Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-11-29 / 47. szám

inap este megszólalt il sem akarta venni 5 hosszan, agresszí- . Eszter hangját hal­:i van itt, öregfiú? ulacskám, de ahogy k, valószínűleg meg­ö? Eszter hangja most adott - ő... Gyön- t sem változott, kép­semmit sem. Még örú Az sem látszik gy gyereke van . ap legyél kettőkor látni akar. sodik feketekávéját Pontosan érkezett és úgy helyezkedett ite az egész termet latta. nézett, s hirtelen arra ' elmegy innen, mert äznek úgy sincs sem­lillantott, Gyöngyi állt agy pillanatra a tor­szó. Aztán elnevette ívetsz — kérdezte és kissé megbántott lit és könnyedén ar­olyan bolond vagy, Leülhetek esetleg? röngyi. azben a lágy hangot i csodálkozott, hogy an alig változott. Kar- t egyetlen ránc sem gy zöld szeme kihí- itt, s orrán ott honolt pló. meg, hogy késtem pi^i, s közben egy tett le az asztalra. i hoztam - s közben ént az orrára, idves tőled - s kinyi- g öcs kát. Egy kvarc- lér selymű tasakban. izönöm. Ami pedig , ha emlékeim nem először fordul elő.- Hát nem... - válaszolta a nő -, ami igazán, igaz. A pontosság soha sem volt az erényem. És ha őszinte akarok lenni, más hibáim is akadtak. De azért örülsz nekem egy kicsit?- Igen. örülök. Persze.- Alig változtál.- Jaj, ne! Csak ezt ne.- Komolyan, még a... az órád is a régi...- Ó, az órám - persze. (Ezt a Doxát apámtól kaptam, méghoz­zá éppen abban az időben, amikor az én nyávogásomra helyezett el, Gyöngyikém, téged laboránsnak. Méghozzá nem rizikómentesen, mert a szüléidét, meg az öcsédet éppen akkor telepítették ki erő­szakkal, valahová az Alföldre. Te meg Pesten maradtál, egy komor, szürke albérleti szobában, és he­tente utaztál le csomagokkal fel- málházva...) Igen, az órám még a régi. A nő maga elé bámult, aztán Kézdire nézett.- A tények, tények. Hanem hal­lottam rólad odakint egyet s mást... Befutott ember vagy.- És milyen révbe értem? - kér­dezte halkan Kézdi.- Ne ízetlenkedj - mondta Gyöngyi. - Miklós járatja a magyar lapokat. (Ezt a nevet, hogy Miklós nem kellett volna feltétlenül kimonda­nod. Legalábbis nem az elején. Látnivaló, te is megbántad ezt a kis mondatocskát, s most a zsebkendőd szélét tépegeted olyan zavartan és kiszámítottam ahogy ezt el is lehet várni. Pedig hát semmi okod a nagy cécóra, tulajdonképpen minden menet­rendszerűen történt. Talán tizenki­lenc évesen azt várhattam volna, egy velem egykorú hölgytől, hogy kivárja, míg elvégzem az egyete­met? Vagy netán meghatódik a sportsikereimtől? Nem volt-e természetes, hogy mindennel el­láttalak? Elvégre a vidékre cipelt csomagokat is meg kellett venni, vagy mi a szösz? Nem kell feltétle­nül igazságtalannak lennem. Cho­pint például neked köszönhetem, zöldszemü szépségem. Te vittél el a Zeneakadémiára. A jegyeket is te vetted - még az is lehet, hogy kivételesen a te pénzedből. Hall­gattuk, kéz a kézben a g-moll balladát, ezt a fájdalmas, édes, keserű megbocsátó, dühödt mu­zsikát. Aztán lassan ballagtunk hazafelé, és mielőtt elváltunk, hosszan csókolództunk az éjsza­kában).- Haragszol? - kérdezte Gyöngyi.