Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-04 / 39. szám
A Szlovák Televízió megalakulásának 25. évfordulója a negyedik negyedévhez kötődik. A bemondónő 1956 novemberében szólt először a képernyőről a szlovákiai nézőkhöz. Kezdetben természetesen a hazai filmek alkották a tévéműsor egy részét, ám igen hamar helyet kaptak benne a külföldi programok is. A nézők szívesen fogadták ezeket, hisz természetes, hogy a megismerés utáni vágy nem kerülhette el az információk olyan gazdag forrását, mint a világ filmművészetének alkotásai. Az első években azonban - a csekély technikai lehetőségek miatt - gondot okozott a külföldi filmek „áttolmácsolámagára leginkább a figyelmet, bz tulajdonképpen a Nagy Honvédő Háború című húszrészes sorozat folytatása: a Szovjetunió, Európa s az egész világ háború utáni épülését mutatja be nyolc részben. A képzőművészet kedvelői is elégedettek lesznek: Van Eyck és Menling munkásságát, a Drezdai Képtár anyagát, Leonardo da Vinci életét mutatja majd be egy-egy film. A gyermek- és ifjúsági filmek válogatása olyan, hogy megfeleljen a legkisebbek, de már a felnőtteknek számító fiatalok érdeklődésének egyaránt. Mesefilmek, bábfilmek és rajzfilmek egész sora fogja szórakoztatni a fiatal nézőket, s nem fognak hiányozni — elsősorban a téli szünidő táján - a kalandfilmek sem. Megemlíthetjük a Vadállat című NDK filmet, amelyben gyermekek izgalmas nyomozást folyatnak a háziállatokat megtámadó vadállat után. A csehszlovák-szovjet barátsági hónap keretében kerül bemutatásra Mihalkov-Koncsalovszkij híres négyrészes filmje, a Szibérláda. A film két egymással ellenséges család sorsán keresztül mutatja be Szibéria történelmét, fejlődését századunk első éveitől a hetvenes évekig. A szocialista országok bemutatásra kerülő játékfilmGAZDAG VÁLASZTÉK Külföldi műsorok a Szlovák Televízióban sa“. A dokumentumfilmek szlovák változatának elkészítése volt a legegyszerűbb: tulajdonképpen csak a lefordított szöveget kellett a film alá olvasni. A játékfilmek esetében más volt a helyzet, de' itt is csak egyszerű megoldást lehetett választani: egy vagy két hang olvasta föl az összes színész szerepét. Mindez persze nem ment „gyermekbetegségek“ nélkül, de ahogyan a technika fejlődött, s a tapasztalatok is egyre nagyobbak lettek, lehetőség nyílt a tökéletesebb „áttolmácsolásra“. Ma már a játékfilmek többsége szinkronizált (a feliratos filmek főleg az illető idegen nyelvet tanulók számára kívánnak segítséget nyújtani). A külföldi filmek szlovák változatát a Külföldi Programok Főosztálya készíti el. A főosztály négy szerkesztőségre bomlik. Ezek a dokumentumfilmeket, a gyermek- és ifjúsági filmeket, a tókés és fejlődő országok, valamint a szocialista országok játékfilmjeit dolgozzák fel. Valamennyi szerkesztőség természetesen előre meghatározott tervek alapján dolgozik. Ami a mostani negyedik negyedév külföldi műsorait illeti, skálájuk igen gazdag, úgyhogy ezúttal csak néhány kiragadott példával szeretnénk ízelítőt adni belőlük. A dokumentumfilmek közül A legdrágább című szovjet sorozat hívja feljei közül megemlítjük még az Úszó jégtáblák című magyar tévéfilmet, amelyet a karácsonyi ünnepek alatt láthatnak a nézők. A tőkés és fejlődő országok filmjeit feldolgozó szerkesztőség legnagyobb sikerre számot tartó filmje a Borgiák lesz. A háromrészes francia filmsorozat betekintést ad a XV. század végének történelmi eseményeibe. Ekkor lett pápa VI. Sándor néven Rodrigo Borgia, többek között Lukrécia és Ce- sare apja. Ebben az időszakban a Borgia család kezében ellenőrizhetetlen hatalom összpontosult, amelynek megtartásáért, ileltve kiterjesztéséért a család valamennyi tagja hajlandó volt mindent megtenni: a csalástól, a gyilkosságoktól sem rettentek vissza. (A forgatókönyv egyik társszerzője Francois Sagan.) A szerkesztőség kínálatából természetesen nem hiányoznak majd a bűnügyi filmek sem. A Külföldi Programok Főosztályán dolgozó szerkesztők, dramaturgok, rendezők fő célja az, hogy elsősorban az idegen nyelveket nem ismerő tévénézők számára hozzák közelebb a szomszédos vagy a távolabbi népek életét, kultúráját. Komoly, s