Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-13 / 36. szám
CSAK ELEMER 1981. IX. 13. IRÁNY A FORRÁSVIDÉK . o • a«—* g53í deueteoatkelme ^„.a a ^ , később ^ony g TXS^SSS- 3Äir»^s°,09“r“ä9és stnikai arculat sajátos keres*™ V ,etéröl. haiózik végig V alószínűtlen, de igaz: egy csónakban ülök és várom az indulást a Jenyiszej forrása felé. Három vízi járművön összesen kilencen utazunk. Jó értelemben vett árukapcsolásról van szó, tudniillik, ha már engem elindítanak, a halórök is tesznek egy szemleutat a felső szakaszon. Kora reggel áll össze a csapat, a csónakokat, egy-egy tapasztalt halászati felügyelő vezeti, ők ismerik legjobban a folyót. Egy ilyen nyolcméteres indiáncsónakban persze, akár tízen is elférnének, de nagy terhelésnél nagy a merülés is és a Vihr motor - bármenynyire erős - csak lassan tudna minket vinni a vízfolyással szemben. Kezdetben lapos partok között húzunk el, a Vihr mély barázdát vág a vízben mögöttünk, egy-egy legelő, sárgásbarna nyírliget és lombhullató vörösfenyö citromsárgára halványult aszparáguszlombja marad mögöttünk. A folyó völgyét a távolban alacsony hegyvonulat kíséri. Szigeteket kerülgetünk, örvénytölcsérek között keressük a legrövidebb utat- Azon a hegyen a tuvaiak nem vadásznak, szentnek tartják - mutat jobbra Vologya. A falu szélén egyébként megszaporodtunk; velünk tart két huszonéves fiatalember is egy darabon. Vologya ismerősei Közép-Oroszországból, Rja- zany mellől járnak ide nyaranta, az egyik fiú gyári munkás, a másik tűzoltó. Szenvedélyes horgászok, szabadságukat évről évre a vadonban töltik, a pecabot mellett összes felszerelésük egy sátor és két hálózsák. Élelmet sem nagyon hoztak magukkal, majd halat fognak. Unaloműzőként kalandjaikat mesélik, elsősorban a szibériai galócáról. Ez a nagytestű, harminc-negyven kilóra is meghízó hal rendkívül ravasz, gyakran túljár a horgászok eszén. És erős is. A tűzoltó meséli, hogy egyszer ráült a zsákmányára, a húszkilós galóca azonban akkorát csapott a farkával, hogy a következő pillanatban a vízben találta magát. Jókora csobbanásra kapom fel a fejemet, rögtön galócára gondolok, de azt látom, hogy egy gyönyörű rénszarvas kapaszkodik a partra. Vízbe bújt a szúnyogok elől és most motorunk riasztotta meg. Amerre csak nézek, sárgászöld a táj: a vörösfenyö, a lisztvennyica paszfellje még békésebbé, lágyabbá teszi a képet. Három órája lehetünk úton, amikor rövid pihenőt tartunk egy homoknyelvnél. Egy korty vodka és fokhagymalevélbe csavart sós szalonna az előétel; az igazi ebédnek valót Vologya durrantja le néhány perc múlva és engem tisztel meg, hogy a vadkacsát menet közben konyhakésszé változtassam. Fél órával később három sátor és kecskelábú asztal bukkan fel a jobb parton, szénagyüjtők ideiglenes tábora lehet. Hosszú, hátranyújtott lábú gém keresztezi a folyót, lomha szárnycsapásokkal. A parton faház rortljai. Vezetőnk szerint óhitűek lakhelye volt valamikor Még feljebb, ugyancsak jobb kéz felöl, zavaros folt rajzolódik ki a folyó kristály- tiszta vizében. Ismét Vologya ad magyarázatot: az Ohi patak medrében még ma is aranyat mosnak. Egy, a monoton zúgáson is áthallatszó kattanás, majd az üresen felbőgő motor jelzi az első ,,eseményt“: a hajtócsavar kőbe akadt és a tartószegecs eltört. Pillanatokon belül látom is, mi a baj, amikor Vologya kiemeli a Vihr végét a vízből és egy újabb bronzszöggel visszaerősíti a kis propellert. A vasszegecs erősebb, ellenáll az ütésnek, mégis a puhábbat alkalmazzák, nehogy a hajtócsavar törjön el. így öt perc a javítási idő és megyünk tovább. Negyedóra múlva megkapaszkodom a csónak szélében: hatalmas sziklák szabdalják szét a folyót, a sebes áradat kihabosodva, nagy morajlással szorul a kövek alkotta csatornákba. Érthetetlen, hogy kerültek ide ezek a soktonnás sziklák, hiszen a part sima. Mindenesetre régen itt meredezhetnek, mert hátuk üvegsimára kopott. A víz sekély, s alighanem könnyen úsztuk meg ezt az akadályt egy újabb szegecstöréssel. Hiába megyünk egyre feljebb, a folyó itt kiszélesedik, a part egyre laposabb lesz, helyenként alig félméteres vízben, minduntalan a fenékhez ütődve vergődünk. Félek, hogy hamarosan vissza kell fordulnunk. Hat óra tájban találkozunk az Ak-Hem patakkal: a partján cirbolyafenyők sötétlenek, jelezve, hogy tengerszint feletti magasságunk is emelkedik. Néhány kilométerrel arrébb látjuk is a maggyűjtők sátrát, csónakját, és azt a kézi tekerésü alkalmatosságot, amellyel a tobozból a magot kiverik.