Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-08 / 44. szám
Naum Labkovszkij Zsurkovics Más >/a\ régi jó barátok va- agy tizenöt - ha nem k erre a vidékre a va- nyitására, és mindig izállok meg. Tudom, izintén örül nekem, és is viszonozni. Hallo- jéldául, hogy Kosztyik zor nyáron átvizsgálja indig érintetlenül hagy mézet, és mindenki- :za, hogy ezt a tanító- em szánja. Hogy kós- ritka finomságot egy - mondja. A tanító it néhány darab hasa- <észít édes és mámo- általában olyan sok g j^^got mutat, hogy várlk, bár az ember jreg fölöttébb őszinte. >val éjfélen túlra nyúló beszélgetést folytatóval, és én csodálko- illapíthatatlan vágyán, i a mindenség titkaiba, lamok titkos politikájá- ;intettel átfogja az em- fejlődésének távlatait, nevemet valami okból hagyja, és csak taní- inden alkalommal az faggatása közben kell után mondd meg csak £n nem neheztelek 5. o sem neheztel, ha ;özömbös szuszogást hogy szállóvendége tot járva holtra fáradt, ;os kérdését: „Aztán ;ak nekem, tanító...“ sztja, amikor reggeli- im a csizmámat. >daérkezésemkor kö- ne mondjam, ellensé- Kosztyik apó. Nem öreges, tipegő koco- g fel sem állt az ala- Már-már azt gondolni baj történt az öreg ly^is, nemrég lépett túl i Kosztyik apó egész- laptalannak bizonyul- I, az idő csak elmegy e mellett az alacsony, fürge kis öreg mellett.- Fogadjisten, ha nem tréfálsz - válaszolja köszönésemre Kosztyik apó, egy kis üvegcseréppel tovább kapargat egy gereblyenyelet, és kezet sem nyújt. Zavartan veszem le a hátizsákomat, amelyben a töltények mellett ott lapulnak az öregnek szánt ajándékok is, falhoz támasztom a puskámat, leguggolok az apó mellé, és cigarettával kínálom.- Tele a kezem - mondja foghegyről Kosztyik apó, és elhallgat. Hallgatok én is, és kutatok az emlékezetemben: ugyan mivel sérthettem meg az öreget, de semmit sem találok, így hát - ahogy mondani szokták - nekiszegezem a kérdést:- Mi történt, Konsztantyin Ivano- vics?- Nem történt semmi - válaszolja Kosztyik apó. - Mi történhetne miná- lunk? Hanem te, azt beszélik, írónak mentél. Csak szóbeszéd?- Hát, hogy is mondjam csak... Tglán nem csak szóbeszéd.- Egyszóval igazat mondanak? Úgy hát... Itt aztán el is akad a beszélgetés. Látom, Kosztyik apót gyötri valami, amit még nem mondott ki, de hogy mi az - nem értem, sőt megközelítőleg sem tudom elképzelni. Az öreg végez a gereblyenyéllel, aztán a pápaszeme fölött rám sandítva, hozzáfog egy másikhoz.- Eszerint felcsaptál írónak?- Eszerint felcsaptam - felelem értetlenül.- Úgy hát... - állapítja meg Kosztyik apó, és nem tesz hozzá többé egy szót sem. Az öreg megtisztított már vagy fél tucat villás végű száraz fenyőrudat, én pedig a harmadik cigarettát is elszívtam, és a hátizsákért akartam nyúlni. Kosztyik apó csak ekkor nem bírta tovább, és feltette azt a kérdést, amely régóta gyötri:- A tanítóságtól meg elcsaptak, mi? Makai Imre fordítása bácsi nem győzött csodálkozni és méltán izgatta, hogy a föl- gyűlöletes rendőrkapitányból mi- inkás. i, kapitány úr, az asztalosmester» - Arról még tudok, kapitány úr, hogy letartóztattuk közölte Vághyval -, de arra már nem emlékszem, hány évi büntetőintézeti elszállásolásra ítélték el - finomkodott ö is. - Nos, hány évet porciózott ki magának a bíróság? íz elmismásolásán tétovázott, de érdeklődése ismét meggyávítotjmélte, hogy ha bevallja a meg- jdani ügyfél“ talán elégtételnek főkapitányként szigorúan eljárt zetben, uram - mondta halkan, ghallásától is tartania kellene -, k igazolást, hogy három évig az ) dolgoztam. Ezért írták be >e, hogy faipari munkás vagyok. >en önként választottam ezt még hozzá félszeg dicsekvéssel, ácsit gúnyos mosolyra ingerelte :öintézetre finomítása. Vághy kiérezte az öreg Surbán szavaiból a kár- örvendést, de mániákusan mégis részvétet remélt attól, ha kertelés nélkül azt is megmondja. Most már nem szépítette.