Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-11 / 40. szám
I cKözel van a front. Irak déli nagyvárosából, Baszrából autóbusszal indulunk a déli frontszakasz parancsnokságára. A buszban enyhe feszültség: háromszor négyszer is kiszállónk, beszállunk, mire kísérőink végre megnyugszanak és elindulunk. De útközben is folyton összeszámlálnak bennünket, mintha csak repülőgépen lennénk. Egy órai buszozás után vége a békés tájnak. Az üszkös törzsű pálmák között terepjárók és terepszínű páncélosok állnak. A sátrak előtt katonák. Itt ismét összeért a mocsár és a sivatag: a pálmafa egyik gyökere a bűzlő mocsárba lóg, a másik a szikkadt homokba kapaszkodik. A sátrak között a csatorna vize fénylik, de egy hirtelen forgószélben elveszíti a csillogást: ezernyi homokszem borít vékony hártyát a víztükörre. A katona unottan törülgeti szemeit, arcát - megszokta már a szél szeszélyeit. A sátrak után bungalók következnek: itt van a parancsnokság, az ejtőernyősök főhadiszállása. A frontszakaszt ejtőernyősök tartják. Kitűnően hűtött barakkba vezetnek bennünket. Az asztal végén negyvenöt év körüli dandártábornok áll: a parancsnok. Mellette segédtisztje. A magyarázatokat ö kíséri a térképen: teleszkópos pálcával mutogatja az arcvonal változásait, a tervezett és a véghezvitt hadműveleteket.- Hol vagyunk most pontosan? - többen megkérdezzük, de nincs válasz. Hiába tudakoljuk a tábornok nevét is: ez is titoknak számít itt. A csatatér közelében minden titok. De a tájékoztató, amely hónapokkal ezelőtt megvívott csatákról tudósít, olyan harcokról, amelyek után végül is megmerevedett a front - gördülékeny, olajozott. Némelyeknek túlzottan is jólfésültnek tűnik az egész. Nem titkolják, hogy gyanakszanak és kételkednek. De mintha a parancsnok is éppen ezt akarta volna elérni, előzékenyen felkínálja a lehetőséget: aki akar, meggyőződhet róla személyesen is, hogy valóban eleset Khorramshar, illetve Muhammarah. Vagyis, hogy Irán gigantikus kikötője valóban az iraki csapatok kezén van, s a valóságnak mindenben megfelelnek azok a térképek, amelyek a várost az iraki arcvonalak mögött tüntetik fel. Álcázott, terepszínűre mázolt gépkocsikba szádunk. Az autók kényelmesek lennének, ha nem szoronganánk bennük nyolcán, kilencen - de a kirándulást úgysem a kényelemért tesszük, a kíváncsiság visz bennünket a frontközeibe. Az „expedíciót“ nagyon szakszerűen szervezik: gépkocsik tartják a százméteres közöket, nehogy túlzottan megkönnyítsék az ellenségnek a - célzást. Beérünk Khorramshar-Muhammarah- ba. A városnak már két neve is van, de civil lakója egy sem. A perzsák keletre menekültek, az arabok nyugatra, amikor a hatalmas kikötő, a forgalmas pályaudvar iraki kézre került. A dokkon kirakott és megsemmisült áruk óriási halma: üvegnek, vashulladéknak, gépeknek temetője. A háborús pusztítás iszonyatosan precíz: a városban nincs egy épen maradt ház. Az épületek előtt a belövés pillanatában odaszegezett trolibusz áll: áramszedője úgy áll, mint egy kajla, kétszárú ostor. A fal - Patyomkin fal. Nincs mögötte ház. A ház többi részét szétszabdalták a bombák, a gránátok. Az omladozó téglafalak alatt roskadoznak az ottmaradt bútorok. A csatafestette tájképet öreg népfelkelő nézegeti, ez a dolga. A vezetés a fronttól távol eső területeken biztosító-megszálló feladatokra milicistákat, vagy ahogy itt nevezik őket a „népi hadsereg“ katonáit alkalmazza. A „népi hadsereg“ a kormányzó Baath-párt milíciája. Néhány elitcsapata résztvesz a harcokban is - de a háborút nem rájuk bízzák. Itt, Khorramsharban az öregedő obsitosjelölt oldalán iszonyatos koltpisztoly. Fején állandóan igazgatja a tányérsapkát: szeretné, ha valahogy árnyékot tartana. De itt alig-alig van árnyék. Muhammarahnál többszáz méternyi folyó ömlik a Shatt AI Arab-ba, a Karun. A folyó mellett véres