Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-19 / 28. szám
ARISTIDES FERNÁNDEZ* Barátom egyszer csak megállt, vállamra tette a kezét és halk, kissé határozatlan hangon, szemernyi meghatódott- sággal így szól:- Szeretnék végigmenni ezen az utcán, jó tíz éve nem jártam már errefelé. Tíz év feledés, tíz hosszú év, amely elaltatta bennem egy szép és szomorú történet emlékeit. Mindazt, ami már visszavonhatatlanul a múlté. Szótlanul ballagtunk tovább. Késő éjszaka volt, vagyis inkább már hajnal felé járt az idő. Az este futottunk össze egészen véletlenül, és egy vidám vacsorával ünnepeltük meg találkozásunkat a Fehér Kandúrhoz címzett divatos városszéli kabaréban. S mivel megfájdult a bortól a fejünk, a kezdődő részegség vidámsága pedig a lábunkba szállt, hát elindultunk, hogy becsavarogjuk a környéket. Élveztük a tiszta éjszakát, az illatot, ami a kertekből áradt, mert április lévén, minden kert telisteli virággal. Szerettem az éjszakai sétákat, a céltalan barangolásokat a csendes és szegényesen megvilágított utcákon, ahol legfeljebb egy éhes macskával vagy unatkozó éjjeliőrrel találkozom. Nem szeretem a városi forgatagot, különösen napvilágnál nem. Megtanultam érzékelni az alvó tárgyak kimondhatatlan varázsát. Minden ház, minden utcasarok, az ósdi falaknak minden tenyérnyi darabja, amit halvány derengésbe von a gázlámpa fukar fénye, mintha csak beszélni tudna, régi emlékeket idéz fel bennem. Ami később történt, az már a bor számlájára írható, mert nem hiszem, hogy barátom rendes körülmények között elárulta volna azt, amit most elmesélek. Barátom hirtelen megállt; lecövekelt, mint a földbe vert karó, jó ideig úgy állt ott mozdulatlanul, aztán idegesen megragadta a karomat és azt suttogatta.-Látod ott azt a házat? Nézd csak meg jól... Meghökkenve néztem rá, szemmel láthatóan mély felindulás kerítette hatalmába. Megértettem, hogy e pillanatban tapintatlanság volna bármit is kérdezni tőle, ezért hát az ö példáját követve én is a kérdéses házra meresztettem a szememet. így első látásra is nyilvánvaló volt, hogy a házban évek óta nem lakik senki. Pedig nem is tűnt túlságosan réginek, a stílusából ítélve úgy tizenöt évvel ezelőtt épülhetett. Kis elökertjének bokrai és virágai elvadultan burjánzónak, szövevényük szinte eltakarta a bejáratot. A tetőt benőtte a moha, falain a repkény zöld kígyói tekeregtek. Homlokzatát fakóvá mosta az eső, megülte a régi és elhanyagolt tárgyak patinája. A kovácsoltvas kapu rozsdás volt, mintha soha senki sem nyitotta volna. Megközelíthetetlennek, magába zárkózottnak hatott az egész, és végtelenül nyomasztott ez a látvány. A bejárathoz vezető kőlapokon óriáspók mászott. Barátom meghatottan bámulta a házat, én pedig hol őt néztem értetlenül, hol pedig azt, amit ó nézett. így álltunk ott egy ideig. Aztán gyengéd, de határozott mozdulattal belakaroltam, értésére adva, hogy ideje tovább mennünk. És csendben elhagytuk azt a helyet. A feszültség elmélyítette arcvonásait, láttam rajta, hogy visszaálmodik valami régi eseményt. Kimondatlan kérdések tolultak föl bennem, de a tapintat azt kívánta, hogy ne kíváncsiskodjam. Éreztem, hogy előbb-utóbb ő maga fedi fel a titkot. Jól sejtettem. Hallgatásom végül is megtörte őt, hirtelen szükségét érezte, hogy kiöntse valakinek a szívét, ha már nem tud ennyi fájdalmat elviselni. Türelmesen lépdeltem mellette és vártam a nagy pillanatot, s így történt, hogy azon az idegen utcán rótt hajnali sétán tudomást szereztem barátom szokatlan kalandjáról. Most, hogy