Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-13 / 36. szám
ablakrésen beszűrődik a fény, kutatva siklik a rózsaszínű, piszkos és nyirkos falon, átszökken a téglákra s mint valami ócska, zöld, gyűrött, pecsétes lepel szétterül rajtuk. A falon kúszva felfedezi a sorokat, melyeket valakik egykor sóvárogva írtak. Megpróbál félreugrani, de nekiütközik a padlón guggoló férfi fejének. A fény kört rajzol a fej fölé. Majd megáll egy mély és duzzadt vágáson a bal fül felett. Behatol a sebbe, nyaldossa, körülöleli. A seb a fül alsó részéig ér, de a fény ezt nem tudja. Csak a vágás legmélyebb pontját világítja meg, aprólékos gonddal meg-megáll a felszakadt bőr minden kis zeg-zugában. Továbbhalad, dicsfényt képez a véres fej többi része köré. A hajszálak közé furcsa szivárványos ragyogás szó halo- vány, fehéres szövedéket. Olyan, mintha méztejet öntöttek volna a koponyára. A fény most befurakodik a törékeny fülkagylón át a fülcimpa alá, s mint egy színtjátszó golyócska gurul, majd a meg- kékült, varas orcára hull. Aztán a bajusz felé kúszik, s elképesztő kanyart írva le, nekiütközik az orrcimpának. Ott rátapad egy száraz vérrögre, mely megrekedt az orr és a bajusz szőrszálai között A szem még félhományban van. A hajnal hirtelen halálsápadt és meleg lesz. így az ablak lágyan, alig észrevehetően csillog a reggeli fényben. A férfi nem tudja, milyen nap van. Kutat az emlékezetében egy parányi emlék, halvány fogalom után, de hiába. Lehet, hogy az a pillanat ez, amikor sebesülten a fehér, nedves barázdára esett, mert a puskatus telibe találta füle alsó részét. Lehet. Aztán a szeme száz darabra szakadt, s míg a föld felé zuhant, a göröngyök ezer kis részre hullottak szét, s feltárták •minden homokszemcse prizmáját: bennük a pici hézagokat, kvarctükröcskéket, elképzelhetetlen rovarokat, sokszögű olajos porzókat. S mikor már csak alig egy méterre volt a földtől, a kis szemcsék kavarogva szálltak föl az ég felé, így képezték azt az űrt, melybe a férfi hangtalanul lezuhant. Ezután következett az álom. Jobban mondva, a mély részegség. Egészen addig tartott, amíg a pici tüzes drótok be nem hatoltak a heréibe. Ez már a nappal volna? Ki tudja! A szeme minden rándulásra összehúzódott, s újabb nyaláb fénysugár tört utat a szemgolyó belsejébe. Minden egyes rezzenés egy-egy kiáltás volt, melyek apró villámlások és robbanások zűrzavarává nőttek, s ott törtek ki, ahová a kis huzalok makacsul befészkelték magukat. Jóformán az egyetlen érzése az volt, hogy a teste erővel megnyílik és azzal fenyeget, hogy tíz darabra szakad. Egyedül a puszta fájdalom tartotta hatalmában különös csapóhídjaival. Hidakkal, melyek szertefoszlottak, amikor a kis huzalok abbahagyták munkájukat. A szem nyugodt maradt, csontgödrébe veszett. Odakint ott volt az a szörnyű fény és a hangok, melyek olyanokat kérdeztek tőle, amikre nem tudott válaszolni vagy nem emlékezett. Vagy nem akart emlékezni. A férfi továbbra is guggol. A cella túl kicsi ahhoz, hogy kinyújthassa minden tagját. És a fény tudja ezt. Ezért keresi makacsul a férfi testének halmát, a meztelen, izzadt mellet, a szörnyű, elkeserítő foltokat a heréin. Feljön a nap. A levegő mégis hűvös és átlátszó. Néhány felhő csoportba verődve odábbkúszik az égen, a szélsőket finom, vékony fonalak kapcsolják a többihez. A férfi reszket. A jeges levegő egyetlen csiptetön lógó, vizes lepedőként csap- kodja-nyaldossa. Még jobban beszorítja állát a térde közé, de a reszketés erősödik, megfeszíti és elernyeszti bőre minden kis négyzetét. A nap már fönn van. A férfi feje megmerevedik az égető fájdalomtól. Az álla a mellre bukik, az orr egyedül marad, magányosan szeli át az ablakon beáradó fényt. A haj továbbra is beletapad a koponyába. A férfi széttárja kezét, a padlóra támaszkodik. Hátát a falnak veti és a jeges tégla érintése eszébe juttat egy hasonló felületet, melyet valamikor ugyanilyennek érzett. A levegő most a tengerre emlékeztet. Közel lehet-e a parthoz? A férfinak fogalma sincs az összekuporodott testén kívül eső térről. Jól jönne a tenger, de nincs sehol. A föld is ismert közeg, de ki tudja létezik-e Kinyújtóztatja minden porcikáját. Nehéz feladat, de édes-kínos és szükséges. A szem még álmot lát. De az álom már lassan felszámolja utolsó nyomait is, s a vörös színből csak egy darabka hígított szürkeség marad. Ott van. A szem a térbe tekint, s az első kép, mely összeáll, csupa töredék. A végtelen sok részre tagolódó ablak az. A férfi ennek a fényes négyszögnek az egyik sarkára függeszti a tekintetét. Innen kezdve rakja, forrasztja össze a végtelen sok töredéket. Vannak még részek, melyek vonakodnak összeállni, s szétszélednek különböző üregekbe, rátelepednek a magukhoz hasonló különcködőkre. De a szem makacs. Elszántan dolgozik, elcsípi a szökevény részecskét. Majd egy újabb dologba kezd. Nyitott falat, alig látható rést keresve halad a fényes négyszögön. Kinéz az ablakon és onnan lentről a nap neszei szállnak fel, a reggel első óráinak köny- nyed hangulata, mely mint mikor az éretlen almák kalapácsütéstől szétesnek - olyan zajjal hatol be a fák közé és a környező vidékre. A szem kiterjeszti a tekintetet a fényig, mely megvilágítja az égen feltűnő egyetlen csillagot. Délután egy óra volna? Vagy a virradat utolsó órája? Lehetetlen biztosan tudni. Az idő is pontatlan és abszurd. Mégis, az a csillag ibolya és narancs- sárga fényű magnéziumlámpácskának látszik. Narancsízűek ezen a helyen a falak! A férfi homályosan emlékszik, hogy nyalta őket, mikor rést keresett, ahová bedugLuis Ferdinando Lucena * hatná a nyelve hegyét és súlyos keze érzékeny-finom tapintását. Eljönnek. Megkérdezik: Készen vagy? A mondat emléke izzó meteorként verődik vissza az agyában. Az ablak felé nyújtja a kezét, erőlködik, meztelen testét a falnak veti. A vakolat és a tégla hideg együttese csillapítja lázát. Nem. Nem vagyok készen, - gondolja, s csaknem suttog - sohasem leszek készen arra, amit ők akarnak tőlem... Velük megyek, széles, emberi hangokkal teli utcákon vezetnek keresztül. Egyesek élénken visszhangoznak, mások halottan hörögnek. Nem láthatom az embereket. Még akkor sem, mikor szemükkel közrefognak, mintha csak egy pár játékkocka volnék. Nem leszek számukra sem két hetes, sem két ász. Szám nélküli, jel nélküli, guríthatatlan kockává változom. Lehet, hogy csak a bűnös véletlen vagyok, mely bosszúra vágyik. Igen, bosszúra azért, amit velünk tettek. De már semmi sem érdekel. Huszonnégy óra. Tudtam, hogy ennyi menti meg a társaimat. Ha biztos lenne, hogy már letelt ez az idő, akkor győztem. Hallgatásom a fellázadt nép mindenható, érett csatadalaként fog zengeni. A férfi elhallgat. Elmegy az ablaktól, s nagyon apró lépésekkel rója a cella keskeny négyszögét. Szemügyre veszi a testét és nézi, hogy az ablakon beszűrődő fény miként tapad bele sebeibe, égési sebhelyeibe. Felemeli a tekintetét, és a kép ismét széthullással fenyeget. Mélyen, erősen lélegzik és visszatartja a lélegzetét. Lassan széttárja kezét, míg csak meg nem érinti a két szélső falat. Aztán újra suttogni kezd, de ettől már nem sebesednek ki annyira a szája sarkai. És ők eljönnek. Talán nem is kérdeznek semmit. Karonfognak és átvezetnek a széles utcákon, melyekből már nem hallatszanak sem élő, sem halott hangok. Nem érdekel. Már egyáltalán nem érdekel. Enyém ennek a vakító ablaknak a fényessége. Egy pillanatra magam elé képzelem az ablak részeit. Egy pillanatra elképzelem a göröngyöket, melyeket a föld legtávolabbi sarkaiból hoznék, s minden növény, amelyet csak le tudok rajzolni az ablak levegőjébe, újra kizöl- dülne a nappalok elképesztő erejétől. Eljönnek, tudom, semmi sem tartja vissza őket, semmi sem késlelteti. Lehetetlen lesz ellenállnom. Az én szerencsém már el van játszva ugyan, de ezren és ezren vagyunk. Mindannyiunkkal nem bírnak. Ezért csak nézem, nézem az ablakot. A férfi felemeli a kezét és a hüvelykujjával egy alakot rajzol a levegőbe, közben tovább suttog: Mert az én szerencsém egy fából tá- kolt gép, saját emlékezete hajtja előre. Egy szélből és felhőből készült gép. A jelentől kezdve létezik. Trapéz alakzatokból összeállított épületnek látom. Egymásra helyezet légrétegek egysége tartja össze fenn, a levegőben. Hatalmas zöld rétegek és nagy sárga foltok. Az egészet vörös levegő övezi. Olyan, mint egy keskeny, vörös folyosó, hasonlít ahhoz, amelyen majd átmegyek, s nem is fogom látni, mikor jönnek értem. A férfi előremegy az ablakhoz, s kidugja a karját a résen. A szeme kidülled és különösen csillog. Mintha a világ valamennyi fénye belé- hatolna! Érdekes! - kiáltja. - Ez a gép olyan, mint egy furcsa dinoszaurusz-csontváz. Egyszer majd ott fognak élni az emberek. Mindenkinek lesz egy szobája, ahol elmondhatja verseit, szenvedélyeit és panaszait, melyeket soha ezelőtt nem mondhatott el. Hirtelen lehalkítja hangját. Benéz a sarokba, mint aki, fél, hogy kihallgatják. Mert engem kiáltani kényszerítettek. Emlékszem. És most kiáltani akarok... azt hiszem, már nem tudok. Alig bírom elsuttogni magamban a neveket, melyek emléke szeretetet és rettegést ébreszt bennem. Én nem akarok rettegni! Érzem, hogy csendben maradni a felejtés legjobb módja. Huszonnégy óra a határidő, ennyire van szükségük a társaimnak, hogy megmeneküljenek. Ne suttogj, felejtsd el a nyelvet, a szavak nem léteznek, nem is találták fel őket. Itt vagyok, némán, már roncsa is alig vagyok magamnak. Csak árnyéka vagyok az életnek. Látják-e mindezt? .. .összetört testrészeimet? Ürességet érzek. A testem nem létezik. Ezért nem keresnek már, hazugság az, hogy eljönnek. Félek, de hogy eljön- nek-e, nem érdekel... A testem már nincs itt. Benne él a tettekben, a gyárakban, az emberekben, a házam melletti barázdában és mindenben, ami élő a népemben. Benne élek... meg a kínzókamrában... .., s ezért nem bírnak velem. Huszonnégy óra, néhány nap, s már nem találnak senkit... s ezért nem bírnak ... nem fognak bírni velem, mert nem vagyok egyedül... . . .a harc tovább tart és napról napra nő ebben biztos vagyok, senki sem állíthatja az ellenkezőjét. Ezért nem igaz, hogy meghaltam! Ha el is jönnek, nem kérdik meg, készen vagyok-e. Karonragadnak. Birok-e majd menni? Igen, bírok, ez biztos. A férfi lassan behúzza a kezét az ablakból, teste a padló felé dől, majd ernyedten hanyattesik. Megtámaszkodik, úgy