Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-08 / 44. szám
I* c 1981. XI. 8. AZ IRODALOM ÉS A MŰVÉSZET KÉT ÚTJA A CSKP Központi Bizottságának XVI. kongresszusán elhangzott beszámolójában Gustáv Husák hangsúlyozta, hogy „még határozottabban és keményebben kell fellépni az ellenséges propaganda hazugságaival szemben, mely továbbra is megpróbálja befeketíteni népünk történelmi jelentőségű erőfeszítéseit és szövetségesi kapcsolatait“ ,.fokozni kell az ellenállást az imperializmus antikommunista kampányaival, a reális szocializmus des- tabilizálására tett kísérleteivel szemben“, ,,rendkívüli figyelmet kell fordítani a nacionalizmus és az antiszovjetiz- mus mindennemű megnyilvánulása elleni harcra“. A párt XVI. kongresszusán arról is szó esett, hogy nyíltan fel kell lépni az ideológiai diverzióval szemben, a szocialista hazánk, valamint kultúrája és életmódja lejáratására tett kísérletek ellen, s a beszámolóban az is elhangzott, hogy pártunknak van elég ereje, elméleti alapja és embere arra, hogy képes legyen alkotó módon továbbfejleszteni a mar- xizmus-leninizmust, a szocializmus elméletét, visszaverni ideológiai ellenfeleink támadásait és megerősíteni szocialista kultúránk és művészetünk elméleti alapjait. Az irodalom és a művészet a szocialista országokban, főképpen a Szovjetunióban, történelmileg szilárdan megalapozott szocialista eszmeiségének és belső dinamikájának köszönhetően oly kitűnő eredményeket ér el, hogy hangadó lett a világ kultúrájában és mind több hívet, csodáiét szerez magának a nyugati országokban, amit a burzsoá ideológusok természetesen nem néznek jó szemmel. Ezért eszmei ellenfeleink arra összpontosítják erejüket, hogy aláássák, meghamisítsák irodalmunk legfőbb elvét, a kommunista pártosságot, meg akarják fosztani a szocialista irodalmat és művészetet legfőbb iránytűjétől, a kommunista pártosságtól és népiségtől. A szocialista realizmus a valóságot tükrözi. A világ ma, mint tudjuk, a szocializmus irányában fejlődik, ezért nem lehetséges, hogy erre a tényre a szocialista művész ne reagáljon. A burzsoá tudomány nem hisz az efféle fejlődésben és azt állítja, hogy a szocialista realizmus is valamiféle illuzórikus, nem reális elmélet, s nem gyakorolhat hatást a világra és annak fejlődésére. Ezt a legmeggyőzőbben Sh. Korbe francia irodalomkritikus fejezte ki egyik munkájában (Bilincsbe vert irodalom. A szovjet pszeudorealizmus. Párizs, 1975.) Nem titkoljuk, hogy a szocialista realizmus mély eszmeiséggel bíró alkotómódszer és éppen ezzel különbözik a többi módszerektől. A burzsoá tudósok azonban azt állítják, hogy minden ideológia, s a szocialista ideológia annál inkább, lényegét tekintve hazug és változó. Őszerin- tük ez azt jelenti, hogy a kommunista eszmeiséget kifejező szocialista realizmus is hazug, és nem sok köze van a művészethez. Sh. Korbe említett munkájában azt írja, hogy „sohasem volt, ma sincs és sohasem lesz szocialista művészet, szocialista szépség, szocialista realizmus“. Egy másik szerző, E. Mozsejko Bonnban 1977-ben A szocialista realizmus. Egy irodalmi módszer elmélete, fejlődése és csődje címmel kiadott könyvében, L. Kolakowsky burzsoá szociológusra hivatkozva (Az alternatívák nélküli ember. München, 1960) úgy definiálja az ideológiát, mint misztifikált tudatot, mely tisztán pragmatikus, konjunkturális célokat követ, és úgy véli, hogy a szocialista realizmus eszmeisége is éppen ilyen. M i nem tagadjuk, hogy a szocialista művészetben az igazságnak valóban ideológiai értelme van, mert a munkásosztály és pártja érdekelt a saját életének és a jobb életért folytatott harcnak művészi igazságában, s azt is elismerjük, hogy a szocialista realizmus a munkás- osztály igazát fejezi ki. A szocialista realizmus éppen szigorúan objektiv igazságkeresésének és dialektikus világfelfogásának köszönhetően ér el oly jelentékeny sikereket, a világnak a dolgozó ember javára történő specifikus megismerésében, ábrázolásában és átalakításában. B. Terras Fenomenológiai észlelések a szocialista realizmus esztétikájában című cikkében abból indul ki, hogy a szocialista ideál jelen van ugyan a szocialista irodalomban, ám ott „idealista“ helyet foglal el, és ezért a szocialista realizmust „idealista realizmusnak“ nevezi M. Ragon