újra eszembe jut, már értem, hogy az életben gyakran történnek értelmetlen, de varázslatos események. S ez az ő esete is varázslatosan értelmetlen volt. Úgy adom tovább, ahogy ó mesélte. Tíz évvel ezelőtt huszonhat éves fiatalember voltam. Békésen, kiegyensúlyozottan éltem, természetem derűlátásra hajló, az életet pedig szerettem. Megutáltam a belvárost a szűk és szemetes utcáival, így hát egy szép napon beköltöztem egy csinos kis házába ennek a gyönyörű negyednek. Tenyérnyi kertecskéje is volt a háznak, azt gondozgattam, hogy teljék az idő. Teleültettem vörös szegfüvei, meg krizantémmal sokféle színárnyalatban. Délutánonként lezuhanyoztam és sétálni indultam? Egyik ilyen sétámon lenyűgöző jelenségre lettem figyelmes. Az egyik ház előtti kertben, ahol egy éve már teremtett lelket sem láttam, most egy fiatal nő pihent nyugágyban, könnyű takaróval a lábán. Meglepetten kaptam fel a fejemet, s az a futó pillantás csak felületes képet rögzített bennem a látványról, mire a tudatomig ért, már magam mögött is hagytam. Ami a nőket illeti, kíváncsi természetű vagyok, szívesen elgyönyörködöm egy formás, selyemharisnyás lábban, egy szép vonalú szájban, vagy ★ Aristides Fernández (1904-1934) tragikus sorsú, fiatalon elhunyt kubai festő, aki képzőművész/ munkássága mellett rövid prózát is irt. Összegyűjtött írásait 1960-ban adták ki Havannában, Elbeszélések címmel. találtam ott, aki éppen a takaróját igazgatta rajta, s mozdulatainak gyengédségéből következtetni lehetett rá, hogy nagyon szereti. S azontúl minden áldott nap ott találtam, amint körülveszi figyelemmel és gondoskodással a lányt, aki szemmel láthatóan sorvadt. Nemsokára megéreztem azt is, hogy a férfi épp olyan ellenszenvet érez irányomban, amilyet én érzek ö iránta. Éles és elutasító tekintetéből úgy tűnt, mintha áthatolhatatlan falat vont volna kettőnk közé. Ez megdöbbentett és kínosan hosszúnak éreztem a perceket, amíg elvonultam a látóköréből. Kedvesem szeméből viszont annyi részvétet és gyengéd símogatást olvastam ki, amennyit soha azelőtt nem tapasztaltam. Megjött a tél. A fák fénylő zöldje meleg barna vörös és sárga árnyalatot kapott, a lomb ritkulni kezdett, és száraz faleveleket söpört a szél. A hűvös levegő felfrissítette a vérkeringésemet, s a délutáni sétáknak leírhatatlan varázsa lett számomra. Hallgattam saját lépteim kopogását az elárvult házak mellett futó járdán, és boldog voltam, végtelenül boldog. De a betegség könyörtelen volt szerelmesemhez, napról napra fogyott belőle az élet. A keze halovány lett, mint a liliom, arcvonásai elmélyültek, szeme alatt sötét karikák jelentek meg. Minden a halálos kórra emlékeztetett rajta, amely elnyelni készül öt. Nem tudom, mit adtam volna érte, ha csak egyszer is hallhattam volna a hangját, ha csak egyszer elmondhattam volna neki, hogy mennyire szeretem öt. Egy hűvös december eleji délutánon üresen találtam a kertet, az ajtókat, ablakokat pedig zárva... többé nem láttam őt. Hetekig vissza-visszatértem még a házhoz, de mindig ugyanaz a látvány fogadott, az el hagyatottság, a lehangolóan elvadult kert látványa. Mogorva lettem, bezárkóztam a szobámba és órák hosszat töprengtem. Délutáni sétám pedig az önkínzással volt egyenlő. Egy héten keresztül megfigyejés alatt tartottam a villát, reggeltől késő éjszakáig, de az életnek semmi jelét nem mutatta, látható volt, hogy már huzamosabb ideje lakatlan. Lassan megerősödött bennem a szándék, hogy behatolok és körülnézek benne. Gyötört a kíványcsiság, megtudni a titkát, és