Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-06 / 35. szám
1981. IX. 6. Közöttük, velük élek (Ján Kozák felvétele) oskoványi István harmincöt éves. Kassán (Kosice) született, most is ott él. 38 olajfestményét és 34yajzát 1981 februárjától-márciusig a bratislavai közönségnek is módjában volt megtekinteni. Roskoványi Istvánnak a SZISZ KB Fiatalok Galériájában megrendezett kiállításáról elismerő hangon írt a szaksajtó, s minden bizonnyal nem véletlen, hogy a drámaiságra oly érzékeny lelkületű, sajátos stílusú, ám realista festőt a legtehetségesebb fiatal művészek közé sorolják.- Huszonöt évesen kerültél a bratislavai Képzőművészeti -Főiskolára, tehát már nem is egészen fiatalon. Mit csináltál azelőtt? Milyen volt a gyermek- és kamaszkorod? Mit adott neked Kassa?- Nagyon nehéz erről beszélni - és fájó érzés is számomra. Mélyen személyes dolgok ezek - bár rám nézve fontosak voltak. Tudod, engem mindenki nevelt. Mindenki „jól“ akart nevelni, de senki sem segített.- A szüleid?- Hétéves voltam, amikor anyám meghalt, kilencéves, amikor az apám.- A rokonaid tartottak el?- Voltak rokonaim, laktam náluk is, másoknál is. Tizenöt éves koromtól gyermekotthonban nevelkedtem, aztán javítóintézetbe kerültem. Kiszabadulva onnan különböző emberek próbáltak gondoskodni arról, hol tanuljak, mit tanuljak, de azt senki sem kérdezte meg: akarom-e azt tanulni vagy nem...- Minek szerettek volna kitaníttatni?- Apám példáját követve - mérnöknek.- Milyen mérnök volt édesapád?- Gépész- és villamosmérnök. Két diplomája is volt. Nekem viszont soha nem volt kedvem a matematikához, a fizikához. Én egyszerűen festeni, rajzolni szerettem. Én alkotni akartam. Alkotni! Mindig olyan munkakört akartam magamnak, amely kapcsolatban van a kultúrával. Ezt a hajlamomat talán anyámtól örököltem. Ö zeneszerző volt, lemezei jelentek meg. Anyám Losoncon született, de először Törökországban volt férjnél. Apám Presa mellől származik. Hogy hogyan találtak egymásra, azt nem tudom. Keveset tudok róluk.- Tényleg nem volt senki, aki megértett volna?- Volt. Egy aranyos tanítónő - Piki néninek hívtuk. Ő tudta, értette, hogy mit szeretnék. Sajnos, szegény már nem él. Fájdalom, de a rendes nevét nem is tudom. Igaz, bennen úgyis Piki néniként élne tovább ... Meg volt aztán egy betűfestö is. Takács Lajosnak hívták. Igen értette a szakmáját és volt vonzalma a művészetekhez. Rendkívül tisztességes ember volt.- Végül is minek tanultál ki?- Hűtőszekrényszerelőnek, de nem tudtam ezt a munkát csinálni. Később levelező hallgatóként leérettségiztem a magyar gimnáziumban. Sok helyen dolgoztam. Voltam favágó, dolgoztam a városkertészetben. Ez egészen szép volt. Nyesegettem a parkokban a fákat, virágokat ültettem szerte a városban. Dolgoztam aztán az orvosi fakultáson is.- Ott mit csináltál?- Ott? Mindent! Aztán a vágóhíd következett. Ott tanultam meg zsíros húst enni.- Közben persze azért festettél is?- Igen, igen - no de akkor azért még naiv elképzeléseim voltak. Azt hittem, hogy kimegyek a Csermelyvölgybe, elkezdek festeni és jönnek majd képet vásárolni tőlem. Hát ez nem egészen így volt.- Kassa gazdag képzőművészeti hagyományokkal rendelkezik. Krón Jenő, Kővári Szilárd, Csordák Lajos, Jasszusch Antal, Jakoby Gyula - mind-mind olyan nevek, akik jelentős életművet alkottak. Érzel-e szellemi rokonságot velük?