viszont azt írja, hogy a szocialista realizmus „egyenesen a burzsoá kultúra terméke“. R. Lord pedig a szocialista realizmust úgy jellemzi „mint minden idők legburzsoább módszerét“ (Bevezetés az orosz és a szovjet irodalomba London, 1972). A francia ultrabalos kritika a szocialista realizmust „tipikus burzsoá módszernek tekinti“, mert nem hozott radikális változást a művészi formában, műfajokban és műnemekben. A regény „ódivatú“ és struktúráját tekintve ugyancsak burzsoá jellegű. Hasonlóképpen. R. D. Kluge sem lát semmilyen különbséget a kritikai és a szocialista realizmus között (A kritikai realizmustól a szocialista realizmusig. Az irodalmi hagyományok vizsgálata Oroszországban az 1880-1925-ös években. München 1973), DíPaccini hozzáfűzi, hogy „a kritikai realizmustól a szocialista realizmushoz való átmenet nem igazi változás, mert nem hozott létre új módszert, a módszer lényege változatlan maradt, csupán a reális valóság változott meg, negatívból pozitívvá. E. Mozsejko azt állítja, hogy a szocialista realizmus „gondolattalanul átvette a 19. századi realizmus poétikájának elemeit. Elvetette a fantasztikumot, a kitalálást, az allegóriát, a szimbolikát, a véletlent és a valóságot az események egymással okilag összefüggő láncolataként fogja fel“. Ez nem egyéb, mint az alkotómódszer puszta becsmérlése, mert a szocialista realizmus bármely müve tanúsíthatja, hogy teljes mértékben fölhasználja mindezeket az eszközöket, csak azt meg kell akarni látni és érteni. A nyugati- országok ideológusai különösképpen nagy figyelmet fordítanak az alkotói szabadság problémájának a szocialista országokban, noha erre a kérdésre a szovjet és más szocialista országokbeli irók saját reális alkotói szabadságukat tanúsítva már nemegyszer választ adtak. Az alkotói szabadság az esztétika és a művészeti gyakorlat egyik eleven problémája lett. Nem periférikus kérdésről van itt szó, hanem a valóság művészi ábrázolásáról szóló marxista - leninista tanítás egyik alapvető problémájáról. A művész, miközben esztétikailag általánosítja és értékeli a reális jelenségeket vagy eseményeket, megteremti a saját eszményét, a saját hősét, miáltal bizonyos meghatározott elképzelést kínál fel olvasóinak az életről és az emberről, egyszersmind meghívja őket, hogy közösen elmélkedjenek el az időről, az emberi tevékenység értelméről és a társadalmi távlatokról. Ilyen tűnődésekre főként a szocialista realizmus művésze ad lehetőséget az olvasónak, minthogy a szocialista realizmus mindenkor szoros kapcsolatban állt a nép történelmével és sorsával. Ebben rejlik a szocialista realista művészet pátosza és történelmi küldetése. A szocialista művészet nem oszthatja a burzsoá esztétikusok azon nézetét, hogy elég „kifejezni az embert“, s ugyanakkor nem foglalkozni életének szociális feltételeivel, megmaradni az „esztétikai elzártság“ sáncain belül. Nem értünk egyet E. Kant azon régi tételének felelevenítésével, miszerint az esztétikumnak sohasem lehet kapcsolata az „utilitáris elmélkedéssel“, mintha az esztétikai szép irtózna a szociális eszményekkel való kapcsolatoktól, mindentől, ami hűen jellemzi a széles néptömegek életét és törekvéseit. A burzsoá esztétikusok kategorikusan elvetik a művészet kommunista pártosságát, s azt sem tartják helyénvalónak, hogy a művész nyíltan és kertelés nélkül beszéljen a nép életéről, szabadon alkosson a nép javára. Mindehe- lyett egy valamiféle abszurd „esztétikát“ kínálnak. E szmei ellenfeleink azt állítják, hogy a szocialista országokban a művészeti alkotófolyamat alá van rendelve a párt „abszolút diktátumának“, hogy a művész „a politika abszolút alárendeltje“, s hogy „meg van fosztva az alkotói szabadságtól“. (...) Az ellenkezője az igaz. Éppen a szocialista társadalom teremtette meg a művészet számára az alkotói szabadság olyan feltételeit, amilyeneket az antagonista osztálykülönbségekre épülő társadalmak korábban sohasem biztosíthattak számukra. A szocializmusban a művész elválaszthatatlanul összeforrt népével, a nép érdekeinek első számú szószólója, főként a szellemi kultúra területén, ezért szabadon és belső meggyőződésből ábrázolja bonyolult, gyakran ellentmondásos életét. Az alkotói szabadság csak a szocializmusban képzelhető el reálisan, minthogy