Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-11-01 / 43. szám

sekbe, a művész és közönsége, a műalkotás és társadalom kapcsolatainak elemzésébe. Ezt az elemzést kell most, utólag elvégeznünk. Ez a feladat a színjáték esetében azért is elkerülhetetlen, mert valóban nincsen talán egyetlen más művészet sem - ezúttal ,,a maga örömére muzsikálást" lehetőnek tartó zene világát sem véve ki amelynek létfeltétele volna a közönség jelenléte. „Közönség nélkül nincs színjáték" jelentette ki tömören a múlt század második felének híres francia színikritikusa, Sarcey, és igazat kell adnunk neki, mert nézők nélkül a színjáték értelmetlen, céltalan és abszurd cselekvés.

A saját terminológiánk körében maradva: ha a cselekményes, konfliktusos színjáték alaprétegeSZÉKELY GYÖRGY:

Nem a színjáték az egyetlen olyan művészet, amely közönség jelenlétét igényli. Mindenekelőtt a zene az, amely csak a konkrét megszólaltatáson keresztül, tehát előadóművészek közreműködésével objektíválódik, válik átélhe- tövé. A formát, hogy tudniillik két embercsoport áll valamilyen sajátos összefüggésben egymással szemben, a kommunikációelmélet is meghatározza, mondván: „A közép- és nagycsoportok azonos helyzetű, érdekű többségét, amely a kommunikációban a ,2. ember, kiszélesítése, közönségnek nevezzük. Ez a közönség általában egy adott célra gyűl össze alkalomszerűen vagy gyakrabban". És mivel az ember társadalmi lény, tehát egész sor olyan, - s nem is mindig művészi alkalmat teremtett és teremt, amikor ilyen kommunikációs kapcsolat, amelyet „interkommunikativ“ kapcsolatnak is neveznek, jön létre. A legkülönbözőbb összejövetelek, gyűlések, találkozók, vallásos és politikai gyülekezetek szer- vezödniek, nem is említve ezeken belül azokat, amelyek már bizonyos meghatározott szervezett formát, belső-külső struktúrát mutathatnak fel, például a szertartásokat...)

Az eddigi fejezetekben mi azt kíséreltük meg, hogy filozófiaiesztétikai előfeltételekből, mintegy .belülről építsük fel a színjáték esztétikáját. De lehetetlen észre nem vennünk, hogy közben szinte erőszakosan kellett elvágni egy-egy olyan szálat, amely óhatatlanul átemelte volna az egyes résztémákat a szélesebb Összefüggőként a dialógust ismertük fel, akkor a színjáték és a közönség közti viszonyt elsősorban mint egy magasabb szintű dialógust szemlélhetjük (és erre a kommunikációelmélet is felhatalmaz bennünket). Hont Ferenc - akinek magyar szinháztudományi szókincsünk nagyrészt köszönhetjük -, ezt a nagyobb egységet -amely tehát az általunk eddig használt „teljes színjáték" fogalmánál is tágasabb) színjátékegésznek keresztelte el. Definíciója szerint: „Az együtt jelentkező drámát és elö- adásformát. szöveget és játékot, az összefüggő alkotóelemek szétvá- laszthatatlan egységét, tehát azt a teljes színjátékalakzatot, amely egy bizonyos, meghatározott elö- adásformában valósult meg, színjátékegésznek nevezzük“. Az „előadás“ fogalmában pedig értelemszerűen bennefoglaltatik a közönség, hiszen a művet valaki más, a néző, a közönség számára, „adja elő“ a művész. (...)

