Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-05 / 26. szám

1981. VII. 5.

Kína politikájának egyes vonásai (2)

A Szovjetunió realista, átgondolt javaslatai, amelyek figyelembe veszik a tárgyalások valamennyi lehetséges résztvevőjének érdekeit, Kínát is beleértve, a Szovjetunió és a szocialista országok által már korábban előterjesztett javaslatokhoz hasonlóan békeszeretőek, konstruktívak, kezdeményezőek, a feszültség enyhítésére irányulnak Ázsiában és a Távol-Keleten, így a szovjetkínai kapcsolatokban is. Ezek a javaslatok az alapjukban ingatják meg a „szovjet veszélyről“, a Szovjetunió állítólagos „nagyhatalmi törekvéseiről“ szóló hazug rágalmakat. A szovjet javaslatokat egyszerűen nem tudják megemészteni a pekingi vezetők. Hiszen megvalósításuk az országok közti normális jószomszédi kapcsolatok létrehozásához vezetne, a békés egymás mellett élés elvei alapján, ami - mint köztudott - nemcsak a partnerek szuverenitásának tiszteletben tartását követeli meg, hanem a határok sérthetetlenségét, a belügyekbe való be nem avatkozást, a kölcsönösen előnyös együttműködést is. Vagyis ez azt követelné, hogy Peking mondjon le területi követeléseiről, melyek szerint a szomszédos országok összesen 10 millió négyzetkilométernyi területére tart igényt; le kellene mondania arról, hogy „megleckéztesse“ azokat az országokat, amelyek nem hajlandók alávetni magukat a kínai diktátumnak; fel kellene hagynia több ország, mindenekelőtt a sokat szenvedett Kambodzsa és Afganisztán bel- ügyeibe való beavatkozással.

Ugyanennek a szovjetellenes globális stratégiának a keretében Kína továbbra is aktivizálja a kapcsolatait Nyugat-Európa országaival. Kína vezetői olyan politikát folytatnak, amely a NATO politikai és katonai megerősítésére és az enyhülési folyamat megtorpedózására és ezzel együtt az USA és Nyugat-Európa, valamint a szocialista világrendszer közti konfrontáció kiélezésére irányul.

Ennek ellenére sorozatos kudarcot vallanak egyes nyugati körök derűs reményei, hogy politikai és katonai terveik érdekében kijátsszák a „kínai kártyát" a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. A Nyugattal való kacérkodás Kína számára is komoly problémává válik, amely kiélezi az ország belpolitikai és gazdasági helyzetét.

Nem valósultak meg Kína reményei arra, hogy a Nyugat és Japán fedezi majd azokat a kiadásokat, amelyeket a következő tényezők idéztek elő: az ország militarizálása, Teng Hsziao-pingnek az imperialistákkal való együttműködésre épített irányvonala, s az egész kínai vezetés gazdasági avanturizmusa. Nyilvánvaló lett, hogy Peking nem megfelelő kereskedelmi-gazdasági partner. Ez a felismerés meggyorsította azt a folyamatot, melynek során a „hatalmas kínai piac“ feletti örvendezésből prózai valóság lett, mindinkább felszínre kerülnek Kína gyengéi is és a KNK meg a nyugati országok közti komoly ellentétek reális létezése is.

A nemzetközi helyzet kiéleződésének feltételei között tovább fejlődik Peking és a Nyugat együttműködése. A nemzetközi színtéren az egyik is meg a másik is a szocialista országok pozitív irányvonala kibontakozásának megakadályozását szorgalmazza. Ebben a helyzetben új elemekkel egészítik ki a szocialista országokhoz való differenciált hozzáállásról szóló kínai politikát, amely hovatovább mind alattomosabb. Peking mind ügyesebben kapcsolja össze a nyomással való játszadozás, a taktikai lépések soksíkúsága módszereit a minden egyes országhoz való individuális hozzáállással. Szovjetellenes alapon igyekszik közeledni, megtalálni a közös nyelvet az egyes szocialista országokban a szocialistaellenes elemek maradványaival, hogy a továbbiakban megpróbálja általuk destabilizálni a helyzetet ezekben az országokban. A testvéri országok szembe- szállnak ezekkel a pekingi próbálkozásokkal.

A kínai vezetés ezzel együtt nem mond le kirohanásairól Vietnam, Laosz, Mongólia vagy Kuba ellen. Azzal fenyegetőzik, hogy megismétli agresszióját a szocialista Vietnam ellen, visszautasítja annak javaslatait a kínai-vietnami tárgyalások felújítására, folytatja provokációit, és szítja a feszültséget a VSZK és Laosz határain.