a munka teljes mértékben szabad, mentes mindennemű kizsákmányolástól, s lehetővé teszi az ember számára, hogy önmaga teremtse meg életfeltételeit, a művész szabadon együtt élhet és alkothat a néppel, a népért; míg az antagonista ellentétekre épülő rendszerekben a dolgozók érdekei sohasem egyeztek az uralkodó kisebbség érdekeivel. A kapitalizmus olyan erőket szül az emberben, amelyek nem képezhetik a „költészet tárgyát", mert az individualizmusra való kiszámíthatatlan hajlamokat szül az emberben, vágyat ébreszt benne, hogy hajszolja a vagyont, a pénzt, a dicsőséget, miközben nincs tekintettel senkire és semmire. Mindez idegen a szocializmus emberétől és természetszerűleg a szocialista művésztől is. A burzsoá kritikusok szemükre vetik a szocialista művészeknek, hogy nem írnak az efféle individuumokról. Azonfelül tudatosan kiforgatják és meghamisítják a szocialista irodalom történetét, pocskondiázzák a szocialista irodalomnak azt a törekvését, hogy olyan ember művészi hasonmását állítsa az olvasó elé, aki tudásával és munkájával a közösséget, népét, hazáját, a szocializmust és a nemzetköziséget szolgálja, s aki mindezt belső szükségletből teszi. Az efféle hamisítókhoz tartozik többek között E. Simmons (Az ember a szovjet irodalom tükrében. Stuttgart, 1956), H. von Ssachno, Ch. Glicksberg, M. Fuko és sokan mások, amikor azt állítják, hogy a szocialista művész csupán „az osztályharc eszköze“, amely állítólag semmiben sem különbözik a párt szociális célja megvalósításában egyéb eszközeitől, hogy a szocialista írók voltaképpen „a kommunista eszmények áldozatai“, és éppen ezért munkásságuk során nem használhatják fel szabadon a témákat, a művészi eszközöket s az ábrázolási módozatokat és legfőképpen a művészi alkotás esztétikai kritériumait. Hogy mindez hazugság, azt fölösleges volna külön hangsúlyozni. A burzsoá teoretikusok serényen propagálják a modernizmust, hogy gyengíthessék a realista irodalom hatását, hogy gátolják a szocialista realista irodalom eszméinek eljutását a nyugati olvasók tudatáig. Az végképp nem bántja őket, hogy a modernizmus megfosztotta a művészetet a népiség valamennyi elemétől. A modernizmus persze hordoz bizonyosfajta eszmeiséget, attól függetlenül, hogy ezt elméleti pártfogói elismerik-e vagy sem, csakhogy a burzsoá társadalom eszméit hordozza magában, amely nem lát kiutat a mély eszmei és gazdasági válságból. A burzsoá művészetnek az a célja, hogy a művészek és a művészet fogyasztóinak figyelmét elterelje a lét és az élet fő kérdéseiről, az osztályellentétek megértéséről és hű ábrázolásáról, s hogy megfossza őket azoktól a képességektől, melyekkel az ellentéteket a dolgozó nép javára oldhatnák meg. Ezzel ugyanakkor gyengíteni akarják a realista, de legfőképpen a szocialista művészet hatását otthon és a kapitalista világ határain kívül. Az a mélységes válság, amelybe a jelenkori burzsoá kultúra jutott, csupán igazolja Lenin zseniális előrelátását, miszerint a „civilizált“, „kultúrált“ kapitalista világ hallatlan csőd felé közeledik, mely elpusztíthatja a kulturális élet alapjait. Az úgynevezett frankfurti filozófiai iskola képviselői ( mint például T. Adorno, E. Simmons, G. Márkusé, M. Fuko, M. Düfren, E. Ionesco, és mások) akik szüntelenül bírálják az ún. tömegkultúrát, és az ún. „kontrakultúrát“, „antiművészetet“, „antiirodalmat“ állítják vele szembe, meg akarják találni a kiutat e válságból. R á kell mutatnunk, hogy a kontrakultúra nem hagyott maga után semmiféle speciálisnak nevezhető művészi irodalmat, amelynek ki volnának dolgozva az esztétikai elvei, esztétikai eszményei vagy alkotói módszerei. A föntiekben csupán néhányat vázoltunk fel a burzsoá tudósok elméleteiből, amelyek közkézen forognak Nyugaton, s amelyeket igyekeznek eljuttatni hozzánk, hogy megmérgezzék állampolgáraink tudatát. Leplezetlen céljuk, hogy olvasóik előtt lejárassák a Szovjetunió és a többi szocialista ország irodalmát és azokat a művészeket akik a szocialista realizmus módszerének szellemében alkotnak. Művészeinkkel és irodalmunkkal együtt be akarják feketíteni a szocialista realizmust is, melyről bebizonyosodott, hogy minőségileg új módszert képvisel a világ művészetében. MICHAL ROMAN 11 Lőrincz Gyula rajza az -1917 című sorozatból