Jelenidő és jelenlét: ez az a sajátos művészi létforma, amelyben a színjáték „történik“. És ennek a ténynek mindkét részt vevő fél szármára sajátos következményei vannak. Itt csak röviden utalunk olyan - a színjátékra irányuló - hatásokra, mint az előadás terjedelme, időtartama: mint a láthatóság-hallhatóság nélkülözhetetlen követelménye; mint a színész magatartásában szükségszerűen bekövetkező kettős irányultság (ti. a szerep alakítására és a közönséghez való eljuttatására), a „lenni és nem lenni“ dialektikája; a dramaturgia egész szerkesztéstechnikai szabályrendszere, kompozíciós elvei, belső tagolásának, az érdeklődés fenntartására, fokozására hivatott módszerei stb. A másik oldalon is sajátos magatartásmódok alakulnak ki: a közönség elvárásai, kontaktusigénye, közösséggéválása, tetszés- és nemtetszésnyilvánítása stb. Egy régi magyar színházi ember, Ben ke József ezt - többek között -* így fogalmazta meg: „Sokat nyer pedig az előadás kivált akkor, ha számos a gyülekezet. Még Bacon és utána Sulzer megjegyezték azt, hogy az ember számos gyülekezetben sokkal könnyebben meg- illetödik, gerjed, mintha csak magánosán volna; ennek oka a szimpátia, az érzés visszhangja, mely azt teszi, hogy mennél több embert látunk egyformán velünk érezni, annál nagyobb a történetből való részvétel, mert az vélekedésünkben megerősít.“ De nem lehet figyelmen kívül hagyni a „közönség-oldalt“ már csak azért sem, mert semmi olyasmi nem létezik, amit úgy nevezhetnénk, „elvont“ közönség, közönség általában“. Sót, a színjáték résztvevői egy részének közönséggé alakulása, e közönség társadalmi összetétele, változásai nemcsak formálisan határozzák meg a színjáték történeti formáit, hanem igen jelentős tartalmi, egészében esztétikai következményekkel is jártak. (...)

Végül, (...) még arra a fontos megfigyelésre is utalnunk kell, amelyet Hermann István fejtett ki a színjáték funkciójáról s éppen a közönséggel való összefüggésében. Azt ismerte fel ugyanis, hogy - főképpen korunk színházkultúrájában - nemcsak a tömegszórakoztatás egy közismert formáját jelenti a színház, hanem közben egy sajátos feladatnak is eleget tesz: „A dráma maga a legtöbb esetben múköltészeti termék. A színjáték viszont népi játék, éppen azért, mert személyesen egy bizonyos közösséghez szól. Ha van valami, ami megőrzi a népművészeti elemet, akkor ez éppen a művészetnek ez az ága... hogy az egész előadás nem más, mint a múköltészet népművésziesíté- se.“ Különösen arra kell felfigyelnünk, hogyan változik át ebben a gondolatmenetben egy első pillantásra formai feltétel („személyesen egy bizonyos közösséghez szól“) messzemenő következtetésekre kitekintést engedő megállapítássá. A magunk részéről ehhez legfeljebb annyit fűzhetnénk hozzá, hogy - miként a színjátszó művészete „még nem szakadt le a testi aktivitásról“, bizonyos felnagyításban azt is mondhatjuk, hogy a színjáték előadásában megszüntetve-megörizve jelen van a játékos és a néző eredeti egysége, ez a játék „nem szakad le“ technikailag a közönségről, - mint például a film, amely a vetítésén jelenlevő közönség magatartását, reagálását nem tudja figyelembe venni, „beépíteni“, hanem mechanikusan továbbpereg. Éppen ezért képes arra, hogy a benne részt vevők számára sajátos élményt nyújtson.

(Részlet a Színházesztétika című kötetből)

A közönség hangja

Évek óta különböző fórumokon rendszeresen elhangzik a megállapítás: nehéz a közönség igényét és a Magyar Területi Színház két társulatának művészi és anyagi lehetőségeit összeegyeztetni. A vélemények és a lehetőségek egymáshoz közelítését akarja szolgálni színházi rovatunk „alrovata"

Mindent egybevetve: célunk, hogy rendszeresen lehetőséget adjunk a néző és a színház közötti párbeszédre. Mindkét fél figyelmét előre is köszönjük.

„Több év után jött el hozzánk ismét a MATESZ komáromi társulata. Tehát érthető, hogy csemegét vártunk, közönségcsalogató, jó előadást, amely tömött széksorok előtt kezdődhetett. Negyedóra elteltével színes komédiázással pörgött a darab. A rengeteg rendezői és színészi ötlet harsogó, jó hangulatot teremtett színpadon és nézőtéren egyaránt Ekkor még látszott a fel- épitettség, a fokozás, a következetesség. A második felvonás közepe felé azonban mintha elfogyott volna a szusz. A rendezői szusz, mert a színészek itt is mentettek. Az előbb még élvezetes kergetőd- zösdi ellaposodott: nagy szerephez jutottak a könnyebb fajsúlyú megoldások, s az eddig kisegítő gégék már-már lefelé húzták az előadást. Némelyik színészen nagyon látszott, mennyire felfrissült, eszközeiben megújult ebben a darabban. De lazán, felületesen venni még a komédiázást sem lehet, főleg nem úgy, ahogy azt az előadásban néhányszor láthattuk. Ez érvényes a rendezőre is.

