Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-11-29 / 47. szám

/

C

salóka a cím, mely Jurij Bondarev új regényét jelöli: nemcsak hogy nem fedi az alapeszmét, de még az olvasót is könnyen félrevezetheti. A Választás több szólamú, vagy ahogy mostanában mondani szokás, polifonikus mű, amely egyik szereplőnek sem ad kizárólagos jogot az igazság kimondására, még a főszereplő festőművésznek, Vasziljev- nek sem. Következésképpen a regény első lapjaitól az utolsó jelenetekig egyfolytában tart a vita a szereplők között. Vannak köztük eszmei fegyverzetben küzdő, fölényes alakok, akik megfeszített erővel igyekeznek mindent ironikus szemmel nézni. Ilyen a gúnyos-cinikus, zavaros lelkületű színházi rendező. Scseglov, aki hedonista életszemléletet hirdet, és meggyőződése, hogy az ,.örült emberiség elveszítette léte magasabb rendű értelmét és eltévelyedett a beteg és túlzsúfolt városok betonlabirintusában!..."

És ugyanilyen, csak még tovább megy, s akaratlanul is Scseglov szövetségese lesz a fiatal olasz művészettörténész Bozzarelli, aki a művészet divatos, nihilista megközelítéséről szónokol.

A viták sodrában Vasziljev hol meghátrál a nyomós érveket hallva, hol passzivitásba vonul, hol támad. Ám a vitát sosem szünteti be, szenvedélyesen keresve-ku- tatva, elkeseredve, majd ismét reményre gyúlva nemcsak Scseglowal és Bozza- rellivel, nemcsak ltjával, gyerekkori barátjával és Kolicinnal, a hivatalnok művészszel vitázik, hanem elsősorban és leghevesebben önmagával. Az ő lelke az ellentétes nézetek összecsapásának hadOlaszországban tűnik fel. Ő volt az, akinek Marija Taskentból leveleket írt a frontra, akivel Vasziljev vállvetve har- colt, s akiről azt hitte, a szeme láttára pusztult el a vérontásban.

Hallatlanul törékenynek, sőt tünékenynek és átmenetinek bizonyulnak a mindennapi élet megszokott beidegződött értékei, amikor a női lélek megfejthetetlen talányával, a hitehagyottság emésztő szkepszisével, a nyugat-európai értelmiségi hideg cinizmusával, a bűntény rémségével és az elidegenedéssel kell szembenézni.

..Nézd, apa, én tudom, hogy te is, én is ki vagyunk forgatva önmagunkból" - mondja Vika a regény végén Vasziljevnek ,,remegő ajkán bűnbánó félmosollyal".

A választás mai hőseit kiforgatták önmagukból, ugyanazok és mégis mások, mint akik tegnap voltak, erkölcsi életük rengésveszélyes övezetbe került, melynek epicentrumában Vasziljev mellett ott áll Hja Ramzin, más néven Herr Zeugel vagy Signor Ramsine.

Harminc év alatt Ramzin megjárta a pokol számára kijelölt bugyrait: nyers marharépát evett a német fogságban, hontalanul bolyongott, végigpróbált a világon mindenféle italt és mindenféle nőt; feleségül vette frau Zeugelt, így szerény gyártulajdonos lett belőle, s végül Signor Ramsine-ná változott.

így ködösebben hangzik, mint =in= véggel... - magyarázza. - Nyugaton könnyebb az élet, ha az ember nem tűnik ki semmivel." Ez már messze nem az az Hja, aki otthon meg az iskolában Vasziljev barátja volt, akivel megosztotta örömétJurij Bondarev új regényéről

színtere, amikor a lét értelméről elmélkedik, amikor az ember rendeltetéséről töpreng, s az egyéni döntéshozatal mikéntjéről és mértékéről a választásban.

Vasziljev egész életét munkájának, képeinek, a festészet és a művészet szolgálatának szentelte. A művészet szerinte az emberi értelem és az emberi szellem, a keresések, tévelygések és győzelmek legmagasabb szintű kifejezése.

