Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-13 / 36. szám
negyek, másként nern nden áldott nap haza- a is elindultam hazafe- r mellett szálltam le az I, amely felhozott edböl, egymáshoz ta- rongtunk a buszban, jaiban, egymás izzadt- «lélegezve, egységes »/adva utaztunk, leszál- tudtunk egymásból kihúztuk, nyomtuk ma- sgymást lefelé. Ez van. de most már ezen is Nyüzsgés, fülledt rek- irosbélü görögdinnye- <elve drágább? Miért? c, szeretek kérdezni, ahol van rá lehetőség bajuszú árus egyik ke- dinnye, a másik kezé- és. - Vágjam? - Miért jni? < mondani, miért drá- e? nem minden dinnye éppen mint az embe- ra egyformák, s csak itán derül ki, hogy ... íja van a bajszosnak, villantja: - Megéri a rá- gye el, megéri! i. Én mindent elhiszek, k mondani, miért drá- re? Miért? Hiszen min- :el nélkül, piros, ha leis húsú, omlós, cukorét akar, miért kell ezért i, illetve érti, de nem jérteni. Egyik kezében másik kezében a kés igaza. ly. A dinnyeárus - nem de ugyancsak aranyfo- sak késsel a kezében s, fekete képű kölyök jásszá, ipsz!?- sikoltozza a kölyök.- neki, félő, hogy a diny- a fülét, fül nélkül marad étien! iák - rengetegen van- szájtáti! A kölyök maszatos, fekete képű, jó, jó de neki is van füle, szabad kitépni?!- Ne tépje ki a fülét! - kiáltottam. - Hallja, én munkásember vagyok, most jövök a munkából, felszólítom: azonnal engedje szabadon azt a gyereket!- Ellopott egy dinnyét - mondta a dinnyés.- Ez baj! - bömböltem: - Szomorú és lehangoló, mindnyájan elítéljük a purdét, de magának nincs joga kitépni a fülét! A szájtátiak bátorságra kaptak, helyeseltek. Egyetértettek velem. Kimustrált aktatáskámat, amiben kaját viszek a melóba, felemeltem. gamnak, hogy az utcán... Valaki megfogta a kezemet, hideg, nedves tapintást éreztem; a kölyök állt előttem, maszatos vigyora füléig ért.- Adsz nekem egy cigit? Rettenetes dühbe gurultam, a bitang pofátlanul letegezett.- Tűnés innen!- Nem félek tőled, nem tudsz megijeszteni, ha itt megvársz, hozok neked egy dinnyét, megvársz?- Vigyél édesanyádnak - mondtam csöndesen.- Anyámnak már vittem.- Akkor édesapádnak. Fülöp Miklós- Az ellopott dinnyét visszakapta?- Visszakaptam - felelte készségesen a dinnyés. Kérdőn nézett. - Legalább hadd rúgom fenéken, jó?- Nem jó! - kiáltottam. Posztó- nadrágos, gumicsizmába bújtatott izmos lába volt, azzal belerúgni egy vézna kölyökbe? Mivé lesz tenyérnyi ülepe? A kölyök megperdült tengelye körül, átfúrta magát a kíváncsiskodók gyűrűjén, elszaladt. Hazafelé. Átvágtam az úttesten, kiszáradt számban keserű íz gyűlt, köptem volna, de az utcán nem lehet, nem engedhetem meg ma- Nincs édesapám.- Hogyhogy nincs?- Tudja a nyomorúság, nincs. Neked van? Elborultam.- A malac istenedet, ha én sutba vágom munkásönérzetemet, és evvel - felemeltem öklömet - behúzok neked egyet, akkor .. .- Kezem kilendült. Valaki megfogta. Találkozás. Egyenruhás férfi állt előttem, arcán széles mosoly, még mindig a kezemet fogta, szorította.- Nem ismersz? - kezét egyen- sapkájához emelte. - Murgu Lu- dovik, főhadnagy!- Lali! - Az egykori osztálytárs, az osztály legjobb súgója! Megöleltük egymást. Nahát, milyen kellemes találkozás! A szokásos kérdéseken túl- hogy vagy, mit csinálsz, visszakanyarodtunk a régi szép időkhöz.- Kitűnő súgó voltál, Lali! - Nevettünk.- A szád egyáltalán nem mozgott! Ezen is nevettünk.- Máskülönben? - kérdezte, nyújtotta a kezét.- Jól vagyok - mondtam.- Majdnem adtál annak a gyereknek egy taslit.- Majdnem - mondtam.- Nyírni kell ezeket - mondta.- Csak kéregetni tudnak.- Nyírjuk -, mondtam. Ezen is nevettünk. Aztán átsétáltam a Szamos fölötti nagy hídon, balra tértem; a Fellegvár alatt bandukoltam. Töpörödött öregasszony lépett hozzám, kezében köteg zöldhagyma- megveszem? Olcsón adja. Egy lej. Megvettem. A zöldhagyma szárával térdemet csapkodtam, a szárak pattogva szakadoztak, fosz-ladoztak. Otthon. Minden áldott nap hazajövök - itthon vagyok; foghíjas léckerítés, öreg ház, omladozó, pattogzó vakolat, a tetőn megcsúszott cserepek.- Hazajöttél?- Hazajöttem.- Zöldhagymát hoztál? - A feleségem elámul. Szeret ámuldozni, mindegyre csak ámuldozik.- A kert tele van hagymával, Dénes! Ebéd. Zöldpaszulyleves.- Milyen, Dénes?- Jó.- Ma hogy ment a munka?- Ma jól.- Nem volt semmi baj?- Semmi.- Sokat dolgoztál?- Elég sokat.- Akkor megcsináltad a normádat.- Azt meg.- Még tegyek levest?- Tegyél... RENÉ DEPESTRE * Szivárványt a keresztény nyugatnak (RÉSZLET) Igen, én vagyok a fekete szélvész A szivárvány fekete gyökere ökölbe szorult szívem hamis isteneitek arcát döngeti Fájdalmam hegye karmokat növeszt Én szétoszlatom a homályt az oroszlánok ezer reggelén Hazátok tetején a tűzcsóva - én vagyok! A mindent lebontó szélvész - én vagyok! A senkin sem könyörülő vírus - én vagyok! És a tőzsde teljes csöndje is én vagyok! Napom örömmel rendeli el csapásaitokat Én vagyok a gyermek aki iskolába menet minden reggel átvág a keserűség áradatán Felkavarom életem legendáit miként a néger pap kotorja felgyújtott templomának üszkét És újat emelni már nem tudok Riasztgatom rettegésemet Felrobbantott élettanom csillagesőként hull fejetekre Jöttem hogy felkoncoljam kutyáitokat szétdaraboljam kegyetlen törvényeiteket hogy spirituszba rakjam fehér történelmetek álnokságait tabuit éscsalásait Büszkeségetek töviskoronáját Bölcs medvém fejére teszem aztán mindketten Iélszállunk az első London, Párizs, Róma, Madrid, Lisszabon Brüsszel, Toronto, Los Angeles, Miami El Cabo, Sidney felé induló gépre Hadd lássa a világ mivé tettétek az embert aki sírt az olaifák alatt! Agaou Agaou vagyok, születtem Guineában Ha gyíkom foga fehér húsba mélyed fogva tartja míg csak morajlik a Forradalom mennydörgés-szava tudom a módját esődet megkötözni elfogultságodat rémképeidet megragadni Mert a villámok tüzére is én vagyok Ó serkenj fel fivérem Agaou kelj fel hogy arcába köphess MIKOLA ANIKÓ Alabama bíráinak! fordításai * René Depestre (1926 -) haiti költő. 