Pekingnek a fejlődő országokkal és a nemzeti felszabadító mozgalmakkal való viszonyában is megnyilvánul imperialistabarát szovjetellenes irányvonala. A harmadik világhoz tartozó országokat Kína már nem tekinti globális politikája fő támaszának. Korlátozza a nekik nyújtott

gazdasági és katonai segítséget, nyíltan arra ösztönzi ezeket az országokat, hogy működjenek együtt az USA-val és a volt anyaországgal. A harmadik világban a kínai vezetés mindenekelőtt az imperialista körök támogatását élvező reakciós rezsi- mekre épít.

Peking különös figyelmet szentel Délkelet- és Dél-Ázsia országainak, meg akarja erősíteni pozícióit az egész délkelet-ázsiai térségben, részben Burmában és Thaiföldön, meg akarja akadályozni az említett országok és a VSZK párbeszédét. Peking pl. megpróbált nyomást gyakorolni Burmára, megakadályozta, hogy közvetítsen Vietnam és az ASEAN-tagál- lamok közti kapcsolatok kialakítása ügyében. Folytatja akcióit, melyek célja Vietnam, Laosz és Kambodzsa új kezdeményezéseinek diszkreditálása, amelyek a délkelet-ázsiai helyzet normalizálására és itt a béke és stabilitás övezetének kialakítására irányulnak.

A kínai vezetés továbbra is igyekszik meggyengíteni India, a nagy ázsiai hatalom nemzetközi pozícióit, megsérteni területi egységét és szuverenitását. Pe- kingben dühödten reagálnak az erősödő, kölcsönösen előnyös szovjet-indiai együttműködésre, amely új ösztönzést kapott Leonyid Brezsnyev indiai látogatása által.

így tehát Peking külpolitikai irányvonala a béke és az enyhülés ügye aláásásá- nak tényezője, és veszélyt jelent a szomszédos országok biztonságára. Ezzel együtt ez a politika hatalmas kárt okoz a kínai nép alapvető nemzeti érdekeinek, a szocializmus ügyének ebben az országban, mivel lényegében Kínát az agresszív imperialista erők csatlósává változtatta. Az SZKP XXVI. kongresszusán

kus csapás“ volt, amely a népre mérhetetlen kínokat hozott; úgy jellemzik, mint egy „nagy ellenforradalmi rombolást“.

Az SZKP KB XXVI. kongresszuson elhangzott beszámolója kitér arra is, hogy Kína belpolitikájában jelenleg változások vannak folyamatban. „Hogy ezek milyenek lesznek, azt majd az idő mutatja meg - jegyezte meg Leonyid Brezsnyev. - Megmutatja, hogy a mai kínai vezetésnek milyen mértékben sikerül leküzdenie a maoista hagyatékot.“

E hagyaték leküzdésének kérdése a kulcskérdés, ennek megoldásától függ a KNK jövője, mivel ezt a hagyatékot az ország gazdasági életének szétzülleszté- se, az antidemokratikus rendszer jellemzi, amelyeket a „kulturális forradalom“ eredményezett. Ez a hagyaték továbbá a dolgozók életének nehéz anyagi feltételeiben, a maoista ideológiában és a szocializmus eszméibe vetett hit válságában nyilvánul meg.

Kína népgazdasága nagy nehézségekkel küzd. Mao Ce-tung halála után a kínai vezetés elsőrendű feladatként az ország modernizálását jelölte meg, amit nagyhatalmi-nacionalista szellemben értelmeznek. Ennek a tervnek a gyorsüte- mü megvalósítása azonban kudarcot vallott. Mint azt a KKP KB lapja a Zsenmin Zsipao írta, a KNK-t jelenleg egy „súlyos anyagi-gazdasági válság veszélyezteti“. Lassul a fejlődés üteme, fokozódik a fűtőanyag- és nyersanyagipari ágazatok lemaradása. Á villamosenergia-hiány következtében az ipari kapacitások egyhar- madát nem tudják kihasználni. Rohamosan növekszik az állami költségvetés deficitje, erősödnek az infláció következményei, emelkednek a közszükségleti cikkek árai.

Teng Hsziao- ping a pártkongresszuson,

1977 szeptemberében

Leonyid Brezsnyev rámutatott arra, hogy Kína számára semmi jót sem jelent az imperializmussal való szövetkezés, leszögezve: „Ez természetesen nem téríti vissza Kínát a fejlődés egészséges útjára. Az imperialisták nem lesznek a szocializmus barátai“.

II.