Bízik magában és az erejében, talán meg is szédítették - ha nem is a szakmai kritika hízelgő bókjai vagy némelyik kolléga túlzott dicsérete, de az olyan becsületes emberek lelkes szavai, mint a kristály- tiszta lelkű, igazságkereső Lopatyin, az emberkerülö festő. Vasziljev úgy érzi, életét biztonságos páncél védi, amely idejekorán el tudja hárítani a művészetére leselkedő veszélyt. Áldozatul eshetett volna a művészet olyan középszerű figuráinak, mint az irigy, tehetségtelen Koli- cin, a művészettudományok doktora; és rendszeresen jár hozzá egy csomó üresfejű dilettáns, akinek semmi keresnivalója a művészetben. De a festőállvány előtt állva Vasziljevnek mindig van ereje hozzá, hogy hű maradjon önmagához és hivatásához.

Mindene megvan, amit a sors megadhat az embernek az életben: kivételes tehetsége, hivatása, szép családja - odaadó, szerető felesége van, akit szeret, és romantikus, szárnyaló lelkű lánya. De valamicskét fordul a sors, és hősünk hirtelen ráébred, milyen ingatag a talaj a lába alatt.

Kiderül, hogy felesége, Marija, az egyetlen nő, akit életében szeretett, a lelke mélyén nem tudja elfelejteni egy másik férfihoz fűződő érzelmeit; imádott lányát. Vikát külvárosi suhancok támadják meg és leteperik egy pajta szalmájára; halottnak hitt gyerekkori barátja, Hja Ramzin, három évtized elteltével a távoli

bánatát, aki bajtársa volt a fronton. A régi Hja nincs többé, ugyanúgy, ahogy nincs többé közös gyerekkoruk világa sem, a régi folyón túli negyed, Zacepa, a Visnyakovszkaja utca és a Luzsnyikov- szkaja, ahová Vasziljev elvetődik ezzel a „másik” lljával, annak fájdalomtól megkövült anyjához a felismerhetetlenségig megváltozott hajdani lakásba, amely ugyanolyan és mégis egészen más.

\/asziljevnek kimondhatatlanul fáj,

V hogy régi önmaga, a régi Hja és Hja régi lakása - ahol most egy lapos homlokú, barátságtalan asszony lakik - nincs többé, hogy a moszkvai udvarok patriarchális, szinte családias életét, s a múlt megismételhetetlen atmoszféráját már nem lehet visszahozni. Keserű fájdalommal kérdezi magától: ,,Mi ez? Múltsiratás?" És meggyőződéssel válaszolja: ,,Nem, hiszen mindennek ellenére az egymás mellett élő emberek érezték biztonságos összetartozásukat. És mindannyian egyformán, szerény jó létben éltek ... Hová tűnt mindez? Elnyelte az idő áradata? Eltűnt nyomtalanul?"

Ésszerű, hogy gondoskodunk a kihaló állat- és növényfajokról, gondosan bejegyezzük őket emlékül a kipusztult fajok nagykönyvébe. De ha nem mi, akkor ki fog gondoskodni rólunk, magunkról, a mi életünk megismételhetetlen erkölcsi atmoszférájának megőrzéséről, melegségéről és jóságáról?

Mindenképpen szembe kell szegülni azokkal a rideg erőkkel, amelyek következetesen aláássák a legfőbb emberi értékeket, összezúzzák ideggócait, szétzüllesztik a család alapjait, fellazítják a rokoni kötelékeket. Természetesen kegyetlen és rettenetes, hogy Hja harminc évig hallgatott, s nem adott hírt magáról idős anyjának, de vajon megbocsátható-e, hogy apja életének utolsó évében Vasziljev nem tudott időt szakítani arra, hogy találkozzék vele, nem válaszolt félénk leveleire, amelyekben arra kérte, hadd vethessen egy pillantást a legújabb munkáira (ezért följönne Moszkvába) és így csak a koporsóban látta viszont őt?

