Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-12 / 27. szám
McLaverty mdkaftifc íéézke k fölött. Egy pillanatig Iten, azután felkapasz- füves talajra, amely is a szél által odafújt va. Széjjelhúzta a tündén göröngyöt megrábukkant a fészekre. ;özött - melyek felfod- lét - durva fűvel fedett és ott volt a fészek, kákából, szalmából és zetákolva és egyetlen m ismert határt. Körül- sem látott. Úgy érezte, szén az övé. Felemelte I zöldes színű volt, akár ajsárga árnyalattal, de an tudatára ébredt an- : tett. Visszarakta a tőlem kellett volna megé- tünódött, hogy vajon -e a fészkét vagy nem. itlan szomorúság lopa- és érezte, hogy bűnt osan eltüntette lábnyo- gyta a kis szigetet és ! után. Lassan lement t hidege átjárta testét, g fogta el. is iskolába ment. Mezít- iz országutat szegélye- at választotta, azon pu- Az ő lakóházuk volt az legylábnál és vagy egy itt meg, amikor Paddy ott. Mindkét fiú kézzel 3llényt, szürke nadrágot készült iskolatáskájuk latai állandóan a fészek ahogy összetalálkoztak, dni kezdett: - Paddy, ;kre*bukkantam, vadka- gy tojás is van benne! od, hogy vadkacsa-fé- Paddy kicsit irigykedve, két szememmel láttam, barna pöttyös háta volt szakította félbe Paddy n meg, mert kirabolnád, ít hogy csak egy szelíd öreg sirály tojása van íyújtott. - Mit tudsz te? t tojása tarka, ez pedig zemben tartottam, annyira nem szívesen datát zúdította rá Paddy csúfondárosan. - Ha jól hallottam, a kezedben tartottad! Hát akkor a vadkacsa elhagyja a fészkét Majd meglátod, hogy elhagyja. Elhagyja, elhagyja - mondogatta, mi közben előtte ugrándozott az országúton. Colm úgy érezte, hogy megfullad vagy sírni kezd mérgében. Az esze azt diktálta, hogy Paddynak igaza van, de valahogy nem tudott ebbe beletörődni és így felelt: - Nem hagyja el a fészkét! Nem hagyja! Tudom biztos, hogy nem hagyja el! Az ablakból jól látta, hogy mint mozgó vízfüggöny, ömlik az eső és az ablaküvegen végigcsorgó víz eszébe juttatta a széltől felkorbácsolt és jéghideg tó vizét, az esőtől átitatott, nedvességtől megfeketedett fészket és a tojást, mely most biztos olyan hideg, mint egy barlang kőfala. Gondolataitól megborzadt és idegesen játszott a tintatartó fedelével, gépiesen ide-oda tologatva azt. A pajkos tekintet már eltűnt a szeméből és az óra végeérhetetlennek tűnt. De végre mégiscsak kint voltak az esőben. Colm minden erejét megfeszítve rohant hazafelé. Alighogy megette krumpiból és sós halból álló ebédjét, máris a völgybe rohant, amely most szürke volt a ferdén csapódó esőtől. A kis szigettel szemben belegázolt a vízbe. A szél az arcába fújt, zajosan megzörgette az esőtől vert kákát. Egy nádszálon hintázó mocsári madár magányosságát panaszló kiáltásával felverte a csendet. A kisfiú elérte a szigetecskét, szíve hangosan vert az izgalomtól, alig várta, hogy megtudja, elhagyta-e a madár a fészket. Lassan, csendesen bandukolt a fészekhez vezető földsávon. Lábujjhegyre állt és belesett, hogy ott van-e. Egyszer csak izmai megfeszültek, mert ott gubbasztott a madár a fészkében, csőrét szárnya alá dugva, mintha csak aludna. Colm szíve vadul kalapált a fülében. Hát mégsem hagyta el a fészkét! Már éppen nesztelenül menni készült, de valami történt. A madár megmozdult, nyakát kinyújtotta és nyugtalanul mozgolódott. A fiú ott állt megbűvölten, szédült a boldogságtól. A vadkacsa pánikszerű szárnycsattogással nehézkesen felemelkedett és a tenger felé repült... A fiú bűntudatot érzett... Megfordult, hogy elmenjen, de habozott és visszanézett a fészekre; talán nem lenne baj, ha belenéznék - gondolta. Bátortalanul közelebb ment, felágaskodott és bepillantott. Két tojást látott a fészekben, örömében még a lélegzete is elállt. Gyorsan elhagyta a szigetet, átgázolt a vízen és vígan fütyörészve hazafelé szaladt az esőben. PERTL ETELKA fordítása K6 'ti Gály Kati rajza Pavel Koys Ján Smrek Epilógus Minden, ami elhangzott egykor, elvész, a semmibe száll, virág lobban az ablakban, virág. Hajnal hasad, füttyög a csöpp madár, meghal a félelem, repes a világ. Ha eljön 6 nap, elpusztul Heródes. An-yák ringatják kisdedeiket. Az erő csupa méz, az emberi szó édes, lüktet az ér s a fátylas vadvizek. Haragot zúdítanak fekete istenek Kiárad a folyókból az ég A jóllakásig szeretnék esni még Derekad miből öntötték neked Áttetsző vagy az esőtől egész Fulladásig iszom a tüzed Hörpintlek százszor naponta És még egyszer elalvás előtt Kacagsz az isteneken habosán kivirágzói szép mosolyodtól lángra gyúl a viz S a tüzek kialusznak A