Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-11 / 40. szám
k 1981. X. 11. EGY NÉP NEVET KERESETT MAGÁNAK- A kőlapok bizony elérik a 17 tonnát is- mondja a hakász sztyepp közepén Kizlaszov professzor, és feljebb tolja homlokán kifakult szalmakalapját. - És gondoljon csak bele, mikor: időszámításunk előtt három évszázaddal! A Húsvét- szigetek kőfigurái másfél ezer évvel fiatalabbak.- Mi célból állították fel a sziklákat a sztyepp közepében?- Alighanem valamilyen vezér, vagy törzsfönök sírjához. Ami meggyőzően bizonyítja, hogy akkoriban hatalmas törzsi szövetségek alakultak ki itt, a Jenyiszej felső szakaszán.- Mi lett ezekkel a törzsi szövetségekkel később?- Az időszámításunk előtti első évezred végén, bizonyára hun nyomásra, türk nyelvű törzsek jelentek meg itt, amelyeket hiung-hu néven emlegettek; feltételezések szerint ezek a kirgizek vagy a hunok ősei lehettek. Sötét fajta volt, amely keveredett a késői vaskor itt élő vörösesszőke népcsoportjával; figyelje meg a mai hakászokat: a nyomok máig élnek. Hogy miért törtek be a hunok a hakász- minuszinszki medencébe? A vasért. A hódítók ezen a vidéken készítették el fegyvereiket, s innen indultak el Közép- Ázsia felé majd- néhány évszázad elteltével - Európába. Kizlaszov emlékeztet arra, hogy a hakász állam a VI. században virágzott fel. Sokféle törzsből állt, a gyűjtőnevük volt a hakász, s ebben a törzsszövetségben a kirgiz nemzetség játszotta a vezető szerepet. A hakászok kurgánokba temetkeztek s ezek a kövekkel jelölt sírhalmok nagymértékben megkönnyítik a régészek dolgát. A sírok nem mélyek, az elhunyt csaknem a felszínen feküdt. Jurtaszerü halmot emeltek, ezt rakták körül kövekkel.- A hakászok hite szerint a túlvilágon minden a földinek a fordítottja, ami az életben ép egész, az ott törött és viszont. Éppen ezért a kardot például felhevítették és meghajlították - mutat egy agyonrozsdásodott fémdarabot Kizlaszov:- ennek a kardnak a túlvilágon erős fegyverré kellett volna változnia. A professzor javaslatára felkeresem egyik legutóbbi sikeres ásatását: a furcsa alakú halom hatalmas agyagpalota vagy talán templom romjait őrizte. A még fedetlen, tető alá kívánkozó gödrökben jól felismerhetők a régi, több mint ezeréves építmény falai. Visszafelé, tízegynéhány kilométerre Abakántól benézünk egy, túlnyomórészt faházakból álló településre. Kísérőm, Viktor egyik rokona él itt, Abdina Taire néni. Az öregasszony készségesen siet elénk a háztól a kapuig vezető deszkapallón, s behív egy teára. Meghajtom a fejem, hogy be ne verjem a mennyezeti gerendákba. A varróasztalkán félbehagyott gyöngyhímzés: a néni menyasz- szony unokájának készíti a bogo-t. Viktor elmondja, hogy ez a melldísz, amit a lányok és asszonyok ünnepnapokon a ruhájukon hordanak, tulajdonképpen egy stilizált arc. Ha jól megnézzük, a színes gyöngyből fűzött minták között felismerhető a szem és a száj; Taire néni a dísz szélére különféle régi pénzeket aggatott, a szemeket kagyló gyöngyházból formázta. A bogo - a termékenység istenének a jelképe.- Hogyan megy végbe itt egy esküvő?- kérdem a nénit.- Az a szokás, hogy a fiú elviszi a lányt, aztán értesíti a szülőket, hogy hol keressék. Az apa és az anya erre lóra vagy mostanában autóba ül, megkeresi a lányt és korbáccsal veri a fiút, meg annak szüleit, amíg lányuk azt nem mondja, hogy jószántából hagyta el őket. A lány szülei ekkor ajándékot kapnak, majd hazamennek, hogy érezzék gyermekük elvesztését. Néhány nap múlva összejön a rokonság, már a lány házánál. Ekkor a vőlegény két fakupával a kezében sorban meghajlik minden rokon előtt és egészségükre iszik az ajran pálinkából. Apósa ezután háromszor ráver korbáccsal, aztán tuskórepesztés következik (de legalábbis egy forgács lepattintása), majd birkózóverseny zárja az ünnepséget. Valamennyi mozzanat jelentését már Viktor sem tudja, a szokások azonban élnek, itt-ott még az a tradíció is, hogy a szülök születéskor eljegyzik a gyerekeket. A néni a beszélgetés közben észrevehetően felmelegszik, barátságosabbá válik, s látogatásunk végére még a legféltettebb ezüstrubeles kincseit, a korall gyöngyösfüggöket és a féldrágakőből csiszolt karpereceket is megmutatja. Valamennyi darab családi ereklye; Viktor szerint a kazányi tatárok közvetítésével kerülhettek ide a Közép-Keletről. A falucskát elhagyva orrfacsaró bűz üti meg az orromat: egy nemrég létesített sertéshizlalda ez. A szag ereje arányban áll nagyságával: egymillió sertés kerül ki évente belöle.A vagongyár hatalmas épületegyüttese a város