Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-13 / 36. szám
ÚJ szú 19 81. IX. 13. A NÉP ÉRDEKEIVEL ÉLNI A z SZKP XXVI. kongresszusára érkezett külföldi deegációkkal folytatott eszmecserék után, amikor több delegáció városomba, Kijevbe is ellátogatott, meggyőződhettem róla, hogy valóban nagy igazság rejtőzik azokban a szavakban, amit magától értetődő természetességgel mondott valaki az egyik ilyen találkozón:,, Mi, kommunisták nagyon jói érzékeljük a világ egységét, és az emberiség összetartozását. A világ fő ereje vagyunk, amely a békés egymás mellett élésre és az igazságos közösség megteremtésére hív fel." Az csak természetes, hogy a kongresszus határozottan állást foglalt a föld békéje mellett, amellett, ami mindennél fontosabb: az emberi élet és kultúra felelősségteljes megőrzése mellett.. Pontosan kiszámították már, melyik országnak mekkora szüksége van olajra és gabonára, krómércre, aranyra, elektromosságra, mindez nyilvántartható és figyelembe vehető. De a kölcsönös anyagi segítségnyújtással ellentétben nem mérhető mennyiségileg a népek szellemi kapcsolata Engem például boldoggá tesz az ókori Róma költőitől vagy Dél- Amerika még ősibb szobrászaitól való függőségem. Függök Afrika hatalmas civilizációitól. A pol-potista banditák, amikor megsemmisítették az ősi Kambodzsa templomait, az én emlékezetem kincseit is felrobbantották. Életünk és irodalmunk szellemét nagy áron váltottuk meg; csak a Nagy Honvédő Háborúban húszmillió élettel fizettünk a győzelemért. A párt XXVI. kongresszusának éve egyben a háború kezdetének 40. évfordulója is. Nem véletlenül hangzott el annyiszor, hogy milyen drága áron sikerült kivívni a békét. Számomra rendkívül sokatmondó, hogy Leonyid Brezs- nyev A Kis Föld, az Újjászületés és a Szűzföld című könyveiért irodalmi Le- nin-díjat kapott. A Lenin-díj átvételekor mondott szavaiban pontosan összefoglalta annak az embernek az életútját, aki megértette, hogy a nép és az ő léte elválaszthatatlan. Szavait csak megerősítette a XXVI. kongresszuson: ,, Életemben sok mindent láttam. Munkások között nőttem fel, üzemi kollektívában dolgoztam, és mindig hálával gondolok erre az időre. Dolgoztam falun, megismertem a paraszti életet, a szántóvető munkáját. Dicsőséges hadseregünk katonáival egyazon kötelékben sokezer kilométert tettem meg. És mindez megtanított, hogy nagyra értékeljem és mélységesen tiszteljem a dolgozó embert: szerénységét és türelmét, kitartását a munkában és bátorságát a harcban, jóságát az emberekhez és önzetlen odaadását a nagy lenini ügy, a nép boldogsága iránt." Ez a meghatározás politikánk következetességéről tanúskodik, ami elkerülhetetlenül tükröződik a szovjet társadalom kultúrájában, többek között az irodalomban is, amely szintén a békére összpontosít. Irodalmunk pártossága nyilvánul meg ebben is: társadalmunk emberségének és békeszeretetének bizonyítéka irodalmának humanizmusából is kitűnik. O lesz Honcsár, a XXVI. kongresz- szus előestéjén megjelent regényének, A te hajnalodnak egyik hősnője szomorú iróniával fordul beszélgetőpartneréhez, valójában mindannyiunkhoz: ,,Életet reméltünk a Vénuszon, értelmes lényeket kerestünk a Marson, és most azt mondják: messzebb keressük, más galaktikákban ... Ha felmehetnék a Föld legmagasabb emelvényére és egyszerre mindenkihez fordulhatnék, teljes hangerőből azt kiáltanám: hé, ti! Egy rendkívüli bolygót kaptatok ajándékba. Nincs belőle több, úgy vigyázzatok rá! Ha nem vagytok rá képesek, adjátok oda a delfineknek, talán azok bölcsebben rendelkeznének vele! Legalábbis nem semmisítik meg a saját fajtájukat." Olesz Honcsár bölcs, jó ember, aki átérzi más fájdalmát. A művészet fájdalom nélkül elképzelhetetlen. S csaknem mindig szélsőséges fájdalom. Az utóbbi időben nagyon sok romot láttam, alkalmam volt méterről méterre megnézni az elmúlt negyven év háborúiról készített híradófilmeket. A pártkongresszus előestéjén fejeződött be a Kijev rombadönté- séről és feltámasztásáról, városom és népem megmentőiről szóló film; a gyilkosokról, akik közül sokan külföldi gyámolí- tók szárnya alatt élnek. A film fekete-fehér; Kijev fasiszta