- Ugyan! - intett Kézdi -, már miért is haragudnék? (Most mond­jam el neked, ötgyerekes kalifor­niai családanya, hogy azóta gyűlö­lök Chopint hallgatni. Vagy el sem hinnéd, vagy rendeznél egy akko­ra bőgést, hogy mindkettőnket kö­rülröhögné a Zserbó tisztelt kö­zönsége. Harminc év után mesél­jem el, szórakoztató csemege­ként, hogy amikor közölted az örömhírt, mi szerint jónak látod szakítani velem, mert férjhez mégy egy okos kis villamosmérnökhöz- szóval, azon az áldásos, szép őszi estén eső ömlött éppen, tiszta szerencse, mert így nem láthattad, hogy kétfajta víz csorog az arco­mon. Soroljam a sorolhatatlant? Egy nyavalyát, hölgyem.)- var] egy percig, drágám - és mielőtt a nő válaszolhatott volna, felugrott, kiszaladt a Zserbóból és a Hungaroton-boltban egy lemezt vett. Amikor Gyöngyi elé tette, a nő hosszan bámulta az asztalt, aztán Kézdit.- Ezt most miért csináltad?- kérdezte bizonytalanul. Kézdi elmosolyodott.- De hiszen szereted Chopint!- Igen. Szeretem. - A nő most lehajtotta a fejét.- Igazán klassz dolog, hogy öt gyereked van - hangjában mély­séges elismerés csengett.- Igen, persze, öt szép gyer­mekem van, persze. Nincs kedved kirakatokat nézni velem? - folytat­ta gyorsan.- Csak nem sálakat akarsz vá­sárolni?- Sálakat? Megőrültél? - ámult el a nő. Bizony, sálakat - mondta Kézdi -, szép puha sálakat. (Olyanokat, mint amilyent te és kedves férjed, Miklós kötött, azokban a régi szép időkben, ä házasságod után. Mi­lyen meleg, kedves élő hangon hívtál telefonhoz. Nem segítenél? Miben angyalom? - kérdeztem én, marha. Hát tudod - mondtad sálakat kötünk Miklóssal munka­idő után. Neked annyi ismerősöd van, meg barátod, talán tudnál eladni egy-kettőt. Én boldogan ját­szottam el a Grállovagot, a brilli- áns jellemhőst, aki akkor is segít, amikor... De ráadásul, az isten verje meg, még mindig szerette­lek, még volt valahol hátul az agy- tekervényemben egy pislákoló gondolat... hátha... Persze, hogy vállaltam. Valahol a százhusza­diknál tartottam, valami kevés ráfi­zetéssel - amikor megint megke­restél, riadt volt a hangod, kedve­sem. Gyere azonnal, mondtad. Én mentem. Miklóskád egy feketét fő­zött kint, s te, angyalom, lehajtott fejecskével közölted a szép, me­leg hangodon, hogy Miklós úr le­bukott a gyárban. Elég szomorú, mondtam akkor egy csöpp kaján- sággal, s te rám néztél, bűvölő, aranyzöld szemeddel, s kibökted, hogy Miklós, a hősei ncér, rögtön az én nevemet is feldobta. Én hallgattam akkor, angyalom, te meg jónak láttad elhadarni, hogy ökör vagy, hülye tyúk, amiért nem engem választottál. Hagyd a szö­veget - mondtam -, rossz a szö­veg, hamis a lemez, hites urad a konyhában kávét főz, ez enyhén szólva is gusztustalan, de legalább is nem szerencsés szituáció. Ott­hagytalak, s te - ahogy láttam - néhány forró könnyet pottyantot- tál. Ez jól is állt, tagadhatatlan, de valahogy nem tudtam eléggé mél­tányolni. Hát így állt a bál, kedve­sem, és csak nagy mázlival, elé­vülhetetlen sportteljesítményeimre való tekintettel úsztam meg az ügyet. Ami 1955-ben nem kis do­log volt. Egy év múlva ti olajra léptetek, én meg - itt maradtam.) Gyöngyi tágra nyitotta bűvölő szemeit. A hangja megremegett.- Vedd tudomásul, hogy máig gyötör a lelkifurdalás. Ezért akar­tam veled találkozni, hogy bocsá­natot kérjek. És hogy... és hogy megmondjam, még mindig szeret­lek. Csak téged, örökké téged. (- Hazudsz. Úristen, még min­dig hazudsz. Zöldarany szemed­del, puha száddal, varjúcska pil­lantásoddal, minden porcikáddal.) Kézdi felállt.