Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-06 / 35. szám
■r Tágas, üres helyiség. Vég nélküli fehér falak. Szemet szúró ez a fehérség. De az is lehet, hogy az csak a ráirányított erős lámpák fénye? Leriche ezt nem tudta megkülönböztetni, de nem is igyekezett. Már elég régóta itt volt és már annyit ütötték-verték, hogy elvesztette időérzékét és a fájdalom részévé vált minden lélegzetvételének. Az újra és újra ismétlődő fájdalomtól eltompult agya azonban világosabb pillanatainak morzsalékaival minduntalan ismételgette: „Ki ne nyisd a szádat! Hallgass! Ha csak egy szót is szólsz, mindent elárulsz. Hallgass! Hallgass! Halgass!“ Az ütés a fejét és bal vállát érte. Csípős fájdalom gejzíre tört fel belőle, amely furcsa módon előbb nem fejébe, hanem a lábába szúrt. Térdei megroggyantak, megtántorodott. Valaki felfogta és nem engedte, hogy elessen. Nyomban újból hallotta a már számtalanszor ismételt kérdést:- Hol bujdosnak a társaid? Hallgatott.- Beszélj, te francia disznó!- Semmi válasz.- Majd mi kinyitjuk a pofád! összeszorította fogait.- Ottó, adj még neki! - parancsolta egy számára eddig ismeretlen mély hang. Biztos csak most jött be, és ő észre se I vette. Az ütlegek oly gyors egymásutánban érték a fejét, mint a nyári zápor cseppjei, amikor még Párizs környékén edzett. Az esőcseppek azonban az áthevült, fáradt testre balzsamként hatottak. Az ütlegek viszont mintha kötelek lennének, amelyek gúzsba kötik és egyben szét is tépik. - Mi a neved? Az afféle trükk, a száj lakatjának megnyitására. Azután már minden könnyebben menne.- Gondold, hogy nem tudjuk, Leriche?- Leriche, disznó! - tette hozzá a hóhér társa és gyomron ütötte. Gyomra összehúzódott és keserű ízt nyomott a torkába. Mire is gondoljon, hogy ne adja meg magát, hogy el ne áruljon, ne mondja meg egyetlenegy partizántársa nevét sem? Édesanyjára? Nem, azt nem. Édesanyja a gyerekkora, a gyöngéd simoga- tás és mosoly, amivel mindig megajándékozta, amikor hazajött és mondta, hogy megnyerte a versenyt. Ő a könny és a sírás is, amikor búcsúzik tőle. Még megeshetne, hogy saját akarata ellenére kigördülne szeméből egy csepp és hóhérjai még azt godolhatnák, hogy sírva fakadt. Vagy térjen vissza gondolatban a párizsi parkokba, barátai közé? Mennyi szépséget tudnak teremteni kérges kezükkel. Imádták a földet, a virágot, az ő nagy Párizsukat. Arról álmodoztak, hogy egyszer majd az övéké, az egyszerű munkásoké lesz. Leginkább az öreg Lorruge. Az volt a leghőbb vágya, hogy Párizs legnagyobb parkjában hatalmas sarlót és kalapácsot ültet ki vörös rózsákból. Nem élte meg. A fasiszták az elsők közt fogták el és agyonlőtték elrettentő példaként. A jóbarát halála nagyon fáj. A fájdalom pedig elgyengít. Nem, most B sem rá, sem a virágok többi mesterére nem gondolhat. No és a puskák és az akciók? Eleinte csak röpiratok, később a kávéház közelében egy német tiszt autója alá ügyesen elhelyezett robbanóanyag . Akkor hárman ott maradtak. Bemá- szás a kéménybe és az alvó századosra leadott lövések. Akkor majdcsaknem elfogták és el kellett hagynia Párizst. És az a löszeres vonat? A pokoltánc egész éjszaka tartott. Ott esett el Paul. A kis Paul, az utolsó Paulett mama három fia közül. Kérte, hogy édesanyjának ne árulja el, hogy elesett. Jobb lesz, ha várni fogja, csak ne tudja meg, hogy elvesztette mindhárom fiát. Nem, most erre sem gondolhat! Az az üzenet... Vajon átadja még valakinek? És az edzések? Hosszúhosszú kilométerek. Hol könnyedén, gazella módra futva, hol meg mintha ólomból lenne a lába. Akkor még csak álmodozott arról, hogy egyszer nagy versenyző lesz. Az álmok pedig ébredéshez vezetnek. Mire ébredhet most itt?- Hol bujdosnak a társaid?- Beszélj!- Adj neki! Alaposan!- De hiszen már egészen meglágyult.- Akkor miért nem beszél? Üsd!- Kivel voltatok kapcsolatban? Nem, nem, nem...! Nem mond semmit. Nem nyitja ki a száját. De hová lehetne kibújni ebből a pokoli fehérségből? Elrejtőzni valahová, hová rejteni a fejét? Mire gondolni? Mire? Mire? Mire?