tavasz szellő nyomán az ég küldi újra az esőt. DÉNES GYÖRGY fordításai Franz Carl Weiskopf WTfflm Souvenir Picasso, a festő, Franciaország megszállásakor Párizsban maradt. Katonatisztek és a Wehrmacht katonái gyakori látogatói voltak műtermének. Minden ilyen hívatlan vendégét némán fogadta, némán vezette körül és távozásukkor mindegyiknek a náci bombázók által tönkrevert baszk várost, Guernicát ábrázoló, híres festményének másolatát adta. Csak ezután szólalt meg Picasso és csak ezt az egy szót mondta mindig: - Souvenir! Egy napon a titkosrendőrségi egyik tisztviselője állított be hozzá, fölmutatott a festőnek egy ilyen másolatot és megkérdezte: - Ezt ön csinálta?- Nem - válaszolta a mester -, ezt önök tették. Az ügynök elment és Picasso soha többé nem hallott róla. A ceruza A spanyol polgárháborúban történt. Franco olasz légiósai áttörték a köztársaságiak arcvonalát. Már azt hitték, közel a győzelem, mikor egy ellenlökés végzetes lett számukra. Nemcsak hadállásaikat, de az egész csatát is elvesztették. A fordulatot a Nemzetközi Brigád egyik vezérkari tisztjének köszönhették, aki a köztársaságiakat egyetlen ceruzával vezette az ellentámadásra. Ez Ludwiq Renn író volt. Csak a csata szünetében érte őt a segédtisztje utol.- Itt a rohamsisakja és a pisztolya, parancsnok elvtárs! - kiáltotta lélekszakadtában. - És bocsánatot kérek, hogy megkésve jövök.- Dehogyis - válaszolta Renn -, nekem kell öntől bocsánatot kérnem. A szép hosszú ceruzáját engedély nélkül vittem el és mit adok én most önnek vissza? Csak egy siralmas csonkot! - Átnyújtotta segédtisztjének a ceruzamaradékot, melyet egy géppisztolygolyó forgácsolt szét. Azután így szólt Renn: - Pedig anyám mindig arra figyelmeztetett, hogy idegen holmikra különösen vigyázzak. Igazán nem tudom, hogyan történt, hogy ez alkalommal nem gondoltam anyám intelmére. A halál utasai Három norvég munkás, kiknek neve ismeretlen maradt, 1940-ben azokban a borús áprilisi napokban, olyan tettet vittek véghez, mely örökké emlékezetes marad. Ez a három norvég munkás az Oslo-Hönefoss buszjárat garázsa közelében dolgozott, mikor egy csapat német ejtőernyős megjelent, megszállta a garázst és a járművezetőket kereste. A három munkás kiadta magát gépkocsivezetőnek. A németek megparancsolták nekik, hogy a csapatot Hö- nefossba szállítsák. Az út Hönefossba egy magaslaton vezet keresztül, mely az Oslofjordot a Tyrifjordtól választja el. A magaslat mögött az út hajtűkanyarokban meredeken vezet lefelé. Az első kanyar után egy sziklaterasz van, melyen a járművek pihenőt szoktak tartani, alkalmat nyújtva az utasoknak a gyönyörű látkép megcsodálására. Midőn a buszok elérték a teraszt, mindhárman teljes gázt adtak. És a mélybe zuhantak mindnyájan. Ilyen módon ragadta magával a halálba a három norvég munkás a gyűlölt ellenség két tisztjét és kilencvennégy katonáját. A halálos Kék-Duna keringő Harb Mendel, egy félig vak zongorista és Wladimir Sokolko, egy öreg hegedűs voltak az egyedüli zenészek, akik a megszállt Bug parti kisvárosban maradtak. A németek megengedték nekik, hogy egy tiszti kaszinóban játszhassanak. Harb Mendelnek sikerült egy rakomány dinamitot a zongora alatt elhelyeznie. A Kék-Duna keringő dallama közben a zongorista jelt adott Sokolko barátjának, hogy hagyja el a termet. Miközben Harb Mendel a keringő végakkordját megismételte, cigarettájával meggyújtotta titokban a gyújtózsinort. A robbanás megölte az összes tisztet. A romok Herb Mendelt is maguk alá temették. Sokolko, mint ahogy azt már előzőleg barátjával megbeszélte, megvitte a hírt a partizánoknak, akik a tiszti vezetés nélkül maradt helyőrséget megtámadták és mind egy szálig megsemmisítették. A krasznodari lány Mikor Krasznodart a német fasisztáktól fölszabadították, a teljesen rommá lőtt város főterén a szovjet katonák egy 18 éves lányt találtak, ki egy deszkabódéban könyveket rendezgetett, kölcsönzéshez. A lány a tiszt kérdésére elmondta, hogy Polina Udowenkó- nak hívják és a városi könyvtár kapusa. A fasiszta megszállás, alatt éjjelenként mind a húszezer kötetet a város szélén egy fészerben rejtette el. így csak üres állványokat égettek el a fasiszták, mikor kivonulásuk előtt a könyvtár épületét fölgyújtották. - És most nyomban meg is kezdhetik a könyvkölcsönzést. - A tiszt szerette volna tudni, hogy a lány e veszélyes munka közben érzett-e félelmet. Polina válasza: - Bizonyosan, de a könyvek fegyverek. És fegyvereket nem szabad az ellenségnek átengedni. RENCZ ZSUZSA fordítása
