Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-06 / 48. szám
KORUNK ELLENFORRADALMAIRÓL (A tanulmány első részét lapunk múlt heti számában közöltük) Jelenség és lényeg elválása, a jelenség látszattá alakulása az ellenforradalom előkészítésének és kifejlődésének folyamatában De miért következhet be a szocializmus eredményeinek aláásása, az erodálódás folyamata, majd az ellenforradalom? Miért nem „veszik észre“ időben a rossz irányba vivő folyamatokat, miért nem lép működésbe a szocializmus önmagát védő mechanizmusa? Válaszként a jelenség-lényeg-látszat egymásba való átmenetének egy konkrét történelmi formájára mutatunk rá. A második világháború befejezése óta történt antiszocialista ellenforradalmi kísérleteknek, de még kibontakozott ellen- forradalmaknak is jellemzőjük, hogy valódi társadalmi tartalmuk és céljuk rendkívül nehezen vált felismerhetővé. Ennek oka a társadalmi viszonyoknak a korábbinál összetettebb jellegében, a különböző előjelű célok objektív összefonódásában és tudatos összekeverésében, valamint a tömegkommunikáció magas fokú technikai lehetőségeinek és módszerbeli kidolgozása félrevezető szándékú felhasználásában rejlik. Általában is jellemző, hogy az objektív folyamatok lényege, belső tartalma és törvényszerűsége a megismerő ember számára nem jelenik meg közvetlenül; csak a folyamatok felszínén levő elen- ségszféra az, ami számára közvetlen módon hozzáférhető. E jelenségszféra nem egyszerű takarója a mélyebben végbemenő összefüggéseknek, hanem egyszersmind kifejezője is. Amíg a jelenségszintet rendszerint közvetlen tapasztalattal is felfogjuk, a lényeg feltárása magasabb szintű absztrakciót, több oldalú tudományos vizsgálódást igényel. Minél bonyolultabb a valóság egy része és a benne lezajló folyamatok, annál kevesebbet mutat meg a jelenségszféra a lényegből. Ez különösen áll a társadalmi mozgásokra, ahol agyakran a felszínen megjelenő események mintegy önállósulnak, külön élnek, s nemhogy sejtetnék, megmutatnák a belső összefüggéseket, ellenkezőleg, gyakran elleplezik azokat. Ilyenkor a jelenségszféra átalakult látszatszférává, amelynek funkciója a lényeg elleplezése. Látszatok spontán módon is létrejönnek a társadalomban, nagyrészt azonban érdekdeterminált tudatos tevékenység, propaganda-manipuláció eredményei. 1981. XII. 6. Korunk ellenforradalmainak tipikus jellemzője a lényeg és a jelenség egymástól való eltávolodása és a jelenség látszattá való átalakulása. Pusztán megtévesztő manőver következménye ez? Nem. Napjainkban ritkán szerveződik az ellenforradalom a maga tiszta formájában, még akkor sem, ha a szocializmus tudatos ellenségeiben az ilyen szándék már korábban megfogalmazódik. Rendszerint valamilyen javító szándékú kritikai hullámot nyergei meg a reakció, átalakítva azt ellenforradalmi mozgolódássá. De mert az álarcként felhasznált eredeti, valóságos törekvés - ti. az „épitő“, az „újító“, a „kritikai“, a „kijavitó“ szándék megmarad, ezért ez, látszatként is funkcionálva, elleplezi a menet közben megváltozott tartalmat, az ellenforradalmi lényeget. A vélt érdekek ilyenkor kiszorítják a valódiakat, az ideiglenesek és pillanatnyiak elnyomják a perspektivikusakat, és egyetlen valódi érdekként és legjobb célként lépnek föl. A jeleflségszférának e látszattá degradálását mint objektív folyamatot tudatosan erősíti az ellenforradalmi erők ködösítésre, megtévesztésre irányuló tevékenysége. Emeljünk ki ezekből is néhány jellegzetesét. N CS3 a/ Az ellenforradalmi célokat forradalmi jelszavak mögé rejtik. A „szabadság“, „az emberarcú szocializmus“, a demokratizálás“ mind olyan jelszavak, amelyek ellentétes célokat egyaránt takarhatnak. Sokszor a gyakorlatban sem válik el egyértelműen, hol van a megújítási kísérlet határa, és hol kezdődik a meglevő eredmények aláásása. b/ Az ellenforradalom előkészítése során egyszerre és egymás mellett folyik a forradalom eredményeinek