- Négyévi börtönre ítéltek, uram, de három év után, próbaidőre, szabadlábra helyeztek.- A négyről három évre apasztott börtönnel jól megúszta, kapitány úr! Igazán nem panaszkodhat.- A bíróság elfogult volt - mormolta Vághy. - Nem vették figyelembe, hogy a nyilasok uralomra kerülése után nekem is bujkálnom kellett, mert nem esküdtem föl rájuk.- Miért vették volna figyelembe? - csattant föl Surbán Miska bácsi. - Magát azért vonták büntető- eljárás alá, amiért rendőrkapitányként nemcsak a kommunista hazafiakat, de a legális szocdem párt és a szakszervezetek funkcionáriusait és tagjait is üldözte. Letartóztatta, és a detektívjeivel sokszor nyomorékra verette őket. Vághy elsápadt a megrettenéstől. Átkozta gondolatban azt a pillanatot, amikor hagyta magát lelepleződni a „hajdani ügyfél“ előtt.- Nekem hiába tagadná a rendőrkapitányi önkényeskedéseit - folytatta az öreg Surbán kíméletlenül -, mert személyes tapasztalataim vannak arról, hogyan vitette el, tiltott gyűléssel vádolva, a pártszervezeti körzetek, munkásotthonok és szakszervezeti csoportok csak értekező vezetőit. így engem is őrizetbe vetetett néhányszor, kapitány úr, s még a pofonjaira is emlékszem, amikor tiltakoztam a jogtalan eljárása ellen.- Sa-sajnálom, uram - hebegte Vághy.- A rossebet sajnálja, kapitány úr, nem a pofonját. Sokkal jobban megismertem én annak idején magát, semhogy elhiggyem...- Vi-visszakaptam ka-kamatostul - nyögdelte Vághy. - A há-három év börtön...- Meg a faipari melósság, a raktári könyvelővé előléptetés, a nyugdíj - sorolta az öreg Surbán -, valóban kamatos viszonzása az egykori rendőrkapitányi garázdálkodásainak - fejezte be epésen. Vághyt megrémísztette a rendőrkapitányi múltjának egyre gorombább fölhánytorgatása, de erőt vett félelmén, és amivel már sokszor eloszlatta a börtönbüntetése miatti bizalmatlanságot, azzal most Surbán Miska bácsinál is próbálkozott:- Valamiről megfeledkezett, uram! Azt a javamra tudni, hogy se 1944-ben, se 1956-ban nem menekültem ki az országból. Pedig könnyen megtehettem volna... A nyilasok elől sikerült elrejtőznöm, önök eltfI nem. Hogy nagyobb büntetésre ítéltek, mint számítottam, hamar megvigasztalódtam, mert végeredményben jól jártam. A börtönben megélhetést biztosító szakmára is megtanítottak, s hogy milyen hasznát vettem, az előbb már hallotta tőlem. Illedelmesen tud dicsekedni, kapitány úr - morogta az öreg Surbán.- Nem, nem dicsekszem, uram, csupán az életem végső alakulását leltároztam önnek. S az is hozzátartozik még, kérem tisztelettel, hogy a büntetésem letöltésével, az utána tisztességesen végzett, nyugdíjat is kiérdemelt munkámmal én jóvá- tettnek érzem a rendörkapitányi cselekedeteimet. Surbán Miska bácsi vélemény nélkül hagyta a másnak talán tetszetősen hangzó töredelmet. Ő nem engesztelődéit ki, az idegesen'feszengő „kapitány úr“ még szánakozást se keltett benne. Vághy is hallgatott már, miközben óvatosan rá- rásandított a „hajdani ügyfél“-re. Ám hiába tallózott rendörkapitányi múltjában, a pofon révén se tudott a mellette ülőre visszaemlékezni.