Vasziljev számára most már valóban ütött a leszámolás és a számvetés órája, amelyet az alkotás örömeivel elodázhatott, de végleg ki nem kerülhetett. Amikor késő éjszaka szélben, fagyban, a bizonytalanság kínjai közt vergődve várja haza a lányát az utcán, könyörtelen félreérthe- tetlenséggel hasít belé a gondolat, hogy ,,elóbb-utóbb meg kell fizetni a tizenöt évi zavartalan munkáért, az úgynevezett sikerekért és elismerésekért, azért, hogy múzeumok vásárolták a képeit, hogy külföldre utazgatott a kiállításaival". Egyetlen kérdés izgatja szüntelenül: ,.Vajon nem foglalkozott kicsit túl sokat önmagával ezekben a sikerévekben?"

,,Az írásért éltem" - Bunyin, az irodalmi alkotótevékenység nagy napszámosa és mártírja annak idején szégyenletesnek minősítette ezeket a szavakat. Vasziljev nemes cél - a valódi művészet - nevében alkotott, kínjai gyönyörűek és szentek voltak (Balzac nem véletlen hasonlította az alkotás kínjait a „soha nem múló anyai szeretethez”). De hősünk, a tehetséges és jelentős festőművész önzetlen önfeláldozása a művészet, és csakis a művészet oltárán bizonyos értelemben visszaélés, hiszen az élettel szemben a művészetet helyezi előtérbe. Megpróbáltatásai, kétségei közepette, és amikor választania kell, Vasziljev jelentős értékrevíziót hajt végre. Izmosodó lelkiismerete ítéletvégrehajtást sürget, amelyet önmagán fog elkezdeni. Adósa az egyensúlynak, áldozatul esett az élet könyörtelen mérlegének, de a hitehagyott- sággal, a cinizmussal és a rontás erőivel vívott harcban lelki katarzison esik át, melyben a leghatásosabb gyógyírnek a szeretet bizonyul.

B

ondarev esetében újszerű, sőt váratlan hatást kelt az éltető áramoktól duzzadó befejezés, amely visszaröpíti az olvasót Vasziljev életének rég lepergett, háború előtti eseményeihez, amikor tisztán és céltudatosan szerette Mariját, és fiatal, félig még gyermeki lényét teljes egészében megrázta az első forró együttlét Marijával. Az olvasó, amikor ezeket a visszafogott szenvedéllyel megírt lapokat olvassa, más szemmel nézi a regényben kibontakozó eseményeket, A szerelembe vetett hit a múlt felejthetetlen élménye által kétségtelen felerősödik, s a mű egész tartalmát új, derűs fénybe vonja. „Mi akkor mindany- nyian szerettünk, tehát bennünket is szeretett valaki...” A választás, amelynek lényegéről oly sokat vitatkoznak a regény szereplői - hogy önálló emberi döntés-e, vagy az emberfeletti erők emberre gyakorolt hatásának eredője -, elveszti végzetes hatalmát.

Ha úgy járnánk el Jurij Bondarev regényével, mint az űrhajósok a kutatásra kiszemelt bolygóval, ha körberepülnénk, majd kiszállnánk a felszínre, hogy atmoszféra- és kőzetmintát vegyünk, az is csak felületes ismerkedés lenne a mű mélyenszántó mondanivalójával. De már az első olvasás után is látható, mi az az újdonság, melyet az előző regény, A part óta önmaga és olvasói számára felfedezett az író.

A Választás-ban Bondarev elsősorban az értelmiségre koncentrál, műve a szó legszorosabb értelmében intellektuális regény. De a részvét és felelősségérzet révén, melyet minden egyes létező iránt érez, s a lét teljességének és bonyolultságának megértése - és elfogadása! - révén a hős (és a szerző) már eljut a népélet forrásaihoz.

A regény egyik kulcsjelenetében, Hja temetése után - Hja az öt emésztő ráknál is pusztítóbb bánat miatt végzett magával - Vasziljev egy kis gyerekkoporsót kísérő menettel találkozik a temetőben. Kik voltak? Isten tudja. Vasziljev egyszerre ,,olyan fájdalmas, olyan rokoni közösséget érzett ezzel a megrendült szőke fiatalemberrel, ezzel a zokogó, csúnyácska fiatal asszonnyal, ezekkel a szatyrokat cipelő emberekkel, mintha ezer esztendeje ismernék egymást, de az idők folyamán a gőg, a széthúzás, az irigység elválasztotta volna őket, kegyetlenül elfelejtették volna a rokoni összetartozást, az egyszerű emberséget.