önkéntelenül is felvetődik bennem a kérdés: Ha egy amatőr csoport ilyen felfogásban mutatja be a Szélestenye- rü Fejenagy és a többi tisztességesek című zenés darabot, milyen véleménnyel lennének róla a különböző bizottságok?“

Szabó Frigyes népművelő, Deáki (Diakovce)

„ Először is le kell szögeznem, hogy nem a magam kívánságát tolmácsolom, mivel én érdeklődéssel fogadok minden új próbálkozást, kezdeményezést, de mint közönség- szervezőnek, figyelembe kell vennem 2 többség igényét.

Közönségünk nagyrésze a közép és idősebb korosztályhoz tartozik, akik szívesebben látnák a zenés darabokat. (Ez különben régi kívánság) A színház vezetőségének tudomásul kell venni, hogy a vidéki közönségünk még nem nagy érdeklődést tanúsít a túl modern darabok iránt. Többen csak azért járnak el, hogy a színházban szép magyar szót hallanak.

Sok helyen a szövetkezetek vagy a CSEMADOK helyi szervezetei vásárolják meg az előadásokat, de sokáig ezt sem

lehet csinálni, mert a nézőtér így is üresen marad. Járásunk nagyban hozzájárult a Thália Színpad megalakulásához. Elismerem a színház vezetőségének jó indulatát, ami a közönség nevelését illeti, de erőszakkal senkit sem hozhatunk a nézőtérre. Ezért csak óvatosan, észrevétlenül neveljünk.

Sajnálattal értesültünk, hogy a komáromi társulat azért nem akar hozzánk járni, mert állítólag a kisegítő személyzet nem hajlandó a vnb nagytemnébe az emeletre felhordani a kellékeket. Erre is kellene megoldást találni. “

Vass József nyugdíjas, Rozsnyó (roznava)

,,Talán, ha mindennapos látvány részese lettem volna, akkor most nem lelkendeznék ennyire. Talán... de mert most is vibrál, újra és újra megelevenedik és meséli azt, amit tudok, várok, mégis elhiszem, pedig tudom, hogy csak játék... életünkkel, életünkért. Egybefogott mindent egy láthatatlan karmesteri pálcát tartó kéz Cselekvés, történés, zene és mozgás, ének és tánc egyazon célnak alárendelve: elhozva közénk Szélkötő Kalamona és Rontó viadalát.

Nézi a gyermek tágra nyílt szemmel, össze-összerezzen, elmosolyodik, ősi ritmusra dobol a Iáiba, máskor már éppen szólna, hogy ,, Rontó, vigyázz, mert ellened szőtték az álnok gonoszok fondorlatukat“. Már bukna, de mégse, mert az igaz hős tiszta álmok szüleménye, népek és korok vágyában ébredt, ő tesz most helyettünk is igazságot, és elvész a rossz. Nézem az őszinte gyermekarcokon az egyetértés jeleként az indulatot és végül a kielégült megnyugvást. Legyőztük a zsarnok Kalamonát, jégpalotája elolvadt, szolgája nem maradt egy se, és ki az előbb még hajbókolt rettegve előtte most vigadozva ünnepli halálát.

Hisszük-e, mi is, felnőttek a játék varázsát? Hisszük-e a kardot, a tarisznyát, szelet, tengert, égig érő fát, jégpalotát? Tudunk-e még játszani egyáltalán?“

Mihályi Molnár László

népművelő Nagykapos (Veiké Kapuéany)

. .órott tartották az első magyar rock opera, a Sztárvjy csinálok ősbemutatóját. A zenét Várkonyi Mátyás, a szövegét Miklós Tibor írta, a darabot Kovácsi János rendezte.