megszállása, Babij Jár és a chilei fasiszta fordulat, a guatemalai és salvadori büntető osztagok, annak az utcának romjai, ahol éltem, és leégett vietnami házak. Egymás után peregnek a filmkockák:Hit- ler, amint juhászkutyát idomít és ugyanilyen juhászkutyák, amint éppen rávetik magukat a dél-afrikai Sowetóban a tüntetőkre! A lángszóró füzében égő vietnami megkülönböztethetetlen attól, aki a fasiszta megszállás idején Poltavában halt tűzhalált. Folytatódtak a háborúk, folytatódtak a gyilkosságok, de folytatódott a halált megsemmisítő remény is. A szovjet és amerikai írók nemrég megtartott találkozóján az egyik amerikai széttárta a karját: „Mi már szinte nem is Írunk a második világháborúról, vagy ha írunk is, csak ironikusan, maguk viszont túlságosan komolyan“. Mi valóban nagyon komolyak vagyunk, de ez egyáltalán nem meglepő: maga Kijev ugyanany- nyi lakost vesztett, mint az Amerikai Egyesült Államok összesen. Nem tudom, mit szóltak volna amerikai kollégáim, ha látták volna a hitleri sortü- zekről és gyújtogatásokról szóló archívtekercseket. Meg sem nézték volna? Vagy csak félszemmel? Mindez azt bizonyítja, hogyan lehet kiforgatni vagy elfelejteni egy olyan élemi érzést, mint az együttérzés. A könyvekben az írók személyes tapasztalata és a nép kollektív tapasztalata sűrűsödök össze. Csingiz Ajtmatov most megjelent regénye, Az évszázadnál hosszabb nap már címében felállított egy tézist az idő relativitásáról. A regényben leírt vasúti munkás sorsa egyszerre teljesen kozmikus méreteket nyert. Ismét az irodalomra gondoltam, ami kitágítja az idő szűk kereteit és egyetlenegy életbe képes belehelyezni annyi világméretű problémát. Nem félve az éles összeütközésektől, a regény szerzője emlékeztet minket arra, hogy a könyvet író kommunistának nemcsak tehetségesnek, de bátornak is kell lennie. A pártkongresszus, amelynek előestéjén Ajtmatov könyve megjelent, megerősítette, hogy minden igaz ügy ellenáll a lejáratásnak és hamisításnak. A művészet mindenható! Különösen, ha nagy eszme ihleti! A kongresszus emlékeztetett rá, hogy az állam polgára feleljen meg a kor „ igényeinek, érezzen felelősséget mindazért, ami történik. Gondolok arra a felelősségre, amely a szovjet írókon nyugszik. Az emberi lét erkölcsiségének megtartása, a máért és a holnapért érzett felelősség átörökítése. Hozzá kell tennem, az erkölcsiség is, a jövőhöz való viszony is osztályjellegü; ezért is nehezebb és ezért is kell teljes meggyőződéssel, minden erőnkkel védelmezni. Eddig csupán három író művét említettem azok közül, akik részt vettek a párt- kongresszuson. Most olvastam Jurij Bondarev kimagasló regényét, a Választást. Ebben is, a többi könyvben is természetesen és logikusan összenőnek a korok, múlt idő tulajdonképpen nincs, mert tanulságokra most van szükségünk. Minden említett műben igen határozottan megnyilvánul az internacionalizmus eszméje Mindegyiknek az egész emberiség élete és sorsa a témája. A szovjet írók legjobb műveikban mindig egyesíteni akarják a világot. Bennünket lehet szeretni és nem szeretni, de nem lehet közönyösnek lenni, mert nekünk sem közömbös a világ, érezzük a sok sebtől vérző, hazugságoktól szenvedő, pusztulás szélére taszító világ fájdalmát. Ha ma az emberiség összetartozásáról, az élet tiszteletéről beszélünk, ez azért van, mert erőfeszítéseinket a társadalmi igazságosságnak, a békének szenteljük, s a meggyőződött emberek teljes természetességével tesszük ezt. Csingiz Ajtmatov legutóbbi nyilatkozatában ezt így fogalmazta meg: „Legkimagaslóbb alkotásaiban a mai irodalom az emberi egyéniségnek azokat a vonásait emeli ki, amelyek megfelelnek társadalmi és erkölcsi eszményeinknek, valamint az összes korok közös tapasztalata által kimunkált ideáloknak ... S most talán különösen fontos az irodalomnak az a képessége, hogy megtanítson bennünket úgy gondolni másokra, mint önmagunkra“. A Központi Bizottság beszámolójában megfogalmazott szavak nagyon emberi s felelősségteljes feladatot tűznek ki a szovjet írók elé: „A nép érdekeivel élni, megosztani vele az örömöt és a bánatot, hirdetni az élet igazságát, humanista eszményeinket, részt