Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-19 / 28. szám
r A tudományok fontosságának többé-kevésbé tudatában van minden korunkban élő ember. Mégis, mkor űrhajózásról hall az „utca“ embere nemegyszer megkérdezi: Mire való ez, am kor az emberiség nagy része még mindig éhezik, népbetegségek pusztítanak és olyan megoldásra váró feladatok állanak az emberiség előtt, melyek inkább megérdemelnék a tudósok figyelmét és az anyagi ráfordítást? Megengedheti-e az emberiség, hogy roppant összegeket holdexpedíctókra és más, sokszor csak a tudósok szűk körét érintő kutatásokra fordítson? Be kell vallanunk, az ilyen és ehhez hasonló kérdések nemcsak a hétköznapi emberekben merülnek fel, hanem sokszor a kultúra képviselőjében, néha még magukban a tudományos kutatókban is. Nem kell különösebb bizonyítás ahhoz, hogy ha így tennénk fel a kérdést egy közvéleménykutatás során, minden bizonnyal adnának a természettudományokra és a technkára nézve kedvezőtlen, elítélő választ is. Napjainkban az „emberiséget romba döntő“ technika és természettudományok távlati hasznát megkérdőjelező viták egyre fokozottabban jelentkeznek. Divat a technika szidalmazása. Nem kell az emberiségnek a tudomány? Különösen - sértődés ne essék - az írók és költők vezetik a kórus szólamát. Jevtusenko például azt írja, hogy még a telefon működéséhez sem ért, Déry Tibor pedig apokaliptikus látomásaival örvendeztette olvasóit, melyekben a technika gyalázatos pusztításait mutatta be nagy megjelenítő erővel. Igaz, ezek az emberek akik erről írtak, vagy csak szóban próféciának ezekről a dolgokról, szükség esetén sosem utasították vissza a szintetikus gyógyszereket, boldogan éltek a technika által kínált lehetőségekkel. Divattá vált - sok mindent félreértve, félig megértve, és rossz helyre címezve - a természettudományok vívmányával fenyegetni, a racionális megismerés olykor fáradságos munkája elől a miszticizmus nirvánájába menekülni, és mindezekért a természet- tudományokat (egyedül) felelősnek kkiáltani. Hirosima és Nagasaki óta él az emberekben bizonyos félelem. A technika embertelen bemutatkozásával ráébresztette az emberiséget arra, hogy bolygónk és lakosai el- pusztíthatók. Az ember tevékenysége és létrehozott eszközeinek színvonala elérte azt a mértéket, mellyel ma még nem varázsolhatjuk Földünket paradicsommá - de sivataggá igen. Az ember kiverekedte magának a természettől a hatalmat, hogy a világot elpusztítsa vagy felvirágoztassa. Ennek a hatalomnak a tudatában munkálkodó embernek viszont rá kell döbbennie: Nincs gonoszság az atomban, csak az emberi lelkekben. Földünk élőlényei közül az ember emelkedett fölül, ma már viszont kezében véin minden ismert élőlény jövőbeli sorsa. Megérdemelten használjuk a homo sapiens - értelmes ember - megnevezést? Hovatovább, annál inkább rájövünk, hogy módosítani kellene eme megnevezés értelmén, valahogy így: „eszes ember“. Az értelem még valahol messzi hátul kullog. Bárhova nézünk a földön, nyilvánvaló, hogy nem haladunk elég gyorsan az elért észhez szükséges értelemmel, bölcsességgel. De mindezekért a természettudományok és a technika a felelős? Hiszen mindezek nélkül nem lenne emberi kultúra. A hatalom fokozatosan jött: először a tűz, a primitív eszközök, majd a gépek, ma pedig ott tartunk, hogy felhasználja az anyag legparányibb részeibe zárt erőket is. Ez a folyamat százezer esztendőkkel indult el. Boldogabb lenne az emberiség tudás és hatalom nélkül a neander-völgyi sötétségben? Elkésett sóhajtozás. A törzsfejlődés során talán a delfinek útját kellett volna választanunk... . .akori vitákra ad alkalmat 'jy a természettudományi és humán műveltség szembeállítása, az emberiség számára való fontosságuk vagy elsőbbségük rangsorolása. Mondanom sem kell, hogy az ilyen s ehhez hasonló viták mennyire feleslegesek, mennyire alkalmasak