Tapasztalat és bölcsesség fájdalommal jár együtt. „Ez a fájdalom az, amiért érdemes volt megszületni ... Az élet ezernyi értelme, az ezernyi választás között mégisscsak kell legyen egy nagy, egy örök...” - mondja Vasziljev. És ezen a ponton súlyos megpróbáltatások árán Vasziljev, a művész, az ember, a gondolkodó ember visszaszerzi vele született jogát, amelyet Puskin ezekkel a szavakkal fogalmazott meg egy kortársának szentelt versében: „Az életért élj ..."

OLEG MIHAJLOV

A

legjobbak

között

Nagymagyaron (Zlaté Klasy) a nyolc éve működő művészeti alapiskola igazgatója, Emília Zaja- cová készségesen kísér végig a tantermeken. Az új oktatási tervezet alapján hét osztályban 160 tanuló igyekszik elsajátítani zongora-, harmonika- és hegedüsza- kon a zenei alapismereteket, a képzőművészeti szakon pedig a rajzolás, a festészet, és a szobrászat alapjait. Az iskola célja, hogy a környék községeiből heti három alkalommal idejáró gyerekekkel megszerettesse a választott zenei vagy képzőművészeti szakot, s megalapozza tudásukat.

Hogy ezt a feladatot az iskolának mennyire sikerül teljesítenie, az nem csupán a nyolc szakképzett tanerőtől, hanem sok egyéb tényezőtől is függ. Példaként em- . üthetjük a segédeszközöket, melyekből nincs elegendő, nem is szólva a koncertteremről, amelyre feltétlenül szükség lenne. De a tentermek is szűkösek, pedig jövőre két képzőművészeti osztály nyitására van lehetőség, ez pedig újabb gondokat vet fel. Véglegesíteni kellene a nyolc tanerőt is, Hiszen ketten csak ideiglenesen dolgoznak.

Ezek olyan nehézségek, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatják az oktató-nevelő színvonalát. A helyi és járási szerveknek- az eddig nyújtott igen hatékony támogatásán túl előbb-utóbb ezeket a gondokat is orvosolniuk kellene.

Vajon milyen eredményeket mutat föl az iskola?

Az igazgatótól megtudtuk, hogy a járásban a legkisebb ilyen iskolaként is a legjobbak között emlegetik őket. Nem véletlenül, hiszen a végzős tanulók közül ketten konzervatóriumban, egy pedig iparművészeti szakközépiskolában folytatja tanulmányait. Ä különböző szintű versenyeken is példásan helytálltak az iskola növendékei. Megemlíthetjük, hogy a Melódia járási versenyén a zongora kategóriában Both Judit második lett, a harmonikások között Mózes Balázs az első, kerületi versenyen pedig a második. A járási zongoraversenyen az iskola tanulói közül hárman első, egy második és egy harmadik helyezést értek el, a kerületi versenyen egy az első, egy a harmadik helyre került. A szlovákiai versenyen pedig Szlanicska Eleonóra személyében győztest avattak, akit meghívtak a győztesek országos hangversenyére Podébradyba is.

Most újabb megtiszteltetés érte az iskolát: a Balaton melletti Zán- kai nemzetközi úttörőtáborban az Én világom címmel megrendezett nemzetközi képzőművészeti kiállításra küldött alkotások közül 17 nagymagyari tanuló festménye, rajza és szoborkompozíciója értékes díjat nyert. Boráros Lajos és Kelecsényi Gyula első díjas lett, tizenöten pedig második és harmadik helyezést szereztek. A kitüntetést ugyan a gyerekek kapták, de benne van Stefánia Ábelo- vá lelkiismeretes munkája is, aki a tanulókat a rajzolás, a festészet, a szobrászat alapjaival ismertette meg és megszerettette velük a ceruzával, ecsettel, fával, agyaggal, ronggyal való bánásmódot.

A pedagógusok és a tanulók rendszeresen szerepelnek a polgári ügyek testületének rendezvényein s bekapcsolódnak a község kulturális és népművelő munkájába. Jó a kapcsolatuk a szülői munkaközösséggel és együttműködnek a két alapiskolával is.

MÉRI ISTVÁN