- Hol van a központ? Beszélj! Ütés, ütés, ütés. A fájdalomnak sok arca van. Most mintha belülről feszegetné és a száján keresztül tolakodna kifelé. Ha most kinyitja... , El innen! Valahová, ahová ezek a hóhérok nem követhetik! Ahol ő, Leriche, az egyszerű párizsi kertészmunkás lesz a helyzet ura. De hol van az a hely? Hová meneküljön? Van egyáltalán az SS-kato- nák rabjai számára ilyen hely a másvilágon kívül? A hősi halálon kívül?- Leriche, ki adott parancsot az akció végrehajtására? Menekülnie kell. Lélekben, mert teste már nem bírja tovább. Már az ütésekkel szemben is apatikus lett. A léleknek azonban védőfalra, sáncra van szüksége, amelyen senki sem jut keresztül. Megvan! Megvan. Még egyszer lefutja élete nagy, legnagyobb versenyét. Oda nem tudják követni. Nem érik utol. Nem bírnak. Ott csak ő futott. Leriche és további harmincöt távfutó.- Beszélj! Nem, nem fog. Újra Párizsban van, ezerkilencszázharminchét nyara végén. Egy város híres maratonfutó-versenyére választották ki. Egy városba, amelynek nevét oly nehezen tudta kiejteni. Koái- ce... KoSice... Nap nap után edzés és a menetjegyekre való várakozás, amelyeket, úgy ígérték, postán kapja meg. De a jegyek csak nem érkeznek. A postás már messziről nemet integet: „Nem, Leriche úr, nem jött semmi. A külföldi levelekre különösen ügyelek. Igen, igen, amint megérkeznek a postára, mindjárt elhozom. Legyen nyugodt“. A napok múlnak, a lefutott kilométerek száma nő, és a jegyek még mindig sehol. Elpanaszolja barátainak. Előbb csak a legközelebbiek- nek. Úgy látszik, a kosicei maratonból mi sem lesz. Ha csak egy kicsit gazdagabb volna, maga fizetné az útiköltséget is. Csak hát nincs, soha nem is volt annyi pénze. Koéice nagyon messze van, hosszú az út. Segítünk mondja az örökké mosolygó Bemard és most komoly az arca. Túlságosan komoly. Nem hisz benne. Hogy tudnának segíteni rajta az olyan szegények, akiknek csak annyijuk van, mint jómagának: sok munkájuk és üres zsebük. De Bemard nem beszél a levegőbe. Segítségül hívja Michaelt és elmennek valahová egész délutánra. Este már egész Párizs tudja, hogy ő, Leriche nem mehet a koáicei maratonra, mert nem érkeztek meg a menetjegyek. Párizs, a munkástársak, főleg ók, gyűjtést szerveznek. Gyűlnek a sou-k. Frankokká növekednek és ö csak edz és edz. Nem szabad, hogy csalódjanak benne. Bernard, Paul, Michael és sokan mások kikísérik a vonathoz. „Aztán tartsd magad!" kiabálnak utána, amikor már a volt elindult. Mosolyogva ígéri.- Hé, hallod? Ki a parancsnokotok? Honnan vettétek a robbanóanyagot? Beszélj!- A lábát verd! Ütés ütést ér, az izmok fájdalmasan összerándulnak és ő majd elesik. Nem, nem szabad elesnie! Még nem! A rajtnál még nem szabad. A hosszú távfutás rajtja az utolsó taktikai és stratégiai megbeszélés a nagy és nehéz küzdelem előtt. Saját magával és a többi küzdöfele beleszólása nélkül. Ki is áll mellette? A svéd Shoore Johnson, komoly, hallgatag, de kemény, mint az északi tél. Hatvannégy órát utazott, Rosszul aludt, csak három órája, hogy kiszállt a vonatból és most apró ugrásokkal melegít és lazítja a lábát. Galambos! Már négyszer állt győztesként a dobogón. Tegnap az egyik rendező mondta, hogy a kosicei maratont úgy ismeri, mint a saját tenyerét. Meglehet. Persze, minden maratonfutás más és más, ugyanúgy, mint ahogy ülönbözik egyik nap a másiktól. Azt, hogy milyen különbségek vannak az egyes versenyek közt annak ellenére, hogy az útvonal egy és ugyanaz, csak a futó, aki részt vesz a versenyen, tudhatja. Ki van még itt? Motmiller... Ő már szintén nyert. Bálában. .. neki is van már otthon aranyérme. Zelenka... pont hét éve, hogy ugyanitt majd öt perccel hagyta maga mögött Gyetay-t. Bajnok bajnok mellett. De most erre nem szabad gondolnia. Még egyszer végig kell gondolnia tervét. Meleg van, süt a nap, ő a napot szereti. Neki nem árt a nap, mint más versenyzőknek. Ezért pehelykönnyűek. A kéz, a láb, a szív, a tüdő, mind futni akarnak. Megmutatni, hogy a párizsi parkokban lefutott órák nem voltak hiábavalók. Ehhez tartozik az első verejtékáradat is. A test kivet magából minden