- Talán ha a nevét is ismerném... - töprengett, de az észébe ötlő nevekhez fölsejlö arcok és esetek továbbra is bizonytalanságban hagyták a „hajdani ügyfél“ kilétét illetően; csak abban volt bizonyos, hogy kommunista vagy kommunistagyanús lehetett... A napsütésnek pityogva örvendező verebek oly fesztelenül ugrándoztak a pad körül, mintha nem is ült volna rajta, szóból kifogyottan, két öregember. Iitmtar Amikor kijöttem a csemegeüzletbói, elindultam az áruraktár felé a barátomhoz, de nem találtam őt ott. Az irodája ablakpárkányán tarka cica szunyókált.- Ci-ci-dcl - mondtam, miközben leültem az asztal mellett. A macska lustán felemelte a fejét és tetőtől talpig végigmért. Aztán fürgén leugrott a padlóra, a két hátsó lábára állt és rámugatott:- Havi Havi- Mi az? Nem vagy normális? - kérdeztem. - Vagy kutyával kereszteztek? A macska bizalmatlanul nézegetett.- Azt kell mondani, hogy ,,miaú“ - ta- nítgattam.- Vrrr, havi - folytatta a macska kitartóan. És kutyamódra nyaldosni kezdte a tenyeremet.- Majd mindjárt megtudom, mi vagy - mondtam és az aktatáskámból elővettem egy darabka nyers tőkehalat. A macska nyalogatni kezdte. Még az orrlyukai is kitágultak a falánkságtól.- Ahá! - övendeztem. - Kutyamódra ugatsz, de a halra reagálsz. Pedig a nyers tőkehalat egyetlen valamirevaló kutya sem eszi meg. A macska négy lábra ereszkedett, a halra többé rá sem hederített.- No és valami édeset? - kérdeztem és elé dobtam egy kockacukrot. A macska megvetően nézte.- Nem értem - mondtam. - Ha macska vagy, meg kellene enned a halat, ha kutya vagy, akkdr pedig a cukrot. A macska, alig rejtett undorral, eszegetni kezdte a cukrot.- Tehát mégis kutya vagy - állapítottam meg. Ám ebben a pillanatban a sarokból, egy lyukból előjött egy egér. A macska a szőrét kezdte borzolni és egészen macskamódra fújt...- Hát most elárultad magad! - kiáltottam. - Hagyd csak abba ezt a színészkedést. A macska úgy pillantott rám, mintha értené, aztán közömbös képet vágott és alvást színlelt.- Megint át akarsz rázni! - mérgelődtem és elhatároztam,hogy tovább nem is méltatom a figyelmemre. Ám a macska egyszercsak mozgolódni kezdett. Az ajtó mögül férfias miaú-zás hallatszott.- Príma! - kiáltottam. - Most majd levizsgáztatlak. . Azzal kinyitottam az ajtót. Hatalmas szibériai kandúr surrant be az irodába. A macska gyengéden dorombolni kezdett, majd kétségbeesetten rámpillantott. Kárörvendve dörzsöltem össze a két tenyeremet. De a macska nem adta meg magát. Vicsorítani kezdte a fogait, rekedt basz- szus hangon felugatott és a kandúr után vetette magát... Mint két szőrcsomó, úgy gurultak ki az i ajtón túlra. Az ablakon át láttam, hogy a kandúr kétségbeesetten felkapaszkodott egy fára, a macska pedig... a macska, amelynek természetadta képessége a fáramászás tudománya, tanácstalanul ugrándozott a fa alatt, miközben mérgesen ugatott. Ekkor már úgy éreztem, hogy égek a kíváncsiságtól. Szerencsére megérkezett a barátom.-Te - fordultam hozzá, - magyarázd meg nekem, miféle különleges macskátok van?- Ja, a Murka? Felmondunk neki. Hálátlan egy dög. Mint macskát nem alkalmazhattuk, arra nincs státusz, de házőrző kutyára van. Annak írtuk be. Erre a dög abbahagyta az egérfogást.- Bizonyára jóllakott már velük.- Dehogy. Büszke az új beosztására. Ide gyakran járnak ellenőrök. A macska miattuk megtanult ugatni, felkergeti a fára a kandúrt... De egeret nem fog az istennek sem... Hát itt volt a kutya elásva! Szegény Murka, láthatóan engem is ellenőrnek nézett... Kinéztem az ablakon. A kandúr a fa legfelső ágán reszketett és egyáltalán nem értette, mi történhetett a macskával. Hogyan is érthette volna? Tapasztalatlan, ifjonc kandúr volt, még soha nem tevékenykedett idegen szerepkörben... Sági Tóth Tibor fordítása Ludovít Fulla: A BÉKE KÖVETEI %