egyben felelősségteljes feladat ez, hisz korunkban a televízió tömegbefolyása egyre szélesebb... Z. P. ATHINA, A GÖRÖG Tejeskávét rendel és pogácsát; az egyik édes, a másik sós lesz, mondom neki, erre int egyet és megjegyzi: a hangu- láta is felemás. Valóban. Egyszer jópofáskodik, mesél és jókorákat kacag, aztán gondol egyet, abbahagyja, én meg találgatok, miért hallgat. A jó ég tudja, mi van velem, mondja. Tegnap az is elég volt a jókedvemhez, hogy felsütött a nap és nem izgatott, hogy reggelig döngették fölöttem a mennyezetet, ma meg pipa vagyok, de magam sem tudom, mitől. S miközben hallgatom, fél szemmel a szomszéd asztalnál ülőket lesem. Négy csupa fül ember, négy kíváncsi szempár. De Papadimitriu Athina egy pillanatra sem jön zavarba. Érzem, nem is lesz több szünet, most már belejött és mindent elmond, ami kikívánkozik belőle.- Egyiptomi görögök a szüleim, apám itt tanult Budapesten, itt lett filmrendező, anyám meg eljött utána és itt maradtak. Tizenegy éves voltam, amikor kiköltöztünk Athénba, úgy volt, hogy ott is maradunk, de három hónap múlva a politikai helyzet miatt visszajöttünk. Én meg sírtam, toporzékoltam, olyan nosztalgiám volt Görögország iránt, hogy nem lehetett bírni velem. Azóta sem értem ennek az okát, hiszen én Budapesten születtem. Ha itt vagyok, szüntelenül Athénba vágyom, ha. meg ott vagyok úgy érzem, itt a hazám.- Gyerekkoromban irtó nagy bohóc voltam . A színészi pályát viszont nem találtam vonzónak, pedig apám is nagyon biztatott. Csakhogy voltam egy-két statisztáláson, ahol olyan rettenetesnek találtam a légkört, hogy azt mondtam, nem kell, nem érdekel. Úgy tereltek bennünket, mint valami csordát. Aztán elmentem egy amatőr együttes műsorára és egész előadás alatt az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne közöttük. És egyszer csak azt vettem észre, minden szereplő engem néz. Kiderült, azt akarták, játsszak velük. Csak úgy visítottam az örömtől. És időközben meggondoltam magamat.- A főiskolán telebeszélték a fejemet, hogy csak úgy kapkodnak majd utánam a filmrendezök. Elhittem. Később jöttem rá, hogy kicsit más a helyzet, hiszen nem mindennapi arcommal, leginkább a romantikus filmekben lehet helyem, s ilyen alkotás ma ritkán születik. A Sándor Mátyás Namirját is a külsőmnek köszönhetem. A forgatás során az olaszok és a franciák a fejükhöz kapkodtak, hogy mennyire más vagyok, mint a többi szereplő. Lehet, ha úgy tudnék helyezkedni a pályán, mint sokan mások, többre is vehetném. Cigánylányt játszottam a Piaci apokrifben is, ahol cigányokkal kerültem össze és bevallom, egyikük szépen lepipált. Olyan im- provizatív készsége volt, hogy én csak bámultam. A Hasonmás című bolgár filmbe is az arcom alapján választottak ki. Tipikus magyar lány kell, mondta a rendező, erre biztosra vettem, hogy nincs esélyem. Amikor megkaptam az értesítést, hogy enyém a szerep, nevetnem kellett. Legújabb szerepemet Szinetár Miklóstól kaptam, aki Liszt Ferencről készít nagyszabású tévéfilmsorozatot. Amióta tudom, hogy én leszek a zeneszerző spanyol szeretője, aludni sem tudok igazán. Fekszem az ágyban és úgy érzem, hogy vonaton utazom. És a következő mondatával Makrisz Agamemnónnál^ járunk, kinek minden szobra él, beszél és energikus, utána a görög klasszikusok jönnek szóba és végül Mikisz Teodo- rakisz. Ha énekelni hallom, úgy érzem, szétnyílik a szívem, mondja és melegség folyik belőle. Furcsa ez, hiszen nem Görögországban születtem, nem is ott élek, mégis görögnek érzem magam. SZABÓ G. LÁSZLÓ / A mondat első felét is tévébemondóktól hallhatjuk egy- egy filmsorozat részeinek közvetítése után. Ez az a mondat, amelyet kevés néző szeret, jómagam se nagyon rajongok érte. Habár esetenként örömet is szerez, hogy nem kell újabb részt kíváncsiságtól ösztökélve végigülnöm, mivel az éppen végignézett nem nyerte meg a tetszésemet. Ugyanilyen gyakran bosszant is ez a mondat, ha egy-egy általam jónak tartott sorozat „altat el“ néhány napra. Am leggyakrabban közömbös maradok, hiszen érdektelennek, jobb esetben megnézhetönek, de nem életbevágóan fontosnak tartom mindazt, amit láttam, amit még láthatok. Mindezek