kancellár. A kancellár bizalmasa még két krigli sört rendelt azután egészen vá­ratlanul ijedten fölpattant és megkér­dezte:- Hogy is történhetett az előbb, hogy azt mondtam önnek, néha külö­nösnek találom, hogy én vagyok a kancellár bizalmasa, hogy néha azt gondolom, egyáltalán nem is én va­gyok a kancellár bizalmasa, noha va­lóban én vagyok a kancellár bizalma­sa? - a kancellár bizalmasa azt mondta, természetesen ő a kancellár bizalmasa, hogy is támadhatott neki, a kancellár bizalmasának az az ötlete, hogy nem ö a kancellár bizalmasa.- Azt gondolom - mondta a bará­tom -, a kancellár bizalmasa további szavaival azt akarta megindokolni, hogy fniért beszélt velem így ebben az agyvelőforraló hőségben. Hogy véget vessen a vendéglői beszélgetésnek, a kancellár bizalma­sa még egyszer megemlítette a kan­cellárt, és azt mesélte a barátomnak, hogy a kancellár néhány eredményes kancellári év után valószínűleg tan­széket kap az egyetemen. Elhagyták a vendéglőt, ő, a barátom, búcsút vett a kancellár bizalmasától, és megkö­szönte a sört.- Azonnal el akartam hagynia bú­torkiállítás területét - mondta a bará­tom -, mert nem akadtam rá a kiállító­termeket körülvevő réteken kiállított bútorokra, a kiállítótermekben kiállí­tott bútorok pedig nem érdekeltek, voltaképpen sohasem érdekeltek a bútorok. Ekkor néhányan a feketébe öltözött urak közül, akik még mindig a bútorki­állítás bejáratánál álldogáltak, meg­kérdezték, vajon nem akarja-e meg­nézni a bútorkiállítást. Barátom, aki a zenetudományi szak hallgatója, ke­rek perec elmagyarázta a húsz vagy harminc feketébe öltözött úrnak, hogy nem a bútorkiállítás miatt jött ide, nem jár bútorkiállításra, nem illik'a termé­szetéhez, hogy bútorkiállításra járjon, csak azért jött ide, mert valaki azt mesélte neki, hogy a bútorokat nem­csak a kiállítótermekben állították ki, hanem a kiállítótermeket körülvevő réteken is, és a réteken álló bútorok látványának reménye késztette arra, hogy eljöjjön erre a kiállításra, még sohase látott réten álló bútorokat, itt viszont semmiféle bútor nem áll a ki­állítótermeket körülvevő réteken, és a termekben, főként kiállítótermekben álló bútorok nem érdeklik öt, mint ahogy alapjában véve szemernyi ér­deklődés sincs benne a bútorok iránt. Barátom, a zenetudományi szak hallgatója így folytatta:- Akkor aztán azonnal elhagytam a bútorkiállítás területét. A könyvet, amit a kancellár bizalmasától kaptam, bedobtam az első kukába. Nagyon meleg nap volt, és bará­tom, a zenetudományi szak hallgatója „körülményesnek, kényelmetlennek, sőt fölöslegesnek érezte“ - így fejez­te ki magát -, „hogy egy könyvet vigyen a hóna alatt“. Rayman Katalin fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents