Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-04 / 39. szám
FURCSA HÁBORÚK - ALIG-CSATÁK (I) Bagdad legdivatosabb étterme a Zawra-park közepén a Zawra-torony csúcsgömbjén van. Lift repít fel a torony kétszintes légkondicionált panorámavendéglőjébe, ahol dán személyzet szolgálja fel a legválasztékosabb ételeket, italokat. A körkilátás pompás erről a fedett monstre- teraszról, s aki ilyen „magasról“ szemléli a dolgokat, észre sem veszi a park egy szerényebb szögletét, ahova összegyűjtötték a legmaibb mai Irak legextrább látványosságait. Itt rendezték be az irak-iráni háború hadimúzeumát, itt tették közszemlére a tavaly ősz óta tartó háborúban összegyűlt hadizsákmány színe-javát. Chiftain-tankok és Sherman' páncélosok, amerikai és francia eredetű helikopterek, olasz golyószórók - és rengeteg olyan fegyver, amely megvásárolt licencek alapján perzsa műhelyekben készült. A tér sarkán Phantom- repülögépek roncsai: iráni oldalon ugyanis a légierő szerepel a legeredményesebben - de nyilvánvalóan annak is vannak veszteségei. A kétéltű járművek és helikopterek mezőnyét méltóságteljesen uralja egy 155 milliméteres amerikai gyártmányú önjáró löveg: a zsákmányolt hadianyag zöme a tengerentúli gyárakban készült még a sah zsoldosserege számára. A kilőtt tankok a csorba öblű aknavetőt; és a menekülés közben elhányt rohamkarabélyok után egy táblát talál a látogató: ez az irániak veszteséglistáját közli. Feltűnően szerény - a hadtörténetnek talán legmértéktartóbb táblázatát böngészheti végig itt a néző, aki meghökken, miután annyi hivalkodó, kérkedő részletjelentést olvasott mindkét oldalról. Itt pedig az áll: az irániak vesztesége a nyár derekáig 42 891 halott, 410 repülőgép, 140 helikopter, 200 csapatszállító jármű, 1509 tank és 734 különböző kaliberű fegyver volt. Kísérőm, az Információs Minisztérium fiatal munkatársa lakonikus „nem tudom“-mal válaszol, amikor az iraki veszteségek felől érdeklődöm, de felhívja a figyelmet arra, hogy Teheránban sokkal nagyobb perzsa veszteségekről beszélnek, mint amit az előbb olvashattunk az irakiak tálalásában. Teherán 70 ezernél több iráni halottról és több mint 100 ezer harcképtelenné tett katonáról beszél. A park fölé magasló torony fényeit tompítják a mú- anyagfüggönyök - de fentről látni, hogy a főváros nem sokat gondol a háborúra. Égnek a villanyok, a neoncsövek, nem néptelenek a kávézók - alig utal valami is háborúra, háborús erőfeszítésekre.- Valóban furcsa háború ez a mostani - magyarázza türelmesen kísérőnk. Erősnek érezzük magunkat - mégsem akarunk előbbre nyomulni. Úgy érezzük: katonai céljaink egy részét máris elértük. De erről meggyőződhet majd a helyszínen, a déli fronton. Az iraki-iráni front a Ramadan után olyan rezzenetlen volt, mint egy térkép. A mozdulatlanságot a stabilnak látszó állapotokat már a mappákra is rávezették. Mintha csak arra gondoltak volna valahol: a két el nem kötelezett ország fegyveres erői egyelőre nem tudnak vagy nem is akarnak változtatni a helyzeten, tehát tartósnak ígérkeznek a jelenlegi erőviszonyok. A trontkirándulás célpontja: Muhammarah. Perzsa nevén, mert a város nemrég még iráni ellenőrzés alatt állt - Khorramshar. De a farszi név csak zárójelben szerepel az arab térképeken, apró betűkkel írva - alig találom meg. Tehát Muhammarah-Khorramsharba megyünk. A légkondicionált busz nehezen keveredik ki a háború ellenére is állandóan épülő, nagyobbodó Bagdadból. Időbe telik, míg ráfordulhatunk a déli műútra. Pedig nem a háború akadályozza a forgalmat - a háborúnak egyelőre nyomát sem látjuk. A minimetropoliszokban és a porette falvakban pezseg az élet. Az útkereszteződéseknél és az elágazásoknál délceg, fehér inges rendőrök irányítják a forgalmat - mintha csak egy hollywoodi film trópusi nyüzsgését dirigálnák. A bazárokban jó az üzletmenet: kelmére, gyümölcsre, hasispipára, aranyra és híradás- technikai cikkekre alkuszik a nép: az áruböség nagyobb, mint régebben a háború előtt. Bagdadtól Baszra majd hatszáz kilométerre esik - de túl vagyunk már az út derekán, amikor beugrik az első háborús kép. Egy kanyarban tréler jön velünk szembe: roncsolt lövegtornyú tankot szállít valahova a javítóműhelybe. Nem figyel rá senki. Talán azért, mert ötven- ötvenöt fok melegben még a szem nyítvatartása is fárasztó, vagy mert a látvány annyira mindennapos. Mielőtt baszrai szállodánkba érnénk, egy kiadós pihenőre betérünk a Paradicsomba. Az Édenkertbe. Qurnánál, ott, ahol a Tigris és az Eufrátesz egymásba ömlik, és ahol kettőjük egyesüléséből létrejött a Shatt AI Arab - a legenda szerint itt volt az Édenkert. A vendéglősi lelemény „Éden- kert fogadót“ nyitott itt. A pokoli hőség