negligálása, túllicitálása. A negligálás lényege egyik oldalon, hogy mindent kétségbe vonnak, mindent kikezdenek, s mert mindennek van árnyoldala, csak ezt az oldalt tartják jellemzőnek. Az eredmények negligálásának másik oldala az elkövetett valóságos hibák eltúlzása, többszörösére nagyítása, s így az eredmények zöme is mint elkövetett hiba rögződik a tömegek egy részének tudatában. A túllicitálás során pedig olyan követelményekkel és követelésekkel lépnek fel, amelyek ténylegesen meghaladják a lehetőségeket, a józan realitást, de a látszat az, hogy meg akarják haladni ezekkel a forradalom összes addigi eredményeit, s így az ellenforradalom az „igazi forradalom“ színeiben tündököl. c/ A lényeget elleplező látszatok keletkezésében nagy szerepe van a nemzeti demagógiának. Ilyenkor a nemzet sérelmére is elkövetett hibák felnagyításaként „kiderül“, hogy a szocializmus addigi építése nem volt más, mint az igazi nemzeti érdekek háttérbe szorítása, mi több: elárulása. Ezt bebizonyítandó tipikus eszköz a nemzeti, nép- és osztályérdekek összekuszálása egy sajátos időf^l- bontás és időcsúsztatás útján. Például a mai antagonisztikus osztályok nélküli viszonyokat visszavetítik korábbi történelmi szakaszokra, és a bizalom-egyenjogúság-lojalitás politikáját kérik számon e korábbi szakasz politikai gyakorlatától. A nemzeti demagógiának igen kedvelt eszköze a történelmi analógiák felhasználása. Meg kell jegyezni, hogy itt is mutat bizonyos felszíni hasonlóságot az ellenforradalom a forradalommal. Marx ír arról, hogy a forradalmi válság korszakában aggodalmasan idézik fel a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, ......kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ős tiszteletreméltó álruhában és ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet." A halottfeltámasztás ezekben a forradalmakban tehát az új harcok felmagasztalására, nem pedig a régiek parodizálására...szolgált... Az ellenforradalmak többek között abban különböznek e téren a forradalmaktól, hogy számukra a múlt felidézése a valóságos célok elleplezéséül szolgál. A valóságot elfedő látszat példája volt 1956- ban az 1848-as forradalom és szabadságharc „Mit kíván a magyar nemzet?“ 12 pontjának a felidézése, jelszavainak ismétlése. A z ellenforradalom időszakában keletkező látszatszférának az emberek tudatában való eluralkodását igen jelentősen elősegítik azok a hatások, amelyek spontán és tudatos módon elbizonytalanításra és identitásvesztésre irányulnak, illetve törekednek, mégpedig népben, pártban, nemzetben. Már a destabizálás idején eróziót okozó s az előbbiekben felsorolt tendenciák is ebbe az irányba hatnak. A forradalmi erők elbizonytalanodását sem lehet tisztán az ellenforradalom tudatos manővereinek a számlájára írni. Hiszen természetes, hogy a párt saját hibáinak feltárásával, az elkövetett hibákért érzett felelősségétől terhelten (gondoljunk arra: mekkora döbbenetét keltett párttagságunkban, mikor napvilágra kerültek a személyi kultusz időszakában elkövetett törvénysértések) számos párttagot megingat, bizonytalanná tesz. Ezt a megrázkódtatást adott esetben nem kerülhetjük ki. Erre épít, de nem azonos ezzel a szisztematikus elbizonytalanítás, amelyre ellenségeink törekednek. Bármennyire paradoxnak tűnik, adott esetben identitásvesztéshez vezethet az is, ha akár jó szándékkal, de naponta kétségbevonják életünk szinte minden területén az azonosulás létezését; ha identitásvesztésről beszélnek majdnem minden lényeget a jelenség-szféra megmutatja. A külső feltételek szerepének sajátos megváltozása korunk ellenforradalmában, az ellenforradalom exportjának kérdése Bár eddig több összefüggésben érintettük a külső feltételek szerepét, külön is foglalkoznunk kell vele. A világtörténelem minden progresszív és regresszív folyamatában jelen van valamilyen külső hatás. Az 1848-as európai forradalmak egyik legfontosabb láncszeme, a márciusi pesti forradalom, bevallottan követője és tovább- vivője volt annak a hatalmas forradalmi árnak, mely elöntötte Párizst, Bécset, Milánót, Berlint stb. A Batthyány-kormány követeként azonban Teleki László Párizsban hiába próbálta elismertetni az új magyar kormányt. Hasonló kudarccal végződtek a londoni próbálkozások is. Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc igazi támogatást nem a kormányoktól, hanem azoktól a forradalmároktól kapott, akik ezerszám érkeztek Bécs- \ bői, azoktól az olaszoktól, franciáktól, törököktől, svédektől, angoloktól, akik - ha kevesebben is, de - jöttek segíteni a haladás ügyét. A lengyel tábornokok: Bem, Dembinszky neve olyan szorosan fonódott össze a magyar szabadságharc történetével, hogy nemzeti hősünkként tiszteljük őket. És az sem véletlen, hogy a Tanács- köztársaság győzelmét egy új korszak világforradalmi perspektívájának részeként látták megvalósulni a kortársak. Ma már világos, hogy a világforradalom mint közvetlen cél, irreális volt. Ennek ellenére Kun Béla 1919 áprilisi beszédének megállapításai kétségtelenül igazak „..mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk“. Ugyanott „Két világáramlatnak harca csap össze a Magyarországi Tanácsköztársaság fölött: az imperialista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus.“ A támogatásnak igen hatékony formája, amikor az egyik forradalom leköti azokat az erőket, amelyek egy másik nép forradalmának potenciális vagy közvetlen ellenségei. Engels írja: „Láttuk, hogy a bécsiek egy újonnan felszabadult nép egész nemeslelkűségével olyan ügyért keltek fel, amely - bár végső fokon sajátjuk - elsősorban és mindenekelőtt mégis a magyarok ügye volt.“ Majd szemrehányást téve a magyaroknak, Perczel tábornoknak, miért tétlenkedtek Bécs kö- rülzárásakor és ostromakor, így folytatja: „a bécsiekkel való katonai összeköttetés ; létrehozásában természetesen volt némi kockázat, ... de ki nyer valaha is ütközetet kockázat nélkül? És Bécs népe talán nem kockáztatott semmit, amikor azokat a haderőket, amelyeknek tizenkétmillió magyar leverésére kellett volna indulniuk, magára - négyszázezer főnyi népességre - vonta?“ Úgyszintén a Magyar Tanácsköztársaság már puszta létével is erőket kötött le, s ezzel könnyített az akkor élet-halál küzdelmét folytató Szov- jet-Oroszország terhein. E közvetett támogatás mellett segítséget jelentett a Szovjetunióban harcoló magyar internacionalisták közvetlen részvétele is. A nemzetközi proletariátus ügyét 1919 áprilisától mintegy 1800 bécsi kommunista védte a magyar Vörös Hadseregben. Amikor az első magyar proletárforradalom az imperialista erők szorításába került, megsegítését az ukrán Vörös Hadsereg áttörésétől remélték a magyar vezetők; az egyesülés ugyanis jelentősen erősíthette volna a Tanácsköztársaság katonai pozícióit. Az 1945-48-ban kibontakozó keleteurópai népi demokratikus forradalmak, számára vitathatatlanul döntő külső körülményt jelentett a Szovjetunió katonaipolitikai pozíciójának megerősödése és az a közvetlen segítség, amelyet a Szovjetunió a fasizmus felszámolásával, azt követően pedig az újjáépítésben nyújtott. Szintén a kelet-európai forradalmi kibontakozásnak kedvezett az a tény, hogy az európai reakció szélsőséges erői vereséget szenvedtek, s számos nyugat-európai országban előretört a baloldal. E kedvező körülmények azonban nem az orosz- országi forradalom kelet-európai exportját tették lehetővé, hanem mint pozitív előjelű külső leltételek impulzust adtak azoknak a belső forradalmi erőknek, amelyek aztán egy rendkívül rövid történelmi időszak alatt, éles osztályharcban, mégis békés úton vívták ki a proletárdiktatúrát. Kedvezőtlen külső körülmények esetén a forradalmak helyzete nemegyszer e segítség hiánya vagy elégtelensége következtében vált kritikussá, amit az ellenforradalmak kíméletlenül ki is használtak. A forradalmak tehát igényt tarthatnak a külső segítségre, ez