Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-29 / 47. szám
K ilenc órára szólt a meghívó az értekezletre, de tízkor még a klubban ült a többi építésszel, kávé és konyak mellett tereferélve.- Kazikám - emelte feléje poharát az egyik kolléga, miután szétkefélte hosszú ujjaival szája fölött a bajuszát -, hát akkor áldjon meg az én istenem! Áldás, békesség!- Szervusz Bence - mondta ö egyszerűen, és összekoccintotta vele a poharát. Mert nem volt közelebbi barátságban a kollégával. Harminc év alatt, ha háromszor ültek így együtt fél órát valahol, s akkor se ketten, egyedül, mindig mások társaságában, s a fejek fölött váltottak néhány szót.- Hajjaj, elmúlt az idő, Kazikám, igaz-é Régen volt, mikor mink még szépasz- szony kocsisa voltunk, s a világot is meg akartuk váltani.- Azóta beletörődtem, hogy a világ váltott meg engem - felelte mosolyogva, de azért már egy kicsit kényelmetlenül ennyi bizalmaskodásra. Mert ami a világot illeti, azt már akkor is több oldalról próbálták megváltani, s a kolléga, elég hangosan, a másik oldalon állt. Ezt azonban rég elfelejtették neki, s úgy látszik, már ő maga sem emlékezett rá.- Nem bírom a demagógiát! - pattogott egy másik társuk az asztalnál. - Megmondtam Duáannak is, hogy az építészetben nincsen világnézet. A frízeket és kariatidákat, a böségszarut és a repülő angyalokat még Weimarban hagyták el réges-rég. Mellőzni mindent ma már nem forradalmi tett! Angyalkám, még egy beöntést kérek! Az elvtárs uraknak is! Az angyal élt, nem kapudísz volt, szempilláját hosszúra vasalta, kis hegyes keblét kifeszítette a fehér köpeny alatt, lábikrájáig érő fehér vászoncipője a sarkán ki volt vágva, s két szív alakú foltban hagyta látni a testszinü harisnyáját. És kezében csöngettyúzött a sok pohár, mintha valóban igazi angyal lett volna. Mind a hárman utána néztek.- Beszélhetsz te ezeknek, testvér - mondta Bence. - Ami engem illet, én már csak megmaradok amellett, hogy a házat az alaptól építik, s mikor már fönt vannak a falak, akkor kerül rá a tető. Én nem tehetek róla, én már csak így halok meg. No, locsoljuk meg kicsit a bánatunkat. Ő még mindig mosolygott, és magában irigyelte a kollégának ezt az egyszerű bölcsességét. Elvégre az ember közhelyekkel is megteremtheti a maga lelki egyensúlyát, s úgy látszik, ez ehhez nagyon is ért. A nevével ritkán találkozik, nem halmozhatják el túlságosan megrendelésekkel, ami azt jelenti, hogy nem tartozik a nagy pénzeket kereső kollégák közé. Mégis mindig jókedvű, hangos, magabiztos, mintha igazán rendben volna a szénája.- Hajjaj, testvér - sóhajtotta amaz, s bizalmasan közelebb hajolt hozzá. - Ha nem így alakul a világ, máma én nem itt tartanék. Máma énnekem nevem volna, saját irodám volna, ahol helyettem kulik dolgoznának, én csak nagy vonalakban felvázolnám a terveket. Na nem baj, ebbe bele kell törődnöm.De nem is tudom, mért mondom ezt éppen neked! Mert lehet, hogy csalódtál, de azt, amit én érzek, te nem érezhetted soha. Érted? Döbbenten nézett rá. Micsoda leszámoláshoz akarja ez éppen őt felhasználni? És most, hogy egyedül maradtak, és a maguk nyelvén beszélhettek, miféle homályos célzással akarja megbántani?- Vigyázz, te! Mintha kicsit sokat ittál volna.- Én, testvér, én? Azért, mert megmondom az igazat? Igen, hiába nézel olyan sötéten rám, azt nem felejtem el soha, hogy délről jön az eredeti stílus, mert ezt mondtad, bizánci elemekből, s nem a lechneri szecesszió tulipánjaiból. Mert az már a múlté...- Ezt én mondtam? Mikor és hol? Kérlek, beszélj világosan. És neked ez elég, hogy renegátnak tekints, *ni? Ilyen gyanúsítást nem engedhetek meg senkinek! És mi köze a szecessziónak egy valóban elavult...- Várjál csak, mikor is... Fönt a kamarában. Szóval mindegy, nem akarnék téves dátumot mondani. El van téve nálam a jegyzőkönyvi kivonat. Szóval akkor, amikor ennek itt már jó visszhangja volt. így van, testvér, elhiheted, ha mondom. Nagyon szíven ütöttél akkor vele. Úgy mosolygott, fájdalmasan és savós szemmel, mintha nemcsak részeg volna, hanem mint akit csakugyan felejthetetlen sérelem ért.