egy helytelen kép kialakításához. Minden, amit az emberiség létrehozott - tekintet nélkül a művészi vagy technikai rangsorolásukra - az emberi kultúra egyenrangú építőköve. Valamennyinek egy célt, az emberiség felemelkedését kell szolgálnia. Minden embernek a Földön azon kell fáradoznia - legyen az tudós vagy művész -, hogy ne a technikai eszközöket, hanem a háborút, a fegyverkezést óhajtó militarista erőket próbálja megfékezni. Kell-e hát a tudomány? Mindenképpen igennel kell válaszolnunk. Igaz, feltehetjük úgy is a kérdést, hogy meg lehet-e élni anélkül, hogy tudnánk milyen Összetétele van a holdkózeteknek, vagy milyen folyamatok játszódnak le a sejtmagban, de akkor jogos az a kérdés is, vajon szükség van-e költészetre vagy festészetre? Megélni, vagyis az életet fenntartani ugyanis nemcsak műélvezet és tudományos ismeretek nélkül lehet, hanem ehhez nincs szükség sem szép ruhára, sem színházra. Mindezeket nélkülözhetjük, de nyilvánvaló, hogy ez az életforma nem emberi. Lehet tehát, de nem érdemes. Az emberi természethez alapvetően hozzátartozik az igény, a törekvés a szépre, a kíváncsiság a még ismeretlen felfedezésére és annak megértésére. Enélkül az élet üres és értelmetlen lenne. „Oly nemzet, mely a lelki műveltség pályáján előre nem halad, mely az ősei által elfoglalt tes- pedó helyzet s avult nézetek, káros előítéletek, a makacs elfogultság sze- retetétöl megválni, s jobb és üdvösb eszméknek helyt adni nem akar, mely a haladás múlhatatlan szükséges voltát át nem látván, veszteglésben éleng, s a tudományokat nem ápolja, az mondjon le jogáról, a művelt nemzetek sorába neveztetni...“ (Almási Balogh Pál - 1841) „Nekünk meggyőződésünk, hogy amely nemzetnél a természettudományok nem élesztik a termesztő kézi munkáját, a gyártó, a kézműves műhelyeit, annak sorsa örökös pangás, örökös babona, örökös tévedés, örökös nyomor. A természet ama rejtett tudomány, ama varázsszó, mely a sárkányokat elűzve megnyitja a kimeríthetetlen kincsek raktárát...“ (Kossuth Lajos) Az emberi társadalom - éppen azért mert emberi - kell, hogy áldozzon a tudományos kutatásra. Eredményei azután az oktatás és ismeret- terjesztés különböző csatornáin át eljutnak a nép széles rétegeihez, közkinccsé válnak, és hozzájárulnak az ember legősibb, legalapvetőbb vágyai, igényei kielégítéséhez. Az emberiség megszerzett tudásából - minden precizitásával és hatalmával - napjainkig ugyanannyi rossz, kényelmetlenség és veszély származott, mint ésszerűség és haszon. A tudomány csak egyik összetevője annak a bölcsességnek, mely nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott emberi célok megállapításához. K orunk fogyatékossága abban mutatkozik meg, hogy nem képes megteremteni külső és belső gazdaságunk összhangját. Nélkülözzük az érzések mélységét, az érzékenységnek azt a skáláját, amely szükséges ahhoz, hogy megtarthassuk azokat a javakat, amelyeket a tudomány és technika megfogható közelségbe hozott. Azok az ábrázolás- módok és jelképek, melyeknek segítségével otthonossá tehetjük számunkra a természet újonnah láthatóvá vált vonásait, csak akkor fejleszthetők ki, ha minden képességünket a teljesség igényével aknázzuk ki, egyaránt magunkévá téve a tudós agyát, a költő szívét és a festő szemét“ (Kepes György). Gyakran hangzanak el olyan vélemények is, hogy a krízisek nem egyszerűen a tudományok alkalmazásának módjából származnak, hanem magának a tudománynak elválaszthatatlan jellemzői is. Ezek a vélemények helytelen és következményei károsak lehetnek. A technika ugyan létrehozott nehéz és fenyegető társadalmi és környezeti problémákat, de ezek megoldásához nem kevesebb, hanem több tudományra van szükség. Nem a tudomány jó vagy rossz, hanem a cél, amelyek érdekében felhasználják. A tudomány semleges, a tudós vagy az kinek hatalmában áll felhasználnia - nem