Miklós Tibor Néró ismert történetét dolgozta fel úgy, hogy a néző egyszerre lát múltat és jelent, a mából is jólismert jellemek és problémák tűnnek fel, mindvégig megmarad azonban a történelmi váz. A szövegekben a mai fiatalok és felnőttek nyelvét használja, a történelmi alakok szájából néha igencsak mai szófordulatok hangzanak el, bő teret hagyva a képzettársításnak. Ha szabadjára engedjük fantáziánkat, sok dolog eszünkbe jut: a fasizmus, Hitler, a Reichstag felgyújtása. Mao. a ..kemény rock" inváziója, a személyi kultusz a Vörös brigádok, a terrorizmus, a vallási fanatizmus, és még számtalan fontos ill. kevésbé fontos jelenség. Éppen itt érzem a darab egyik hibáját. A szerzők túlságosan sok mindenről akarták egyszerre elmondani a véleményüket, túlságosan sok mindenhez akartak hozzászólni. Sokat jeleznek villanásszerűen, de keveset lényegretöróen és alaposan. Ennek viszont feltétlen előnye, hogy a nézőt szinte elborítják a felvetett kérdések halmazával. A Sztárcsinálók megtekintése után, ciki figyelemmel követte az ott elhangzott gondolatokat, akinek szándékában állt megérteni a darab mondanivalóját, nem mehetett el gondtalanul, úgy ahogy ide jött. Az opera állásfoglalásra, színvallásra késztet,

megkérdőjelezi eddig talán biztosnak hitt nézeteinket a világról, arra biztat, ne higgyünk vakon semmiben, nézzünk a dolgok mélyére, lássunk tisztán.

Ez az opera mondanivalójának fő értéke. Ebből azt hiszem, semmit sem von le a darab kissé döcögő cselekménye, valamint az, hogy a fordulatok nem mindig kellően megalapozottak, kissé a levegőben lógnak. A hangsúly itt nem a cselekvésen van, hanem a cselekvés ürügyén

kimondott gondolatokon. Az opera e hibáit bőven feledteti több nagyszerű színészi alakítás. Első helyen (nemcsak főszerepe miatt) a Nérót alakító Szolnoki Tibort emelném ki. Nagyszerű érzékkel, minden fokozatot, minden érzelmi rándulást, minden jellembeli változást, a bátortalan gyermekből félelmetes vadállattá váló Néró minden percét hitelesen, szuggesztív erővel adta elő. Mindezt nem csupán a prózai színészek szokásos eszközeivel, hanem nagyszerű éneklésével is. A másik, számomra kiemelkedő alakítást Kárpáti Denise nyújtotta. Agrippina szerepe elég hálátlan, nem sok lehetősége maradt finomabb, mélyebb jellemábrázolásra. A szerep hiányosságai ellenére elhittük Agrippina személyiségének országigazgató erejét, hideg számítását, majd megrendítő halálfélelmét. A minimumból a maximumot hozta ki. És végül Várkonyi Miklós zenéje. Dobálódzunk itt a rock opera elnevezéssel, de ha egy operában csak a rock jutna szóhoz, nagyon egysíkú lenne a zenei rész. Az elnevezés inkább a műfaj újszerűségére, az uj popzenei elemek felhasználására, a nem klasszikus zenével dolgozó operaszerú műfajra utal. Várkonyi jó érzékkel írta az opera zenéjét, felhangzik itt a burleszkze- nétöl a tangón, az extázis felé ívelő soul-muzsikán és a discón keresztül a legagresszívebb rockzenéig, szinte minden létező könnyűzenei irányzat. És ez igy helyes. Várkonyi biztosan mozog a különféle irányzatok között, jól használja ki az egyes stílusok jellegzetes hangulatát, hangszerelésével jól követi a darab cselekményét.

Jelentős esemény a Sztárcsinálók bemutatása. Rockszínházat csinálni ilyen színvonalon ünnep a popzenében, a rockzene a színházhoz kapcsolódva ezzel is jelzi nagy- korúsodási törekvéseit, és beleszólást kér nagyobb horderejű kérdések megvitatásába is.

GYUROVSZKY LÁSZLÓ

1981. XI. 1.

N

C/3

ROCK

OPERA