- És ezt most mondod nekem! Huszonöt-harminc év után! S légy szíves, ne nevezz a testvérednek! Eddig hallgattál, * eddig azt hitted, nemcsak árthatnék neked, de képes is lennék ártani. Kikérem magamnak, hogy testvérnek nevezz! Milyen jogon? Csak azért... Kiabált, arra tért magához, hogy kiabál, s hogy remeg a szája széle, s a hangja elcsuklik. Elfordult, kinézett a havas utcára. De ha az imént még ökölbe szorult a keze, és minden önuralmára szüksége volt, hogy arcába ne vágjon a bitangnak, most valami egészen furcsa érzés lepte meg. Ellágyult, gyermeki békesség és nyugalom áradt el benne. Éppen csak szólni nem tudott már a vizenyős szeműhöz, aki egy újabb konyakkal még mélyebbre süllyedt a részegség ingoványában és a honfibúban. Észre se vette, amikor elment. Csak ült magába roskadva, és mégis nyugodtan, csendes, férfias fölénnyel, fegyvertelen, s mégis mintha minden erő az ő birtokában lett volna. így ült sokáig, csak akkor rezzent föl, amikor a fehér köpenyes lány alig érezhetően megérintette a vállát.- Nem tetszik bemenni az értekezletre?- Hát persze! Dehogynem! Csak előbb még megiszom valamit. S akkor látta, hogy egyedül maradt az asztalnál, mindenki eltűnt körülötte. Közben kinyitották a széles ablakokat, a függönyöket elhúzták, s az utcáról behallatszott a gyerekek hangos nevetése, kiáltozása. A lány is kinézett, és azt mondta el réved ve:- Most megy haza a kisfiam az iskolából. Neki minig kiabálnia kell, képtelen csendesen hazamenni. De mosolyogva mondta ezt, elégült anyai örömmel, s már nem nézett az utcára.- Azt hittem, még lány. Nem tudom, miért. "- Ó, dehogy! Tíz éve mentem férjhez, s három éve elváltam. Tetszik tudni, a férjem mindenáron bárt akart nyitni. Akkor engedték meg az ilyesmit szocialista bérletben. Megvan a rendes szakmája, de nem, azt mondja, azzal jól lehet keresni. A bárból nem lett semmi, de amikor elváltunk, én itt a klubban kaptam állást. Ha a gyerekért jön, havonta kétszer ide jön, s nem haza. Itt aztán leül, és ábrándozik, hogy milyen jó lett volna, ha nem ellenkezem annak idején.- Kár - hajolt a nő arcába. - Mert ha nem jönne havonta kétszer ide a férje, s ha a kisfia nem erre járna haza az iskolából hangosan kiáltozva, most azt mondanám, jöjjön velem Firenzébe, Milánóba, vagy még messzebb, ahol mindent elfelejt az ember, nyelvet, hazát, származást... Azt mondanám, jöjjön velem, s szeressen egy kicsit, ha bír, és ne menjen még el. A szék, amelyről felállt, hangos koppa- nással dőlt a padlóra, a fehér köpenyes nő nagyra nyűt szemmel hátrált, mint aki menekülni készül.- Tréfálni tetszik a mérnök úrnak. Nem baj, nem baj, kérem, én szeretem, ha a vendég jókedvű.- Én jókedvű? Hát nem látja, hogy sírok?- Ó dehogy! Különben az is jól állna most a mérnök úrnak. Ezt már dallamos hangon mondta, anyáskodó fölénnyel, de azért még hátrált, mint aki nem egykönnyen feledkezik meg magáról.- Ne féljen tőlem - szólt rá, és a keze után nyúlt. - Ne féljen, hiszen ebben a pillanatban nincs nálam védtelenebb ember. Fegyvertelen vagyok, mint ez a hülye is, aki „testvérinek szólít engem.- Nem baj, mérnök úr. Kicsit többet tetszett inni. Nem tetszik bírni az italt, ennyi az egész.- Nem, kicsikém, nem! Ne is próbáljon vigasztalni. Mondja azt, hogy öreg vagyok, vén trotli, és kész.- Jaj, dehogy mondom! Hisz oly fiatalos még a mérnök úr, s én tudom, annyi nő tudná még szeretni a mérnök urat. De ahogy cicáskodva egészen közel lépett hozzá, ő hirtelen kijózanodott. Zsebkendőjével megtörölte homlokát, s azt mondta: - Bocsánat, valami furcsa dolog történt velem, magam se értem...- Ó, semmi, mérnök úr, csak egy kicsit be tetszett csiccsenteni. Azt tetszett mondani, menjek a mérnök úrral Olaszországba. Jaj, de elmennék, drága jó mérnök úr, jaj, de elmennék, édes jó istenem, de arról én már lekéstem. A nő halkan szipogni kezdett, s 6 akkor már élesen és tisztán emlékezett mindenre. A felháborodására, s az azt követő zsibbasztó nyugalomra, érzelmeinek erre a hullámjátékára, míg végül úgy nem érezte, hogy valaminek a végére ért, s most egy új fejezete kezdődik az életének. Ez volt az a pillanat, amikor a kiszolgálónőt Olaszországba hívta.