1959-ben politikai okokból Kubában keresett menedéket, azóta ott él. AJOS MOREszKEK Alkalmatlan i került egy födbirtokos fia. Az apa meg- az orvost, erről azonban a fiú mit sem ■ozáson hangzott el az alábbi párbeszéd: 'agának a mellére van panasza? ekem. a válla gyenge. gyenge. Két zsák búzát is elviszek rajta, viszont fájós - mondta nyomatékosan az ég kacsintott is, hogy hagyja már rá végre ' fájós - szólt most már haragosan a le- jy peckesen sétálni kezdett a szobában, atlán - mondta erre az orvos a sorozó izetőjének. - Hallatlan osztobasága miatt. lend a lelke mindennek átvezető őrmester a századnál a legjobb zt hírében állt, de híres volt mértéktelen s. Századparancsnoka egyszer elrendelte, zö nap ittas volt, kihallgatáson tartozik azt ndjárt másnap sor került a parancs teljesíos úr, alázatosan jelentem, tegnap részeg lost is részegI - förmedt rá a százados, százados úr, de azt majd holnap fogom Megkapó hasonlóság elkész prédikált a katonáknak. Keresztes 3Imesen' hallgatta, s végül sírni kezdett. irancsnok később megkérdezte tőle: meghatották a lelkész szavai? prédikáció miatt könnyezek, hadnagy úr! atona. - Eszembe jutott, hogy volt nekem n, de hát megöregedett és elhunyt sze- >n szerettem. Ahogy a tábori lelkész úr cskémre kellett gondolnom, mivel annak is tosszú szakálla volt, mint a lelkész úrnak. VAVROVICS RENÁTA Ködös emlékeimben halványan derengve látom a vasárnapi apát. Cukrászdák teraszán, vendéglőkben beszélgetünk: apa és én. Új felöltőben, arcán mosollyal ül velem szemben, sűrű hajában már ott csillog az első dér, de számomra még most is csinos és kedves, mint régen. Ápolt kezén megcsillan a pecsétgyűrű, ahogy türelmetlen mozdulattal hátrasimítja homlokába hulló haját, vagy pohara után nyúl, s én vele szemben új ruhámban felnőtten már, de még gyerekes rajongással nézem minden mozdulatát, vasárnapi ragyogását. Belekarolok, büszkén megyünk az utcán, mesélek arról, ami fáj, ami éget, apa mellettem halad, megnézi magát a kirakat tükrében, újra látom ismerős, mégis távoli mozdulatait, a szemét, mely egy másik világból néz le rám. Nem figyel, csak én mesélek; üvegfal választ el bennünket, én a falon innen látom apát. Megérintem. Csak a hangom nem jut el hozzá.- Apa, nem untatlak? Apa, ugye figyelsz? - szólok reménykedve.- Persze hogy figyelek, Tücsök, mesélj csak tovább. És én újra mesélek. Boldogan, bizakodva nézek apa szemébe, örülök bólintásának, mely talán nem is nekem, hanem csak a szembejövőnek szólt. Boldogtalanul, sírva döngetem az üvegfalat:- Apa, hát nem látod az üvegen lecsorgó könnyeket? Nem ismersz? - Fáradtan próbálom zörgetni a köztünk magasló falat, és sírom újra meg újra a kérdést: - Apa hát nem hallod a hangom? S ő nem figyel rám, vasárnapi mosollyal dicséri a bizonyítványomat, és én vasárnapi mosollyal örülök szavainak. Újratámad a remény, talán most, most töröm át a hideg, kemény falat. Ütnék, mindegy hová és mivel, szerelemről, vágyakról beszélek, látom, apa arca komor, haragos, fél, hogy rossz útra térek. Apadnak a könnyek: tehát mégis szeret? És ekkor megszólal az üvegen túl egy idegen hang:- Mit szólnak, ha megtudják, hogy az én lányom?... Fáradtan roskadok az üveg tövéhez. Nem próbálkozom többé. Az üvegfal sértetlenül áll kettőnk között, és én egyre ismétlem:- Apa, vasárnapi apa! Szerettél te? Gály Kati illusztrációja