Az élet bebizonyította, hogy az SZKP helyesen elemezte a Kínában az ötvenes évek végétől zajló eseményeket, helyes osztályszempontból elvi következtetéseket vont le a maoizmus káros elméletét és gyakorlatát illetően. „A KNK társadalmi-gazdasági fejlődésében az elmúlt húsz év során szerzett tapasztalatok kemény leckét jelentenek. Ez mutatja, hová vezet a szocializmus alapelveinek és lényegének a kiforgatása a bel- és külpolitikában - mondotta Leonyid Brezsnyev az SZKP XXVI kongresszusán. - Maguk a kínai vezetők »a legkeményebb feudál- fasiszta diktatúrának« nevezik azt az állapotot, amely országukban az úgynevezett kulturális forradalom időszakában uralkodott. Az ilyen értékeléshez nincs mit hozzáfűzni".

Az SZKP az ötvenes évek végén bírálta Mao Ce-tung voluntarizmusát és az általa eluralkodó „kaszárnyakommunizmust“, figyelmeztetett azokra a veszélyes következményekre, amelyeket a „nagy ugrás“ idézhet elő a népgazdaság fejlődésében, vagy az, hogy sietve „kommunizálták“ a falvakat. A mai Kínában az 1958-as évet, amikor a gyakorlatban kezdték megvalósítani ezeket a próbálkozásokat, szintén a „hanyatlás kezdete évének" tekintik.

1967. szeptemberében Leonyid Brezsnyev megállapította: „Azt, amit Mao Ce-tung csoportja »kulturális forradalomnak« nevez, helyesebb lenne ellenforradalomnak nevezni “.A szovjet párt leleplezte a Kínában akkor uralkodó önkényességet és embertelen megtorlásokat. Pekingben ma elismerik, hogy Mao Ce-tung sok hibát követett el, habár igyekeznek ezeket a törvénysértéseket Lin Piao és Csiang Csing „ellenforradalmi csoportosulásainak" számlájára írni. A „kulturális forradalmat" ma úgy jellemzik, hogy az „valóban megrázó fantasztiA dolgozók anyagi helyzete lényegesen nem javul. Míg a pekingi vezetők kezdetben a népről való gondoskodás szükségességéről beszéltek, ma már mind erőteljesebben propagálják Mao Ce-tung jelszavát: nem kell félni a nélkülözésektől, nem kell félni a haláltól. Az országban tömeges a munkanélküliség. Legkevesebb 100 millió ember éhezik. Ebben, s a fegyverkezési kiadások szintjével a KNK a világranglista harmadik helyén áll.

A kínai vezetés két alapvető irányban keresi a kivezető utat: először a „regulációs irányvonal“ mind erőteljesebb érvényesítésében, ami gyakorlatilag a gazdasági stagnálást jelenti; másodszor pedig a magánvállalkozás elősegítésében. A kínai sajtóban olyan írások jelennek meg, amelyek arról szólnak, hogy „egy egész történelmi szakasz folyamán „megengedhető a „kismértékű kizsákmányolás", hogy a magánvállalkozás fejlesztése az állam „hosszútávú irányvonala". Vita folyik arról, hogy az alkotmányba is rögzítik a termelőeszközök magántulajdonára való jogot.

A falvakban is folyamatban van a kollektív tulajdon felaprózása. A formálisan a termelóbrigádok tulajdonában levő földeket, mezőgazdasági eszközöket és állatállományt felosztják az egyes csoportok és mezőgazdasági udvarok között. 1980 végéig a mezőgazdasági brigádok kb. 20 százaléka gyakorlatilag átállt a kiscsoportos vagy magán földbirtoklás rendszerére. A kínai vezetés népszerűsíti a jelszót, hogy „elsősorban a parasztok egy csoportja gazdagodjon". Az „erős gazdaságok" támogatásának politikája a parasztok legszegényebb rétegét éhezésre ítéli. Ez a politika a falvakban a tulajdonviszonyok differenciálódásához vezet, és éles társadalmi konfliktusok keletkezésének veszélyét rejti magában.

Lehetőségek nyílnak a kínai nemzeti és a külföldi burzsoázia megánvállalkozó tevékenységére. A kínai kapitalisták visz- szakapták a korábban konfliskált bankbetéteiket, olyan törvények születtek, amelyek megnyitották az utat a külföldi tőke Kínába való behatolása számára, és jelentős adókedvezményeket biztosítanak a nyugati beruházóknak.

A gazdasági fejlődés valamiféle „kínai

modelljeként" tünteti fel Peking azt a tényt, hogy huzamosabb ideig egymás mellett fennállnak a társadalmi-gazdasági jellegüknél fogva eltérő termelési formák ,'a szocialista, a kisipari, a kapitalista, a vegyes állami-kapitalista), összekapcsolva az állami szektor termelése piaci irányításának elveivel.