azonban nem jelenti a forradalom exportját. A forradalom exportja nem lehetséges és főleg nem szükséges. Hiszen a forradalom és eredménye, a socializmus nem egy ideiglenesen fennmaradó vagy fenntartható kormányzati forma, hanem a termelési viszonyoknak és a politikai rendszernek egy olyan minőségileg más formája, amely csak szilárd belső alapokon nyugodhat. Történelmi szükségszerűséggel való megjelenése csak egy adott ország hosszú előzetes fejlődéséből, a korábbi társadalmi rend mély gazdasági, politikai, morális válságából, a dolgozó tömegek valóságos érdekeinek alapján bontakozhat ki. A forradalom exportja és a külső segítség igénybevétele ott válik el egymástól, hogy a „külső segítség“ nem idegen környezetből ülteti át a forradalmat, hanem a forradalom meglevő objektív és szubjektív feltételeit segít kimozdítani ideiglenes tehetetlenségéből, vagy a fejlődés egy-egy nagyobb nehézségét segít áthidalni. A külső segítség tehát csak katalizáló, de nem helyettesítő, nem pótló szerepet játszik. Segíteni csak akkor lehet, ha a változás elemei valamilyen oknál fogva atomizálódnak, de az „atomizált állapotban“ is feltétlenül megvannak. Legtöbbször azonban a nemzetközi reakció összefogásának ellensúlyozása és elhárítása céljából van szükség egy ország forradalmának támogatására. Ezzel szemben az ellenforradalom exportja nemcsak lehetséges, hanem századunkban egyre gyakoribb jelenséggé vált. A Magyar Tanácsköztársaságot leverő ellenforradalom és az azt követő ellenforradalmi rendszer szélsőséges erőit támogatták az antanthatalmak, polgári demokratikus rendszerek. Azokat segítették, akik a „kemény kéz“ politikáját alkalmazva, garantálták a retrográd társadalmi átalakításokat. Az ellenforradalom exportja tette lehetővé, hogy a Franco vezette fasiszta lázadók megdönthették a Spanyol Köztársaságot. Az 1936-os februári választásokon abszolút többséggel győzött a népfront. E népi hatalom ellen 1936 júliusában indított monarchofasiszta lázadás külső segítség nélkül nem tudta volna megtorpedózni a népi demokratikus átalakulást. A német és az olasz fasizmus nyílt és nagyszabású katonai intervenció formájában nyújtott segítséget Francoéknak. A „be nem avatkozás“ politikájával pedig Anglia 'és Franciaország közvetett módon segédkezett a fasiszták győzelmében. Ezt bizonyítja, hogy 1939 februárjában megszakították diplomáciai kapcsolataikat a Spanyol Köztársasággal, hivatalosan elismerték Francót, vagyis nyilvánosságra hozták politikájuk tényleges tartalmát. Chile kibontakozó társadalmi forradalmának vérbefojtása már nem egyszerűen a „klasszikus“ nyílt intervenció formáját öltötte. Az ellenforradalom nemzetközti beavatkozása itt „szalonképesebben“, belülről végrehajtva, de külső forgatókönyv szerint játszódott le. A chilei ellenforradalmárok bizonyíthatóan igénybe vették a nemzetközi imperializmus külső segítségét, amellett, hogy az imperialista nagyhatalmak csak látszólag voltak „szemlélői“ a történteknek. A puccsot Washingtonban tervezték meg, s onnan folyt megszervezése is. Bizonyos értelemben a kubai forradalom egész története az ellenforradalmi „exportkísérletek“ elleni küzdelem jegyében folyt és folyik. De mint azt a chilei példa igazolja, az ellenforradalmak ma gyakran „laboratóriumi körülmények“ között készülnek, komplex eszközök alkalmazásával. Az exportálók gondosan megtervezik az ellenforradalomnak nemcsak a taktikáját, eszközeit, hanem a befogadó körülmények megfelelő alakítását is. Az ellenforradalom exportja tehát feltételezi a belső helyzet bizonyos ,,alkalmasságát“ is. Az ellenforradalmak exportja esetén is a belső tényezőkből kell kiindulnunk. Az ellenforradalmak okai nemcsak szerteágazóak, hanem mindig kapcsolatban vannak a belső valóság elemeivel - annak kritikus vagy gyenge pontjaival. Az ellenforradalmak exportja mindig feltételezi a belső „importőrt“. Különbséget kell (Folytatás a 4. oldalon)