- Hát isten veled, drágám. Kö­szönöm ezt a szép ajándékot. Is­meretlen is csókolom mind az öt gyerekedet és add át Miklósnak meleg üdvözletemet. Ha netán nagy tételben sálakat kíván eladni, szívesen vállalom. Tudod, nagyot változott itt a világ. Most már rizikó- mentesen kereshetnénk. No per­sze, méltányosan, fifty-fifty alapon. Payol Országh-Hviezdoslav VÉRES SZONETTEK 1 Dalolni vért: - milyen vad képzet ez! Melyet? - ha azt, amely mint rózsa szirma lángol, s mint kislány arcán szégyen pírja, s rózsát a gyermekarcba permetez, amíg az angyal-álmokon evez; vagy mely a látnok homlokára írva mély szellemmel frigyes, ha oltár hívja, hát fújjad tiszta szívvel, énekes! Ó, csodatévő nedv ez! - Leszorítva a szív kelyhében forr mint drága must, és mint bősz hullám tör fel izmaidba, s hődet árammá - hogy pályád befusd - tagjaidban mozgássá alakítja. Tudják-e ezt, kik őrlik most a húst? 2 A termő vért dalolni "nincs ma mód: vért, mi a szívből fűtve férfimarkot bárhova jut, csak áldásosán alkot, s kalászt fakaszt a kőből is, mi holt; vért, ami fényt ében-sötétbe hord: mécs gyúl ki úgy, ha égő mécshez tartod, mint lelked szemsugára, ha pitymallott, s fényt ad, hogy éljünk s étekül cipót, mutatva azt is, hogyha vész közelget... Csak ezt a vért, mely vad haragra gyúlt, s a föld csak pelyva néki, s minden berket özönnel önt el, mindent lángra gyújt, vagy mint a rosta csak úgy elfolyni enged... Ó, ezt zengi a dal, hát ezt tanuld! 31 Ó drága béke, térj vissza hamar! Köszönts bennünket zsenge olajággal, s áhttunk (jöjj kenyérrel, jöjj vígsággal!) mint ösztökét szándék, s ércet a kar! Oltsd a viszály füzét, mit annyi faj szít! Ifjú özvegyet mutatni átallja s árvát, együtt zokogni tört anyákkal gyámoszlopuk fölött, kit hant takar. Gyógyír! Feledtess bút-bajt kincseiddel... Az ember-masszát hajtsd igád alá, és jóktól súlyos céljaidhoz vidd el: ujjongni bérén, üdv diadalán, ha küzd majd bátran és dolgozik hittel... Szeretet királysága, szállj alá! Koncsol László fordítása sztalatot. De ez tlakiből hiányzik teröség, amely í. >k a felszállópá- i betonlapjainak >arna arcú, vé­nyin alezredes, ídig a szemét szárazon arról zen a pályán az v .tatusnak" a fia, :hatta, meg se jbimova motor- rsége negyven- ini hadművelet szülni. Oszinyin s én jól tudom, Dn sem tudtunk taink haláláról, iy kellett kitépni zakítottunk vol- edt sebről, ltunk - mondja iák szólítottam, meg az első azon a repülé­sen nem cselekedhetett másképp. Ha ka­tapultál, a gép elkerülhetetlenül a városra zuhan. Talán nem is épp a legközepére, de mégiscsak valamelyik sűrűn lakott részére. Igaza volt, amikor úgy döntött, hogy elhúz a saját leszállópályájáig. Mégiscsak van egy százaléknyi esély... De Jurijnak nem ütött be. Ha tudná, milyen keserves volt szétci­pelni a repülőgép lángoló darabjait... Nem bírom megállni, és azt kérdezem:- Fiatal repülők voltak a közelben? Oszinyin szomorúan bólint.- Természetesen! Szándékosan felso­rakoztattam mindet egytől egyig, és a ron­csokra mutattam: „Látjátok? Aki nem akar repülő lenni, két lépést előre!" Senki meg se moccant. És akkor idéztem nekik azt, amit Jura Kopankov szeretett mondani: „A felszállópálya a mi szülőházunk, az mind­egyikünket fogadja.