csaták zajlottak, s a Duna szélességű víz maga is harci eszköz lett. Az iraki előnyomulást úgy Irakban a háború ellenére folytatódnak az építkezések akarták megakasztani az irániak, hogy elhatározták: rájuk zúdítják a megduzzadt gátak közé szorított Karun vizét. Átvágták a gátakat és ugyanezt tették a Karun-ölelte mocsártó gátjaival is. A fenyegető áradat megindult az iraki állások felé. Ám kiderült: ebben a háborúban sem lehet mindent a vízre bízni. A víz önmagában kevésnek bizonyult. Az iraki déli frontszakasz parancsnoka nem tudta titkolni, hogy arra a legbüszkébb: nem hozta zavarba ez a váratlan helyzet sem. Irak hatalmas technikai apparátust vonultatott fel a frontvonalak mögé, s az óriás dózerek, hatalmas földgyaluk, roppant szállítójárművek rövid idő alatt többtucat kilométer hosszúságban gátat emeltek a víz útjába. És ekkor - mint fellengős tervekben és tudományos-fantasztikus regényekben kezdett folyni a Karun. A gát körül először elmo- csarasodott a tájék, majd egy többszáz négyzetkilométernyi területen mocsaras tó képződött. A Balaton-méretű mesterséges tározó aztán akarva nem akarva szétválasztotta itt a csapatokat. A víz közéjük ékelődött. Az irakiak megerősítették a hevenyészett gátat, gerincére kétsávos aszfaltozott utat építettek. Mögötte a gát oltalmazó árnyékában húzódnak az utánpótlás vonalai: újabb és újabb sivatagi ösvények. Az aszfaltút mellett beásott ikerágyúk. A csövek a vizet pásztázzák-mint- ha innen várnának valamilyen támadást. Az út mögött beásták a légvédelmi rakétákat és a légelhárító ágyúkat: a perzsa hadsereg legrettegettebb fegyverneme továbbra is a sok meglepetést okozó légierő. Az út zötyögőssé válik: közeledünk Abadan felé. A város ég. Lángot nem látunk, csak az égig érő füstoszlop mutatja, hogy még mindig ég a perzsa olajipar központja.- Csak volt olajipar központ. Ma csatatér - mondja kísérőnk, egy százados.- Az irániak egy kis területet még megőriztek a városból és abból a földdarabból, amit Abadani szigetnek nevezünk. Onnan indítják a tüzérségi támadásokat is. A szigetrészt még nem foglaltuk el.- Nem sikerült?- Nem kaptunk parancsot rá. Csak a parancs hiányzik. Fegyvereink most is ellenőrzik a szigetet - de csapataink még nem tartanak mindent a kezükben.- Hogy kell ezt érteni?- Éjszaka az ellenség némi utánpótláshoz jut a levegőből. Helikopterek szállítják a lőszert, az élelmiszert és az üzemanyagot. Nappal nem mernek közelíteni: nappal mindenre lövünk, ami mozog a környéken. Egyébként ők is nappal lőnek: az abadani messze hordó ágyúkból délután adják le a lövéseket az iraki- polgári célpontokra. A kapitány egyre nyugtalanabb. Nézegeti az óráját. Pedig ez itt nem szokás: a környéken mindennek nagyobb értéke van, mint az időnek. Legalábbis a civil életben. De háború van, s a háború gyakran alkalmazkodik határidőkhöz, idő alakította szokásokhoz. A kísérő még egyszer az órájára pislant, mielőtt megszólal:- Sietnünk kell visszafelé. Közeledik az abadani tüzérek órája... És elindulunk vissza. Először Khor- ramshar-Muhammarahba, majd a főhadiszállásra, amelynek földrajzi nevét talán soha nem fogom megtudni. Pontonhíd hajladozik alattunk: a híd két oldalán nyugtalankodó őrség. Az őrsátrak mögött víztartályok: a legfőbb kincs, az ivóvíz, csordogál a csajkába, dunsztosüvegbe, konzervdobozba. A bőrrepesztö hőségben az ember mindig inna. mi is csak egy kiadós „kóstoló“ után megyünk tovább. Az ivóvíz kissé mocsárízü, de kristályosán átlátszó, és ami a legfontosabb: jéghideg. Kísérőnkből kibukkan a katonabüszkeség. Talán hadtápos lehet. Mert nem győztfes csatákkal dicsekszik - nem. Búcsúzóul azt mondja: - Nálunk a harcos egész nap kap hideg vizet. KRAJCZÁR IMRE Irakban nincs áruhiány, de a teheráni bazárban sem érezhető az elhúzódó háború hatása. Iraki hőerőmű vezérlőterme