feleslegeset. Ó, ez igazán csodálatos! így még soha nem futott. Az út menti járdaszél hosszában emberek állnak. Tapsolnak és biztatják őket. Mintha tapsoló kezekből és mosolygó arcokból álló élő fasoron keresztül futnának. Felemeli a fejét. Az út nagy katedrális körül vezet. Dóm. Visszanézzen? Nem, még nem. Még nem sokat futottak. Még mind együtt futnak. De ki van hozzá legközelebb? Félretekint. Elsőként az osztrák Rosenberget pillantja meg. mindjárt mögötte Shoore. Az osztrák Kubell és Galambos. Kicsit gyorsítani kell. Elszakadni a többitől. Előnyt kell szereznie. Gyakran ez a trükk dönti el az egész verseny kimenetelét. Igen, ez igaz, de a maratonfutás valami egészen más. Többnyire nem az a futó nyér, aki mindjárt a kezdetén az élre tör, hanem az, aki elég erőt hagy magának a verseny befejező részére. Mi lenne, ha neki most sikerülne ezt a legendát megcáfolnia? Éppen itt, Koéicén. A verejték első áradata, a testnek mintegy kiáltása a kezdődő fáradtság ellen, már elmúlt. Gyorsít. Még egy kicsit. Megnyújtja lépéseit. Kezével is jobban kell dolgoznia. A balt csak lógatja. Az pedig nem jó. Közelebb kell tartani az oldalához és lendületesen mozgatni. Hadd segítsen a lábaknak. Az út most gyorsabban szalad hátrafelé. Lába hosz- szabb darabokat nyes belőle. Mennyi van még hátra? Már kint vannak, vagyis *■ Gály Kati illusztrációja mindjárt az elején gyors tempóval indul. Ha nem bírná, a közepe táján kicsit lassít. Igyekezzenek inkább mások behozni a győzelemhez hiányzó métereket és kilométereket, mint ő. Csak már kezdődne. Legrosszabb az utolsó három perc. A szive, a feje, a tüdeje már mind fut, csak a lába nem. Muszáj még várni. Vigyázz! A rajtpisztoly magasba emelkedik. Az ausztriai Balaban és Motmilíer közelebb húzódnak hozzá. RAJT! Megkezdődött a maratonfutás. Az emberek integetnek. Biztatnak, kiabálnak. Nem sokat hall az egészből. A futók lábdobogása kórus, amelyhez saját gyors akkordjaival járul hozzá.- Leriche, ez most az utolsó alkalmad. Hallod? Ha mindent megmondasz, szabad leszel.- Legalább valamit.- Hol a központ?- Ki a parancsnok?- Ki adta a lőszert?- Hallod?- Nem? Nesze!- Lenyúzom a bőröd! Nesze! Ne! Ne! Fáj? Nem fáj! Az első kilométerek ő már kint van a városból. Sík vidék. Üresség. Itt-ott egy fa. Learatott gabonatáblák. Jobboldalt a lenyugvó nap. Vajon képes lenne-e utolérni valamelyik versenytársa? Ah, micsoda buta kérdés. Mi minden nem jut az ember eszébe! Másrészt viszont jó. Legalább egy ideig nem gondol az előtte álló hosszú útra. Utána úgy tetszik, mintha jó darab utat nem is futott volna végig, hanem mintha egyszeriben átugrotta volna. Mit csinálhat most Bemard? Gondol-e rá? Vagy nem mesz- sze az operától őszi rózsái közt jár-kel és figyeli, mikor nyílnak ki. Az emberek messzi tájról odajárnak. Csodálkoznak, hogyan lehet az, hogy késő ősszel is virágzanak. Bemard le-fel járkál köztük és mosolyogva hallgatja őket. De el nem árulja, hogy ő az a kertész, akinek sikerült ilyen gyönyörűséget létrehoznia Ó, már közeledik a tizedik kilométer! A többiek kissé hátramaradtak. De még látja őket. Nyomában vannak. Még egy kicsit gyorsít! Nem sokat, de gyorsít.- Áruló vagy, Leriche! Nem, ó csak nem mondta ki hangosan?- M- Vi- V- H- H- V: -A- Id Egy Nyoml fejébe kell! M mán. I szorítc Sof Muszs fájna < retne | magát sabb í nem a bizony pedig mintha bírja e vannal Teljesi csak a fájdalc továbt ismére ben se ben sí néhán futhas: benne' Kibír n Százai na mo dűlt vo most r lendül ban ve kusan előnyé megcs szélye: nem s( biek. ^ van. M tovább Újra er zajongi embere barátai kéz ny most rr de nyoi solyogr Meg is a vizet da jr tovább, a céls2 üdvriva tópályá röpíti t főleg a- Lei Célb. kosicei-Né- Mii- Né —Ali«- Mit- Mic partizár- Ag- Ag: A de és kéz osztrák Gall. Gr coltak, győztes egyszer kor left a lengy volt mer és tört 1 miben i marator közi mj Petkiew a győzt még ho; -Ag- Mit Ajkát elmosol- Na a jóked\- Leri- Moi összr- Véc- Leri Az ét dalról, < közepér tő ütés. kereszti] vágja a lecsuszil ső fókái Magasai Petkiewi halnak n még egy