vállalni a kommunista építésből: ez a művészet valódi népisége. igazi pártossága". VITALIJ KOROTICS Gyökeres György felvétele Tavaszodon. Hogy még március volt-e, vagy már ez a hónap is megadta magát a rákövetkező, kiszámíthatatlan áprilisnak, nem is emlékszem. Az emberek vékonyabb kabátot öltöttek magukra, zöldellő árokpart jelezte az örök körforgás megállapíthatatlanságát. Ébredezett a természet. Az egyik hétvégi napon veteményezni indultunk második, falusi otthonunk felé. Már utazás közben az autóbuszból a határt szemlélve észrevettük, megjöttek a vándormadarak. Gyerekeim egyik gólyamondókát a másik után fújták. Megérkezésünk után szemlét tartottunk, hol kell legelőször munkához látni. Szinte egyszerre fedeztük fel a meglepetést.- Madárkák - így a fiam.- Házat építenek - toldotta a lányom.- Milyen kedves fecskepár.- Nem is egy, figyeljétek csak, az eresz alatt szintén építkeznek. Lakók. Albérlők. Albérlőink vannak, játszadoztunk a szóval. Este, mire földbe került a mag s jóleső fáradtsággal visz- szaindultunk, már örömteli csicsergéssel ünnepelt mindkét fecskepár. Elkészült az otthonuk. Májusi szombant. Alighogy megnyitom a kaput, a két gyerek előre fut s egyik a másikat kiabálta túl: - Megvannak, itthon vannak - mármint a fecskéink. Mert azt mondanom sem kell, fünek-fának dicsekedtek vele, hogy meggazdagodtunk. Ha a szomszéd falu villanydrótjain pillantottak meg fecskéket, azok is a mi elcsa- vargott jószágainknak számítottak. Hamar észrevették, hogy az egyik naphosz- szat ki sem mozdul a fészekből s én már akkor beígértem, legközelebb újra meglepetés vár majd ránk. Egy egész család. Mert ez egyelőre csak néni és bácsi, de nemsokára gyerekek is lesznek. A türelmes, anyaságát ösztönösen viselő tojó két kicsit költött. Júniusban, mikor megérkeztünk, kidobott üres tojáshéj jelezte a szaporulatot. Júliusban több egymásutáni napot töltöttünk ott. Gyerekeim már nem tartották csodának, de mindig volt valami fecskékkel kapcsolatos kérdésük, s játékos kedvüktől függően, ha átrepült homokozójuk felett az udvaron, pajtásként üdvözölték. Magam is percekig figyelgettem kíváncsisággal, milyen gondoskodó mama a mi lakónk. Fáradhatatlanul hordta kicsinyeinek a bogarakat, legyeket - a táplálékot. Esténként talán mesél is nekik, mert a nyitott ablakon, olyan összehangolt pittyegés, csipogás, csivitelés volt hallható, hogy nemegyszer rájuk figyelve, róluk beszélve félbehagytuk a mesét. Főleg, ha még egy-két tücsök is rázendített a körtefa alatt. Bámészkodásaim során vált érthetővé előttem, hogy miért tudja a falusi ember megállapítani az időjárást a fecskék „ki s be“ járásából. Bár még felettünk nem gyülekeztek esőfelhők, csupán a „Nyíri- as“ felől kezdett sötétedni az ég, s mintha enyhe nyomása lett volna a levegőnek. Nagyon finoman már ott vibrálhatott a vihar. Fecskéink alacsonyan repültek, ügyesen kapkodva az élelmet. Újra és újra megismételték útjukat, etetve közben a fészekben tátin várakozó kicsiket. S igazuk lett, mert nemsokára megcsordult az ég. Mennyi féltés, türelem árad belőlük, mikor repülni tanítják csemetéiket. Először csak a legközelebbi biztos pontra. A szülök magyarázó-bátorító csivitelés- sel kisebb-nagyobb köröket írnak le körü- ' lőttük, míg a kicsik bizonytalan szárnycsapásokkal jelzik, hogy nagyon lassan szánják rá magukat. Mikor összeszedtek annyi önbizalmat, meg szárnyuk is erősebb lett, bizony el- csavargósodtak. Naphosszat nem láttuk őket, csak az alkony kergette haza a madárcsaládot. Szeptember eleje. Rövidülnek a napok, jelez a természet. Minden nappal felnőttebbek a nemrég még csecsemő fecskék. Nagy útra készülnek. Egyre többször látni a villanydrótokon csoportosan társalogni őket, vagy próbarepülésként köröznek a levegőben. Mint egy családi eseményen, úgy búcsúztattuk őket. Csicseregtek, csiviteltek, pittyegtek. Talán megköszönték az albérletet. Elköszöntek. Maradtak a gyerekeimtől nekem szegzett kérdések - miért és hová mennek? S, hogy mit mondhattak?- Visszajönnek, ígérik, hogy visszajönnek- tolmácsoltam s talán megbocsáttatik nekem, ha még nem értek minden szót pontosan „fecskéül“. GAZDAG MÁRIA