után „édeni“ itt a légkör: alig huszonöt fok a hőmérséklet, s ezt tartani is tudják a légkondicionálók és a ventillátorok. Az üdítő ital jéghideg, ennél már csak a forró tea esik jobban. Az Édenkerthez hozzátartozik az alma legendája: Qur- nában tábla jelöl egy eléggé terebélyes fát „Ádám fájának“ tartja ezt a legenda. Am a környék és az ország legfontosabb gyümölcse korántsem az alma, hanem a datolya. A gazdagság forrása viszont nem a földön van Ahonnan a bagdadi hírek kikerülnek: az Iraki Távirati Iroda székhaza- hanem a föld alatt - onnan hozzák felszínre a földgázt és az olajat. Az olaj adja az alapot a gazdagodáshoz, a békés építéshez - és lehetőséget nyújt a furcsa háborúhoz. Méghozzá mindkét fél számára . Mert Bagdad is, Teherán is az olajjövedelmekből kibélelt kasszába nyúl, amikor fizeti-fizetgeti a semmi jóval sem kecsegtető, csak a közös ellenségnek, az imperializmusnak kedvező háború költségeit. A költségek óriásiak - de a pontos, vagy legalábbis megközelítőleg megbízható becslésektől el kell tekintenünk. Eddig valamennyien felsültek, akik a Közép-Keletnek ezzel az értelmetlen háborújával kapcsolatban jóslatokba bocsájtkoztak. A „felsülések felsülése“ a londoni Stratégiai Kutatások Intézetéhez fűződik! A komoly nevű és általában megbízhatónak tartott rangos intézmény már a háború első napjaiban megjósolta: ez a küzdelerrvnem tarthat tovább huszonegy napnál. Szerinte ugyanis huszonegy napra elegendő lőszerrel, hadianyaggal, tartalékokkal rendelkeznek a Közép- és a Közel-Kelet hadseregei: ennél nagyobb készletek felhalmozását valamifajta „nagyhatalmi együttműködés“ állítólag megakadályozott eddig, s nem lehet másként ezután sem. Londonban tehát 21 napot jósoltak a háborúnak. Aztán „ráadtak“ még néhányat - mondván: az embet/tartalékok is kimerülhetnek: nincs is lehetőség a harcok elnyújtására. Csak arra nem számítottak: a Közép-Keleten valóban furcsa háború folyik, amelynek mozzanatait és esélyeit nem lehet bemérni sem az európai háborúk tapasztalataival, sem pedig az utóbbi évtizedek helyi konfliktusainak léptékével. Különös dolog, de a Teheránt és Bagdadot-járt megfigyelők egybehangzóan állítják: a háború nem okozott komoly zavarokat a hadviselők közellátásában. Magam is tanúsíthatom: Bagdadban és az ország más részeiben a közellátás jobb, mint régebben: a boltokban imponáló az áruválaszték. Csak az árak növekednek - de velük együtt a fizetések, a jövedelmek is mind nagyobbak. Frontkirándulásunk előtt nem sokkal nemzetközi sajtó- konferenciát tartott dr. Tahia Kbrahim Al-Abdullah az ország tervezésügyi minisztere. A politikus félreérthetetlenül leszögezte, hogy a háborús erőfeszítések dacára folyik az intenzív gazdaságfejlesztés az országban. Bizonyos lehetőségek még tőkeexportra is nyílnak. Az iraki tőke elsősorban arab földre irányul - és persze megteremteni a lehetőséget a hazai fejlesztési programok végrehajtásához.- Irakban most a fejlesztési sorrend meghatározása a döntő - hangsúlyozta a miniszter. - Az országot az olaj uralja - de el kell érnünk, hogy élelmiszerből önellátóak legyünk. Utakra, vasutakra, hidakra van szükség. És korszerűt - sőt, lehetőleg a legkorszerűbb technika meggyökereztetésére. Szaddam Husszein köztársasági elnök nem sokkal a sajtókonferencia előtt jelentette be: Irak újra felépíti az izraeliek által lerombolt atomreaktort, sőt, újabbakat is épít. Most Baszrába, a déli metropoliszba tartunk. Az út átszeli a mocsárvidéket. A lelassult életet csak a busz ablakából látjuk. A bárkák lassan araszolnak a holtágakban, a kunyhók előtt sötét ruhás asszonyok és félmeztelen srácok. A mocsárvilágot, a „mocsári arabok“-nak nevezett törzsek telephelyeit látjuk. A vízparton visszaszorult a sivatag, pálmák ágaskodnak a töltéseken. Ide még nem ért el a háború. De már a közelében járunk: Baszra felé sűrűsödnek a közlekedési táblák - benn a városban néhol láthatók a belövések nyomai is. A Shatt AI Arab partján áll a Shatt AI Arab Hotel: itt töltjük az éjszakát. A szálloda a tropikus gyarmati építkezés minden jegyét magán viseli. Monumentális hatású, mintha a tervezőnek csak az lett volna a célja, hogy gigantikus téglafalat emeljen a folyam és a repülőtér közé. Mert a szálloda másik oldalán a kertből a kijárat egyenesen a repülőtérre vezet. Békeidőben nyilván működik is, de most csak a reptérre utaló angol és arab nyelvű feliratokról törlik le nap nap után a port a kertészek, akik gondosan megöntözik a virágokat, a fákat. ötvenöt fok nemcsak az embert senyveszti, irtja, pusztítja a növényzetet is. KRAJCZÁR IMRE (Következő számunkban folytatjuk) A déli fronton. A harctéri látcső mögött az elnök - Szaddam Husszein