véget vetni ennek a bizonytalanságnak. Egy éjszaka zseblámpával és feszítövassal felfegyverkezve odalopakodtam, Átmásztam a kerítésen és bejutottam a kertbe, ahol a burjánzó gaz már csaknem elfojtotta a rózsabokrokat. A ház és a garázs közti bejáró a belső udvarra vezetett, ahol magasra nyúlt fák érintették könnyedén a sötét eget. A ház elhagyatottsága, a tintafolt színű ég, a komor udvar bizony menekülésre késztetett volna bárkit, akiben nem ég annyi láz és olyan erős vágyakozás, mint bennem. Habozás nélkül kifeszítettem a bejárat masszív mahagóni ajtaját, igaz, hogy szakszerűtlen betörési kísérletem kishíján csődöt mondott, mert a fa sokáig és keményen ellenállt támadásaimnak, de erőm és kitartásom végül is megtette a magáét. Szűk folyosóra jutottam. Kinyújtott kézzel körbetapogatóztam, mielőtt tovább indultam volna. A folyosó végén rátaláltam a konyhára, ide pedig egy szélesebb és gazdagabban díszített folyosó torkollott. Pár lépés után tágas, fényűzően berendezett helyiségben találtam magam. A falakat tizenhatodik századi festmények borították értékes, faragott keretekben. A festett mahagóni mennyezet választékos ízlésről tanúskodott. A márványpadlón nehéz bútordarabok álltak a legtisztább francia reneszánsz stílusban. A terem közepén hímzett abrosszal terített asztal állt. Vékony porréteg lepett mindent. A tolisöprű már hónapok óta állhatott a sarokban használatlanul. Az asztal két személyre volt megterítve: a leheletfinom porcelán, a kristály és cizellált ezüst, mintha vártak volna valakire. Fekete tűzzel ragyogott fel egy metszett ónixke- hely, amint zseblámpámmal rávilágítottam. Aranyozott szegélyét az évszázadok megkoptatták már. Talpát és szárát két összefonódott ezüst kígyó alkotta, mely smaragd fejben végződött. Varázslatosan szép darab volt, talán még Leonardo da Vinci idejéből származó, s a Dekameron lapjairól szökött hölgyek ajkai érinthették. A főfalon egyszerű keretben két Cézanne-csendélet függött... Elgondolkodtam... a Cézanne-kép és a firenzei kehely tulajdonosai kivételes ízlésű emberek lehettek. Továbbb bolyongtam a házban, s kisvártatva megálltam egy halványkékre festett ajtó előtt. Szívem hevesen feldobogott, mert tudtam, hogy az ő szobájának küszöbén állok. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. A fakó selyemtapétával borított falak között álló kecses, egyértelműen leányszobáról tanúskodott. A halványkékre festett ágyon ruhák hevertek. Ismertem mindegyiket, sok-sok múltbeli emléket idéztek fel bennem. Arcomhoz emeltem a könnyű selymeket, hogy beszívjam illatukat. Nem tudnám megmondani, meddig álltam ott lehunyt szemmel, nekem végtelennek tűnt az a pillanat. S mikor újra felpillantottam, meglepetésemben felkiáltottam. Ő az! Ő az! Ő az! Szerelmemet láttam meg hirtelen egy ezüst képkeretben. Közelebb léptem a képhez, hogy újra meggyőződhessem róla; valóban az ő gyönyörűséges képmása függ-e ott a falon. Erős lázam lehetett már akkor, mert egy pillanatra úgy tűnt, a képen levő alak megmozdul, mintha ki akarna lépni a keretből. Szeme megrebbent, ajka mosolyra rándult... az erek lüktetni kezdtek a halántékomban, a fejem mintha szét akart volna robbanni... vér helyett akárha tűz keringett volna a testemben. Aztán megtántorodtam és összeestem. Órák hosszat hevertem ott a kép alatt. Amikor magamhoz tértem már pirkadt, a gyertyák csonkig égtek, igyekeztem minden erőmet összeszedni, hogy mielőbb elhagyhassam a házat. Még egyszer utoljára meg akartam nézni a képet, ezért közelebb léptem