- így öregszik meg egyszerre az ember - gondolta megdöbbenve és ijedten, hangosan pedig azt mondta a nőnek, aki még mindig részvéttel és reménykedve bámult rá könnyes kék szemével:- Be kell mennem mégis, hogy megnézzem, mit végeztek ezek nélkülem.- S már hallotta is a nagy darab konjunktúralovag, a pallérból lett építész pimaszul ostoba és szemtelen kijelentését:- Ebben aztán igazán nem értek egyet Kazi elvtárssal!- Igen, igazad van - helyeselt Bence ugyancsak öblös hangon. Ó azonban már túl volt az első megdöbbenésen, s úgy ült le közéjük, mintha semmi a világon nem választaná el őket egymástól. Észre se vette, hogy a fehér köpenyes nő, aki délelőttönként az ablakhoz lép, hogy a kisfia nevetését hallja, egy darabig nyitva hagyta mögötte az ajtót, s enyhén kidülledt szemmel, aggodalmasan nézett utána, amíg 6 a széket csikorgatva le nem ült. Akkor halkan behúzta az ajtót, s magas szárú cipőjében hintázó csípővel kisietett az üresen maradt asztalok közé. í J a a VI lo té m el 9) a ke a el S2 gc er m ai ki m a hé cc m hí a cs cs ve a kís né tol ór a cs M icsoda ujjongás fogja el az embert, valahányszor jókor reggel „kigurul“ a széles, betonozott felszállópályára, és előreszegezi tekintetét... A pilóta a fülke átlátszó plexiüvegén át egész tágasságában látja a szívéhez nőtt repülőteret a hangárokkal és a törzs épületeivel, látja az éjjel fényesen égő, nappalra eloltott oldallámpák kettős pontozott vonalát, az erdő fáinak távoli, hullámzó, csipkés tetejét, sőt még a pálya szélén vidáman virító, sárgafehér margarettákat is, amelyek kacéran hajladoznak előtte a repülőgép hegyes orrának futó könnyű szellőtől, a gép megremeg a mindjárt teljes erővel felzúgó motortól. Az ember érzi, hogy mellét majd szétfe- sz íti az öröm és az izgalom a bekötöheveder alatt; hogy szeretne mielőbb elszakadni a földtől, kicsiny ponttá válni a kék égen, aztán pedig végképp eltűnni az ezredbeliek szeme elől úgy, hogy csak a kezelők lássák a lokátorernyőn. Versben is, prózában is keveset írtak még a mi széles, sima és kemény felszálló- pályánkról. Pedig az nyitja meg az utat az égbe, és minden pilóta sorsa attól függ, hogyan száll fel rajta. így szokott lenni az életben is. „Mindig fiatalon igyekezz felrepülni, amíg még világosan látod a felszállópályádat meg az ellenőrző tájékozódási pontokat. Sohase halogasd a felszállást érett, még kevésbé öreg korodra, mert a meggyengült látás nem lesz valami jó segítséged“ - szerette mondani annak Idején Vaszilij Jemeljano- vics Kopankov, az ezredparancsnokunk - akit mindnyájan tatusnak hívtunk, noha még nem töltötte be a huszonnégyet sem -, amikor ünnepélyesen felvette érdemrendektől és -érméktől nehéz ingzubbonyát. És szerette hozzátenni még azt is: „A felszállópálya a mi szülőházunk. Az okvetlenül fogadja mindegyikőtöket, fiacskáim, még akkor is, ha füstölő motorral húztok hazafelé az arcvonalból.“ Csak ő maga nem tudta kihúzni a Győzelem fényes napjáig - az Oderán túl szinte belefúródott a földbe, nem ünnepelhette meg a huszonötödik esztendejét, pedig már kis híja volt. ész és a tudás mind semmivé \ az a bátorság a frontharcosok Ma nincs rep lya szélénél, gyi tisztaságában, kony, hegyes b az ezred para elfordítva, szag beszél, hogyan Gennagyij Szemenyihin Az évek meg teltek-múltak. És már nem a háborús idők „lavocskinjai“ és „jakovle- vei“, hanem a hangsebességnél is gyorsabb MIG-ek és JAK-ok szállnak fel, mégpedig nem esők áztatta harctéri mezőkről, hanem a rádiólokáció és az összeköttetés minden csodájával felszerelt, első osztályú repülőterekről. De az égbe vezető útnak továbbra is - a széles felszállópálya maradt. Noha már rég őszbe csavarodott a fejem, néha elhajtok a katonai repülőtérre, és látom, hogyan szállnak az égbe a mesés repülőgépeken - immár nem az én ezredtársaim, hanem az ö felnőtt gyermekeik, akik rég első osztályú pilóták lettek. Ma az elődje, annak a aki még csak csókolhatta, m« kezelő, a mi „ta ötben, közvetlí előtt a hátorszí ezt szárazon rr miért. Hisz mi i másképpen be mert minden ec magunkból, mir na le egy még - Nagy bará Oszinyin. - Én ő volt a para helyettese. Higi Varga Lajos: Erő (tollrajz)