marad, háttal az ablaknak. A testét hirtelen tébolyult nevetés rázza meg. ...mert megvan az ablakom, s nem létezik semmi más, csak az ablakom... a levegőben függ és megérinthetem. Nem teszem, mert félek, hogy összetörik, s nem marad meg még az az illúzió sem, hogy bennem és rajtam kívül egy ablak lakozott. Fényes négyszögnek látszik, olyan szép! Látom, amint hatalmas ventillátorként forog, és érzem a szám felé áramló levegőt, mely mint egy lepel, béborít. Most lassan leállítja vitorláit és én rádöbbenek a megrohanó hőségre... .. egy nyílt felszínen egyedül haladok ezzel az érett meleggel. Nincs körülöttem semmi, csak az ablak. Ott marad hatalmas jelként, míg vissza nem térek. Odább a látóhatárt sejtem, jobban mondva, körülvesz a látóhatár, mivel nincs egyeben, csak ez a kamrám egy naplemente utáni délután. Látom, amint mögöttem egyenként szétterülnek a felhők. Most utat képezve megnyúlnak, szétszakadoznak, nincs irgalom a lemaradóknak... Az ott egy sátáni ló, ló-felhő, megőrjít, már nem tartja vissza semmi, áthalad a szerkezeten, melyet az előbb elképzeltem, megragadja, megváltoztatja, a saját vázára formálja. Vele kibővülve újrakezdi vágtáját egy hasonló sátánfajzat felé... Az a tohonya felhő olyan, mint egy tuskó, sántikálva közeledik, állkapcsáról lóg a nyál. Nagyon lassan jön, úgy látszik, nem ismeri az utat... azt hiszem, tudja, hogy nehéz az út, de nem fél, háromlábon ugrándozva fut... ...ez a közeli felhő olyan, mint egy medve, jobban mondva, mint minotau- rusz. Döfésre készen leszegi a fejét.. .jön- .. .jön.. .jön..., de ó, tétovázik szegény! .. .most a levegő lejtőjén lépked, hogy aztán lassan száz meg száz elhagyott macskára essen szét, olyanokra, amilyenek szieszta idején a temetőben alszanak. .. .ez a lepke-felhő egy vörös, kikeményített nyakú zsiráfon lovagol. Van egy égi Afrika, ott egy viharfelhő szolgál ágyául és óriási ibolyaszirommal kergeti el a rossz időt. .. ez a felhő... Az ajtó kinyílik. Három egyenruhás, gépfegyveres alak lép be a cellába. Odamennek a fogolyhoz, de az távolba meredő tekintettel néz rájuk. Na, beszélsz már? A férfi hátat fordít nekik és ideges nevetésben tör ki. Rájuk néz és az ablakra mutat, közben harsányan tovább nevet. Nem szólal meg a rohadt! Beszélsz már? Igen, vagy nem? A férfi kérdőn néz rájuk és szüntelenül mosolyogva nemet int a fejével. Aztán az ablakra mutat, s ugyanakkor egy ismert dalt kezd fütyülni. Karonra- gadják és meztelenül végigvonszolják a széles utcákon. A férfi közben a legkülönfélébb állat és rovar alakú felhőket sorolja. Ahogy közelednek egy nagy udvarhoz, úgy gyorsul a felsorolás. Mikor az udvarra érnek, újabb férfiak lépnek hozzá, megkötözik a kezét és a fény alkotta négyszög közepére vezetik. A férfi aprólékosan szemügyre veszi. Végül felkiált: Hisz ez az ablak! Egy tiszt jön oda és megnézi. A fogoly szemére teszi a kezét, az meg se rebben, még mindig elvakítja a fény. A tiszt körbetekint, míg egy magasabb rangú egyenruhásra nem lel. Megmutatja neki a már ernyedt, eksztázisban levő foglyot. A fülébe súgja: Nézd, ez a rohadt már kikészült. Mit csináljunk? Lődd le és hozzák ide a többit. Lássuk, mire megyünk velük. A jelre tüstént hat férfi lépett be egy oldalkapun. Céloztak. Sortüzet eresztettek. A test összecsukta«. Megperdült és szétesett a levegőben A helyszínen csak egy tébolyító vitorláit forgató ablak maradt. s, LÖRINCZ EMŐKE fordítása ' Mai haladó chilei elbeszélő