semleges. „... Nem az elemi ügyeket, a struktúrákat kell orvosolni.. (Bolyai János) Századunk második felében a Szovjetunió, a többi szocialista ország tudósai, valamint más haladó gondolkodású szakemberek kimagasló tettekkel igazolják, hogy a tudomány vívmányait az emberiség boldogulása ' érdekében lehet kihasználni. BÖDÓK ZSIGMOND M inden ember életében vannak felejthetetlen pillanatok, amelyek azután hosszú-hosszú éveken át táplálják eszét, leikét, emlékezetét. Számomra ilyen esemény volt részvételem'az SZKP XXVI. kongresszusán. „A huszadik század több változást hozott, mint bármely ezt megelőző évszázad - mondotta beszámolójában Leonyid Brezsnyev - És egy ország sem járult hozzá nagyobb mértékben, mint a Szovjetunió, Október hazája, a győztes szocializmus első országa." Igen, a mi szovjet időnknek saját mozgási sebessége van. És ezen belül mintegy él és mozog egy szupergyors idő: a szibériai. Figyelmesen hallgattam Leonyid Brezsnyev beszédét, igyekeztem egyetlen szót, egyetlen számot sem elmulasztani, ami Szibériára vonatkozik. Hiszen minden ilyen szám, minden tény mögött a zord északi vidékeket meghódító emberek kolosszális munkája áll, álmatlan éjszakái és forró lelkesedése azoknak, akik hittek az értelem győzelmében a természet fölött és akik végül is kiharcolták ezt a győzelmet. Róluk, akik a leggazdagabb erőforrásokat állították a népgazdaság szolgálatába, így szól a beszámoló: ,,Amit ók tettek, igazi hőstett, hőstett a népén, a nép nevében!" Szibéria meghódítása régen kezdődött. Negyedszázaddal ezelőtt korunk kiemelkedő költője. Alekszandr Tvardovszkij itt járt és lenyűgözték a vidék lehetőségei, valamint az erőt gyűjtő teremtök lendülete. „Az állam üzeme és éléstára, bányája és fegyverraktára" - ezt látta Szibériában. A mai Szibéria előőrs népünk teremtő csatájának gigantikus frontján. Megelőzni - ezzel a jelszóval, fejlődött és fejlődik itt a gazdaság, ezzel a jelszóval dolgoztak és dolgoznak a szibériaiak. Beláthatatlan hazánk minden részéből érkeznek ide az emberek. Hatalmas vizi erőmüvek, olajkutak, a második transzsziberiai vasútvonal - a BAM - mindez a legutóbbi évtizedekben jelent meg. És mindezt a tíz, húsz, harminc éve ideérkezett emberek hozták létre. Szibéria mai napjai, emberei, gazdaságának és kultúrájának viharos fejlődése nemcsak örömmel töltenek el minket, szibériai írókat, de sok mindenre köteleznek is. A kötelességünk: megénekelni az emberek, az új Szibéria létrehozóinak, hősiességét. A munkakörülmények őszintén szólva nehezek: lakatlan területek, úttalan utak, zord éghajlat... De csodálatos is ez a vidék. Kemény, férfias szépsége mindenkit lenyűgöz. A forró hétköznapok az alkotóközösség új formáit hívják életre. A novoszibirszki írók régóta barátkoznak a vidék dolgozóival. Nemrég nálunk, Novoszibirszkben tartottunk egy szemináriumot a fiatal íróknak, ahol az irodalomról folytatott beszélgetést a novoszibirszki metróépítök meglátogatásával kezdtük. A szeminárium keretei mintegy kitágultak. A fiatalok, de még a veteránok is égtek a vágytól, hogy esszésorozatot írjanak az itteni első metró keszon- munkásairól. Négy év múlva, az első vonal indításakor - határoztuk el - az első utasoknak átnyújtjuk a kötetet Állandó kapcsolatban állunk az or- dinszkojei kerület Bolsevik kolhozának falusi dolgozóival is. A Bolsevik dolgozóiról megjelent egy elbeszélés, vers- és esszékötet, amit az írók és a falusiak írtak: Címünk Bolsevik kolhoz. Szerkesztő bizottságában írók és koihoztagok voltak. Igen, sok problémáról kell írniuk a szibériai íróknak. Például a környezetvédelemről. A legfontosabb szempont az erkölcsi volt és marad. Az íróknak az Embert kell nevelniük az emberben, azokat a magasrendü ideálokat kell propagálniuk, amelyek megvalósítására felszólított a párt. LEONYID RESETNYIKOV Upcsey György: Cantata profana