ellenére szeretem a filmsorozatokat. No, nem az annak kinevezett, epizódokat felfűző - az önálló történeteket egy Hős köré formáló - ál-sorozatokat, hanem amelyek eleve azzal a szándékkal készültek, hogy a történet, jobbik esetben a jellem, a társadalmi közeg átalakulását, fejlődését tükrözzék. Sorozatkedvelővé gyerekként váltam. Annak idején Robin Hood, Teli Vilmos, majd Ivanhoe dobogtatta meg a szívemet. Érdekes volt, hogy újralátva a sorozatokat, nem élveztem annyira hőseink kalandjait, mint az első alkalommal. Ez a fajta reagálásom később, felnőttként sem változott sokat. Nem is szeretek újranézni sorozatokat. Ennek - most már tudom - több oka is van. Döntő és eddig csak a kivételek cáfolta érv: egyik filmsorozat sem olyan jó, hogy újabb estéket (délelőttöket) lenne érdemes rájuk áldozni Másik dolog, amely miatt a közkívánatra történő ismétlések ellen berzenkedek, egy felismerés. Erre - be kell vallanom - úgy döbbentem rá, hogy néha-néha újra megnéztem egy-egy filmsorozatot. Úgy tapasztaltam, hogy ezek legtöbbször a nézőknél éppen jelentkező igényt szolgálják ki, nem rejtve véka alá szándékukat: a könnyű szórakoztatást. Éppen ezért nem a maradandóságnak készülnek. Egy időben divat lett a bemutatott részekről beszélni, vitatkozni, latolgatni a Hősök esélyeit, képzeletben megírni a várható történéseket. Divat volt, majd „népszokás" lett. Azt is mondhatnám, hogy sajátos folklórja alakult ki a filmsorozatoknak. Beszédtémát adtak az embereknek, látszólag elterelték figyelmüket a hétköznapok gondjairól, látszólag pihentettek, szórakoztattak is. Egyebet mit akar.......EGY HÉT MÚ LVA LÁTHATJÁK“ hattak a műsorszerkesztők annak idején a Hosszá, torro nyárral, vagy a nem ily távoli Onedin családdal. Persze a napi problémákat, az anyák korán kelését, bölcsödébe, óvodába rohanását, a kollégák intrikáit, egy-egy főnök despotizmusát, a házastársi együttélés gondjait nem oldották meg velük. A végigszórakozott, esetleg (ha nem tetszett a műsor) végigdühöngött este után ugyanúgy munkapadhoz kellett állni, a vendég elé kellett tenni az ételt, a félbehagyott házat tovább kellett építeni. Hiszen ezek a „sorozatok“ nem folytathatók egy hét múlva, ezeket mindig ma kell folytatni, hogy holnap befejezhessük... S elérkeztem azokhoz a sorozatokhoz, amelyek ezt a tényt is szerették volna tükrözni. Tették is több-kevesebb sikerrel, ám az előbbieken az alkotók ezzel sem tudtak változtatni. Bármennyire is igyekeztek meggyőzni a nézőt, hogy a pult mögött álló asszonynak mindig kijut a „happy end“-böl, s a fiatalok mindig a nekik legmegfelelőbb szakmát és házastársat választják, másnap úgy kellett munkálkodnunk, hogy mindannyian tudtuk: sem a sorozatok sikeres szerzője, sem a Hőst alakító színész nem siet segítségünkre. Magunknak kell a túlzott anyagfelhasználást csökkenteni, meggyőzni a víztisztítás gondjára „egyet alvó" főnököt, és érvelni mindaddig, míg a nemzeti bizottság két képviselője el nem hiszi, hogy az óvoda felújítása fontosabb, mint a kocsmáé. Ráadásul este be is kellett vallanunk, hogy ez most éppen nem sikerült, mert felszaladt a vérnyomásunk és a főnök sértődöttségében csökönyös lett, és döntött. Persze nem az általunk helyesnek vélt alternatívát választotta. Az óvodát is tatarozzák, de csak jövőre... Tehát az életünk „filmsorozatából“ időnként hiányoznak a „happy end‘‘-ek. Végül is nem baj, ha tudatosítjuk ezt, leginkább akkor, amikor a bemondónő szájából elhangzik: „A filmsorozat következő részét egy hét múlva láthatják“. S ha szerencsénk van, még hozzáteszi: ......'a kedves rtéfők“. Ebben a pillanatban tudjuk, ho gy a bemondónö jókedvvel végzi a munkáját, kevesebbet bosszankodott a délelőtti bevásárlás közben, gyerekét is idejében hazavitte óvodából a térje. Vagyis velünk együtt valóságos „sorozatban“ szerepel. És ezt a naponta íródó, vetített „filmsorozatot szeretem a leginkább, amikor" a legmélyebben tudatosítjuk a realitást, a közösség gondját, a közösség érdekét, a holnapi folytatás szükségességét. DUSZA ISTVÁN 1981. X. 4. ÚJ SZÚ A Sándor Mátyás Namírját is a külsőmnek köszönhetem (Máté Magda felvétele)