- Az ott a Horal - mutat jobbra egy folyócskát Vologya. Valamikor itt aranyásók laktak, de a lelőhelyek kimerülése után valamennyien leköltöztek Toora- Hembe. Szép, romantikus lehetett itt az élet, a táj gyakran változik: most hihetetlenül összetöredezett kőfalak között ka- nyargunk, olyan a part, mintha kockakőből rakták volna, egy kilométerrel távolabb pedig löszös, homokos a meder, csendes a víz, szigetek tarkítják a folyót. Fél nyolc van és alkonyodik, amikor a Bas-Hem torkolatánál Vologya a csónakkal felfut a partra és az expedíciót egy eldugott faházhoz vezeti. Amíg a szakemberek meghúzzák a hálót, én tüzet rakok, teát készítek (tejet is forralok bele és megsózom, mert ezt a lelkemre kötik), majd körülnézek a zimovje-ban: rönkfából összerótt, mohával höszigetelt egy- helyiséges házikóban fogunk éjszakázni, hordóból barkácsolt vaskályha adja a meleget. Az rejtély számomra, miként férünk el benne kilencen, de a frissen készült halié illata elhessegeti aggodalmamat. A teánál közli Vologya, hogy semmi gond: ők mármint a halászok, a tűz mellett alszanak. Harsány nevetés fogadja a kérdést, nem perszelödik-e meg a ruhájuk. - Az bizony előfordul - meséli Jura, a másik csónakparancsnok, s nagyokat derülnek a bizonyára már sokszor előadott történeten, amelynek hőse látván hogy kapcája megégett, hazament, megverte a feleségét, aztán tovább vadászott. A tajga hagyományai szerint ugyanis annak perzselődik meg a kapcája vagy a bekecse, akit megcsalt az asszonya. Tulup-ba, báránybőrbundába csavarva alszom a priccsen. Előbb arra ébredek, hogy folyik rólam a víz, hajnal felé pedig, hogy fázom: a kályhában kialudt a tűz. Kibotorkálok a házikó elé, de a kihúnyóban lévő tábortűz mellett már senkit nem találok. Mire felkel a nap, a halőrök rengetek pérrel, jó kétkilós marénával és egy lenok nevű hallal térnek vissza; azt mondják, ez az utóbbi valami lazacféle. A reggelinél tapasztalom, hogy valóban csodálatosan finom a húsa. Zavtrak-ra egyébként megfőzzük a vadkacsát is, hogy legyen erőnk a további úthoz. Sülve jobban szeretem, de így, borssal, bebérlevéllel elkészítve is kellemes étel és ami fő - leve van. Ezúttal Azsircsir is mellém ül, a csónak orrába, mert olyan sekély a víz, hogy a motor minduntalan belevág a kövekbe. Vologya most megmutathatja, milyen művésze a csónakirányításnak. Szikár, vékony, harminc körüli legény a halőr, akinek a gondjaira bíztak. Arcán és fülén hatalmas forradás; aligha borotválkozás közben szerezte. A pihenők rövid perceiben fokozatosan tudom meg, hogy nehéz teherautó sofőrje volt évekig, az Abaka- -Kizil útvonalon járt, amíg egyszer a hágón szakadékba nem borult túlterhelt járművével. Bokatörés, nyolc hónapig tartó betegállomány volt a baleset következménye, s amikor felgyógyult, felesége kívánságára annak szülőfalujába, Toora- Hembe költöztek. Ennek hét éve. Azóta halörként járja a folyót. Szenvedélyesen megszerette a Jenyiszejt, mindössze egyszer vette ki a szabadságát úgy, hogy máshová utazott. Minden szabad idejét a tajgában tölti, jól ismeri a vadak természetét és szinte költővé válik, amikor a fajdkakasok tavaszi dürrögéséröl mesél. Legjobb barátja vadőr és ez állandó lelkiismeret-fürdalás forrása mert Vologya megszállottan szeret vadászni és - mind mondja - nincs szíve otthagyni a tisztáson kotkodácsoló gyönyörű madarakat. Káprázatosán tiszta alattunk a víz. Elhagytuk a sellőket, megnyugodott, kisimult a folyó, mélyebb lett a medre és nagyszerűen látni a halakat, amint riadtan kivágnak a közeledő csónak orra alól. Tizenegy óra múlt néhány perccel, amikor a Krasznaja recska-hoz, a vöröspatakhoz értünk. Ez a marénák bölcsője, itt ívnak ezek a nagytestű halak. Vologya felvilágosít, hogy az egész folyószakaszon teljes halászati tilalom van, a Jenyiszej halállományának jelentős része innen származik. Jaj annak, aki itt vet horgot vagy hálót: egy maréna kifogásáért ötven rubelt kell fizetni, a pisztráng egy tizes, a pér pedig öt rubel darabonként. A legújabb szabályzat szerint egyébként az engedélyezett helyeken sem szabad tíz-tíz darabnál többet kifogni, így próbálják megóvni a folyót a rabló- gazdálkodástól. 13 óra 40 perc! Hatalmas számokkal, felkiáltójelekkel írom a jegyzetfüzetembe: Megérkeztünk! Itt vagyunk. A vízesésnél! (Részletek a szerző készülő könyvéből) (Folytatjuk) Innen indultunk! Tankolás Toora- Hemben (A szerző felvétele)