határától mesz- sze jelzi már Abakán új kontúrjait. Este, amikor ezekről az új kontúrokról, a hakászföldön végbemenő változásokról beszélgetünk egy megnyerő arcú, ősz kollégával, beszélgetőtársam megjegyzi:- Hakászia ismét nagyhatalommá válik. Tudom, hogy tréfálkozik, de ennek a megjegyzésnek reális magja van. A kétharmad magyarországnyi Hakász Autonóm Terület, félmillió lakosával mindeddig szerény szerepet játszott az ország életében, inkább csak segítségre szorult. A cári kolonializáció idején a kis népet a kihalás fenyegette, á kereskedők, akik erre jártak, a nevét sem nagyon tudták. Megkülönböztetésük, hogy jenyi- szeji kirgizeknek, szibériai külföldieknek, hol meg abakáni tatároknak hívták őket. Amikor győzött a szovjethatalom, a helybeli, kisszámú értelmiség első gondja az volt, hogy régi dokumentumokat átvizsgálva nevet keressen magának. Középkori krónikában bukkantak őseik nyomára, Így született újjá a hakász név. A hakászok azonban még Szovjet-Oroszországban is sokáig arról voltak ismertek, hogy csaknem mindegyikük súlyos szembetegségben, trachomában szenvedett.- A mosdás nálunk nem volt szokás- . ban - meséli nyugdíjas korú főszerkesztő ismerősöm, Szemjon Dobrov. - Csak a húszas évek végén ismertük meg a szappant, amikor orosz népművelők jöttek hozzánk. Anyám azonban sokat ellenkezett velünk és nem engedte kimosni az ingemet. Hogyan is engedhette volna, hiszen egy bikaborjúért vette az anyagát - három kendőt, egy pirosat, egy fehéret meg egy feketét, s azokból varrta az első és egyetlen ruhadarabot a fiának. A népművelők természetesen nemcsak szappant, hanem gyógyszereket, orvost és írást-ábécét is hoztak a haká- szoknak. Szömke, vagy ahogyan tanítója oroszosán átkeresztelte - Szemjon, az elsők között végezte el a hét osztályt, s aztán maga is felült egy rozoga teherautóra, hogy népét mosakodni, írni, olvasni tanítsa, betegségeit gyógyítsa. A harmincas évek közepén került- mint írástudó - az anyanyelvén megjelenő lap szerkesztőségébe, később tovább tanult és tanított, majd főszerkesztő lett. Négy lánya közül az egyik építész ma Abakánban, a másik moszkvai kutatóvegyész, a harmadik biológusaspiráns, a legkisebb tanár. Szemjon Dobrov mindezeket oroszul meséli, tisztán, választékosán, bár itt-ott érződik beszédében egy csöpp akcentus.- S a lányai tudnak még hakászul?- kérdezem.- Inkább csak értenek, hiszen hosszú évekig oroszul tanultak Moszkvában- magyarázza szíves kalauzom, s hozzáteszi: persze, ez kár, de egy ilyen kis népnek, hogy bekerüljön a hatalmas ország vérkeringésébe, meg kell tanulnia a közös nyelvet. Természetesen azt szeretnénk, ha kevesen felejtenék el az anyanyelvűket, ezért mostanában újult erővel folyik az oktatás, és az abakáni főiskolán külön szakon képzik a hakász nyelv tanárait. Szükség is van rájuk, hiszen már ismét több, mint 60 ezren vagyunk - teszi hozzá. xxx „Nöjjön úgy az ipar, mint a paradicsom, és az ipar mellett nőjjön a paradicsom is“ - mondja tósztjában a ritka külföldi vendég tiszteletére adott ebéd egyik résztvevője, s csak utólag gondolkozom el azon, hogy tulajdonképpen milyen mélyértelmű mondást hallottam. Az viszont tény, hogy a minuszinszki paradicsom fogalom, s jóízűen fogyasztom termőhelyén is. Persze, itt sem minden darab éri el a „bikaszív“ nagyságot; érdekes módon a kolhozföldön apróbb terem, mint a háztájiban, ezért aztán a városi tanács konyhájára is a piacon szerzik be a szükségletet. Különös hely ez a Minuszinszk. Az egyik legrégibb város Szibériában, pontosan nem is tudják, megalapításának évét, csak annyi bizonyos, hogy 1738- ban vasgyárat nyitottak, benne, ahol kényszermunkások és jobbágyok dolgoztak. Megemlíti már Pjotr Pállasz, a berlini születésű orosz tudós is a mi Regulyunk kortársa, a finn Castren pedig egy legendát jegyzett fel ottjártában, amely szerint a település neve hakász eredetű - két helybéli férfiú veszekedett állítólag a hely tulajdonjogán és addig hajtogatták, hogy min-jusza, azaz az én részem, amíg rajtamaradt. A krónikások nem írják, de a jelek szerint Minuszinszk eredeti és hosszú időn át fő hivatása az volt, hogy a cári száműzöttek táborául szolgáljon. Deportáltak ide dekabristákat, narodnyikokat és szociáldemokratákat, minden nemű és rangú haladó értelmiségit; különösen sok lengyel felkelő illetve forradalmár raboskodott itt, sőt, még egy magyar nyomára is bukkantam a városban. (Folytatjuk) ■J * Hakász lény - az abakéni húskombinát dolgozója Alekazej Sulbejev caathau-jétékos (Hakászia) (A szerző 1 átvételei)