hozzá, és hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Hiszen ilyen ruhát a múlt század közepe táján viseltek. Most már értem! A kép sötét tónusa is elárulja, hogy nagyon régen festhették. Zseblámpám fényénél megtaláltam a kép sarkában a festő nevét és a dátumot is: Whistler 1982... Harmincegy évvel ezelőtt készült... Úgy lopakodtam ki a házból, ahogy bejöttem: akár egy tolvaj. Amikor hazaértem, a tetőket már rózsaszín fénybe vonta a kelő nap. Két hétig gyötört a láz, amely teljesen levert a lábamról. Felépülésem után első dolgom volt, hogy elköltözzem abból a negyedből, de el a városból is. Ma pedig, hogy még szomrúbbnak és magányosabbnak láttam ezt a házat, mint annak idején, felsajgott az a régi seb, pedig azt hittem begyógyult már. Esküdni mernék rá, hogy ember nem járt ott azóta. MIKOLA ANIKÓ fordítása éppenséggel egy-egy kifejező, simogató pillantásban Aznap délután, amikor hazamentem, furdalni kezdett, hogy valójában nem is tudom, milyen szeme volt annak a lánynak. Megpróbáltam nem gondolni rá, és feltettem magamban, hogy legközelebbi sétámon majd aprólékosabban megfigyelek mindent. A következő héten többször is elsétáltam a kérdéses ház előtt. A leányt minden esetben ott találtam a nyugágyban, az arcán levertség és unalom ült. Zavartan kaptam el a tekintetemet róla, mert nem akartam felkelteni a figyelmét, pedig egyre sürgetőbb vágyat éreztem, hogy megismerjem a szemének színét, a mozdulatait, a hangját. Sikerült is nemsokára úrrá lenni zavaromon és alaposabban szemügyre vettem. Halványzöld ruhát viselt, törékeny vállát ugyanolyan színű kendő takarta, feje alatt arany hímzésű fekete párna volt, gesztenye színű haja lazán terült szét rajta. Az ölében szürke bőrkötésű könyv, mélán nyugtatta rajta halvány ujjait, ajkán egy leheletnyi festék volt, álla energikus és finoman lekerekített, boltozatos homloka sápadt... Marián Minarovic illusztrációja Sz épségének lényege azonban a szeme volt, ez a fémesen zöld, arany pontokkal fénylő szem a tiszta tekintetével. Sejteni lehetett, hogy vannak pillanatok, amikor sötétté változik, mint a mély víz, máskor pedig kifényesedik, s áttetsző lesz, mint a derült hajnali ég. Tekintetünk találkozott, s én az övéből kiolvastam, hogy érdeklődésemet, nem tartja tolakodónak, hogy ismerős vagyok neki, sőt rokonszenves... elvégre miért is ne? Pillantása mélyén egy cseppnyi iróniát és egy kis szomorúságot is találtam. Éjjel, amikor álmatlanul töprengtem az ágyamban, először ötlött eszembe, hogy az a lány talán nagybeteg, vagy valami súlyos betegségből lábalt ki éppen. Teltek a hetek, és mi egyre jobban megértettük egymást. Megtanultunk olvasni egymás pillantásából, nemsokára szinte művésze lettem ennek a néma játéknak. Beleszerettem. Egész lényemet betöltötte az idegen nő iránt érzett szerelmem. Mámorító érzés lett volna, ha nem jár annyi szomorúsággal és fájdalommal. Mert magányra vágytam, kerülni kezdtem a barátaimat, nem jártam sehová, szinte embergyűlölővé váltam, s alig bírtam kivárni a délutáni találkozásunk önfeledt pillanatát, övé volt minden gondolatom. Kétségbeejtő lassúsággal múltak az órák, amikor nem láthattam. Egyszer halaszthatatlan ügyben pár napra el kellett utaznom, s amikor visszatértem türelmetlenül futottam a házuk elé. Néma kérdés volt a tekintetében s egy csipetnyi harag is, amiért távol maradtam. Ó, az a néhány hónap, életem legboldogabb időszaka volt! Egyik délután azonban kellemetlen meglepetés ért. Nem volt egyedül. Egy magas, sovány, középkorú férfit