“- Ezek az apjának, Vaszja Kopankov- nak a szavai - magyarázom meg szára­zon. - A berlini harcokban halt hősi halált. Oszinyin ezt jól tudja, így hát csak hall­gat. Én pedig a repülőtér határa felé futó betonozott, széles felszállópályát nézem, és arra gondolok, hogy holnap ennél az ezrednél repülőnap lesz, és a fiatal legé­nyek, apáik fiai, óriási sebességgel fogják elszakítani vadászgépüket a szürke beton­lapoktól, hogy innen láthatatlan magasság­ban kiképzési feladatokat hajtsanak végre, aztán meg visszatérjenek. Ézt gondolom, és mint valami esküt, ünnepélyesen mon­dom magamban:- Fogadd őket, felszállópálya, légy min­dig a szülőházuk! Makai Imre fordítása CSICSAY ALAJOS APRÓSÁGOK A MÜÉRTÖ A LÉLEKRONTÓ A szép élményt nyújtó fil­meket már el is fejejtenénk, ha nem juttatná őket eszünk­be egy-egy divatossá vált gyermeknév: Szebasztyián, Klaudia, Angelika és ha­sonlók. Furcsák igaz, de ezeket legalább nem lehet deformál­ni, csúfondárossá tenni, mint hajdan a Jánost, Máriát vagy az Erzsébetet. Nézem a játszadozó cse­metéket, köztük a szőke An­gelikát. Hogy is lehetne e ne­vet tiszteletlenül kimondani? S ekkor odaront hozzá egy megbántott barátnő. Arca maszatos, haja kócos, orra pisze, talán két felső metsző­foga is hiányzik. A rút kis béka magából kikelve csú­nyán kiabál:-Te tisztára hülye vagy, Angeli — és még taszít is egyet a kedves kis Ange­likán. Minden évben a hagyo­mányos vásár alkalmával szintén hagyományosan megtisztelik városunkat a műárusok vagy hogyan ne­vezzem őket. Tyúklétraszerú állványra ragyqgó képeket aggatnak. Hajnali fényben tündöklő tá­jak, csiklandós színű orgona­csokrok és csendéletek csa­logatják magukhoz az érdek­lődőket. Hogy ne legyek rosszmájú, akad itt reproduk­ció is. A minőségéről most ne essék szó. A rögtönzött kiállítás kö­zönsége vitatja az árjegyzé­ket, vajon a négyszáztizenöt korona mit jelent. Rámástul vagy anélkül. Különben min­denképpen megéri.- Mi van ott, nyújtogatják a nyakukat a hátra szonjltak.- Mona Lisa - szól egy férfihang kellő szakértelem­mel. A feleség rögvest kap az alkalmon. - Vegyél egyet! A férj megvonja a vállát, talán még korainak tartja csomag­gal tolongani a tömegben. Továbbandalognak a sátrak előtt. És a képről bárgyún vigyorog utánuk a Lilaruhás nő. Ó, szegény Szinyei Merse Pál! AZ EGYÉNISÉG Felavatták az új termálfür­dőt. A nagy tekintélynek ör­vendő Hivatalnok is megje­lent a fürdözők között. Egy szál fürdőnadrágban is felis­merték tisztelői. — Jó napot kívánok.- Tiszteletem. Tomika is jön a nagyma­májával, s a nagyi szeretné, ha az unokája kellő illemtu­dásról tenne tanúbizony­ságot.- Köszönjél szépen, Ta­máska! A kisfiú hallgat. Minél erősebb a bíztatás, annál makacsabb az ellenál­lás. A nagy tekintélynek ör­vendő Hivatalnok megértő mosollyal lépeget tovább. Ám még hallhatja, hogy a nagymama szigorúan kor­holja Tomikát.- Te haszontalan, te szé­gyentelen, ilyen, olyan köly- ke, miért nem köszönsz, ha mondom?- Miért köszönnék, hiszen a bácsi meztelen - dünnyögi a gyerek.- Már hogy lenne mezte­len? Nem látod, hogy milyen drága fürdőruha van rajta?- Drága? - csodálkozik a fiú.- Az bizony. A nagy tekintélynek örven­dő Hivatalnok megáll az öltö­zőfülkék előtt. A tükörben vé­gigmustrálja magát. Elége­detten állapítja meg, a fürdő­ruhája miatt valóban nem kell aggódnia. Ám minél jobban behatol a sütkérezők tömegébe, an­nál kevesebben veszik ész­re. Úgy látszik, mégis valami baj van. Csak ne találkozott volna azzal a mihaszna kö­lyökkel. És elhatározta, hogy ez­után ide is zakóban és nyak­kendőben jár.

Next

/
Thumbnails
Contents