így tehát a „nagy ugrás", a „népi kommunák" és a „kulturális forradalom" időszakának balos megnyilvánulásaitól és gazdasági extrémizmusától a kínai vezetés most már jobbra tart. Jelenlegi irányvonala, amely egyes vonásaiban eltér a Mao Ce-tung által megjelölt irányvonaltól, objektíve bővíti annak lehetőségét, hogy a KNK uralkodó felső rétegei szövetkezzenek a nemzetközi kapitalizmussal, még inkább bevonják Kínát annak gazdasági, politikai és ideológiai befolyási szférájába, ami végső soron Kína szocialista fejlődésének távlatait fenyegeti.

Bizonyos változások figyelhetők meg a belpolitikai helyzetben. A kínai vezetők mind ritkább nyilvános fellépései már nem emlegetik a munkásosztály és a kommunista párt vezető szerepét, a demokrácia és a törvényesség fejlesztésének szükségességét. Mind rendszeresebben hívják össze a kínai parlament ülésszakait. Felújították munkájukat a szakszervezetek, ifjúsági, nő- és más társadalmi szervezetek központi szervei, első ízben került sor közvetlen választásokra a tartományi irányító szervekbe.

A KNK munkásosztálya valójában nem tölti be a kínai társadalom vezető erejének szerepét, nincs reális lehetősége arra, hogy befolyást gyakoroljon az ország bel- és külpolitikájára. Kína vezetősége önkényesen más rétegeket is a munkás- osztályhoz csatolt. 1981 januárjában a „munkásosztály új tagjainak" nyilvánították a volt iparmágnásokat és üzletembereket. Ezzel összefüggésben figyelmet érdemel, hogy a Népi Képviselők Országos Gyűlésének harmadik ülésszakán (1980 szeptember) amelyen határozatot fogadtak el az ország alkotmányának felülvizsgálásáról, a KNK-ról mint egy „új demokrácia államáról" beszéltek, vagyis egy olyan államról, amely nemcsak a munkások és a parasztok szövetségére támaszkodik, hanem a városi és nemzeti kisburzsoáziára is. Tették ezt annak ellenére, hogy az 1978 óta érvényben levő alkotmány Kínát mint „a proletár diktatúra államát" jellemzi.

A Kínai Kommunista Párt épp úgy, mint Mao Ce-tung idejében, most sem tölti be a KNK munkásosztálya élcsapatának szerepét, és nem fejezi ki érdekeit. A pártnak 38 millió tagja van, de közülük kb. 20 millió a hivatásos tisztségviselő („ganybu"). Szociális összetételét tekintve a KKP alapjában véve továbbra is parasztpárt. A munkásosztály képviselői abszolút kisebbségben vannak. A tagok fele a „kulturális forradalom" időszakában lépett be a pártba.

Habár Kínában most nyíltan beismerik, hogy Mao Ce-tung hibákat követett el, alapvető eszméit változatlanul az „egész párt bölcsessége lényegének" minősítik és továbbra is a párt eszmei-politikai platformját jelentik. A KKP sok tagja nem hisz a párt politikai irányvonalának helyességében, abban, hogy képes a kínai társadalom vezetésére, az ország „modernizálásának" megvalósítására. Nagyon elterjedtek a balos és a reakciós- nacionalista nézetek, a kisburzsoá elképzelések.

Az ideológiai és szervezési káosz nehezíti a KKP XII. kongresszusának összehívását. A KB plénumának döntése értelmében a kongresszus küldötteit már 1980 novemberére ki kellett volna jelölni, de a mai napig csak egyes tartományokban került sor a pártkonferenciákra. A kongresszus összehívásának dátumát még mindig nem jelölték ki.

A jelenlegi rezsim fő támasza továbbra is a hadsereg. Tekintet nélkül arra, hogy kevesebb lett a képviselője a párt- és állami szervekben, a hadsereg továbbra is jelentős politikai erő. A Zsenmin Zsipao szerint 1980 folyamán „több mint 50 ezer katonai csoportot irányítottak több mint 150 ezer helységbe és intézménybe konkrét kérdések megoldására". 1981 januárjában a hadsereg tagjainak politikai munkával kapcsolatos országos tanácskozásán Teng Hsziao-ping, Hu Jao- bang és más vezető képviselők arra szólították fel a hadsereget, hogy „maximális mértékben" járuljon hozzá a jelenlegi politikai irányvonal megvalósításához, „harcoljon az ellenforradalmi elemek és a különböző bűnözők ellen".

O. BORISZOV (Kommunyszt) (Folytatjuk)