- Az első képzőművészeti élményeimet a kassai festőknek köszönhetem. Ha nem szeretném Kassát, akkor is mondhatnám, hogy itt európai mércével mérhető magyar festők alkottak, és ha Jakoby Gyulára gondolok, akkor azt kell mondanom, ma is él itt ilyen festő...- A fővárosba kerülve sokan azt mondták rólad, hogy te már kész művész vagy, minek neked a főiskola. Most hogy érzed, szükséged volt rá?- A mesterségbeli dolgok megtanulása nagyon fontos - és ilyen szempontból szükségem volt a főiskolára. Mindenki gondolhatja magáról, hogy művész - de az ilyesmit csak gondolni lehet. A művészetről én nem is szeretek beszélni. Idegesít, ha jönnek és azt kérdezik, hogy mi a véleményem róla. Nem beszélni kell erről, csinálni! József Attila is megmondta, hogy műveld a csodát, ne magyarázd...- Azt hiszem, hogy az alkotás hatásának fontosságát azért te sem veted el. Nos, a te tájképeid sajátos látásmódot tükröznek. Ezeknek a képeknek a kompo- náltsága, de talán még inkább a fekete, a vérvörös (vágóhídi?), az élénksárga színek kiváltotta feszültség az ábrázolt tájat mintha valami vészes katasztrófa (világpusztulás?) előtti pillanatban mutatnák. Mitől ez a félelem? (Roskoványi István itt feláll, cigarettára gyújt, idegeseket szippant és ezt mondja:)- Állj fel, gyere ide! Nézd meg ezt a tájképet! Habáni házak a címe. Az igaz, hogy nem látsz rajta figurákat, de ennek ellenére emberek is élnek ebben a tájban. Itt az ő munkájuknak az eredményeit láthatod. A házaknak, a kerteknek, a fáknak, a füveknek közük van az emberhez. Azt mondod, hogy feszültség van ezekben a képekben. Hát a világunkban talán nincs?! Kapcsold be a rádiót, hallgass bele a hírekbe!- 1976-ban fejezted be a főiskolát és azóta már hat önálló kiállításod volt, nem beszélve arról, hogy képeid számos kollektív kiállításon is szerepeltek. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a kassai Iparművészeti Szakközép- iskolában is tanítasz, akkor úgy tűnik, elég termékeny vagy. Hadd kérdezzem meg, milyen nálad az alkotás folyamata, könnyen vagy nehezen festesz?- Nehezen festek. Van úgy hogy idegesen járkálok a városban, sehol nem találom a helyemet. Valami ott mocorog bennem és nem hagy nyugodni. Mikor aztán egy-egy téma körvonalai kirajzolódnak képzeletemben, akkor már jobb, felgyorsul az egész folyamat, lázba jövök. Rajzokat készítek, de csakhamar eldobom őket, aztán megint újakat csinálok - hát valahogy igy, de mondom, én erről nem tudok beszélni.- Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben erősen lekötik a figyelmedet az emberek. Mi váltotta ki, hogy figurális képek festésére tértél át?- Régóta figyelem az embereket, közöttük, velük élek. Azonosulok velük, közvetlen kapcsolat fűz hozzájuk. Ennyi az egész. Az-ó teljes mivoltukat próbálom megfesteni. Az utolsó sör a vacsora előtt cimű képemen például már régen dolgozom. Tizenhárom különböző arcot, tizenhárom külön világot akarok megörökíteni, akikben csak annyi közös van, hogy egyformán szeretik a sört, s még isznak egy pohárral mielőtt munkába vagy hazamennének.- Milyen kiállításra készülsz legközelebb?- 1982 februárjában-márciusában Budapesten a Csehszlovlák Kultúra Házában kellene kiállítanom. Most azokon a képeken dolgozom, melyeket ott szeretnék bemutatni. SZASZÁK GYÖRGY Beszélget®* RoskoMán^sW3 festőművésszé' i ALKOTNI Csillaghullás éjszakáján... Egy este, elfáradva a városi élet sebes ritmusától, elindulunk pihenést keresni. Az alkony barátságos keze rásimul az utca átforrósodott aszfaltjára, az út menti fák zöld sora lágyítja a lámpák fényét s a nappali világosság egyszerre belezuhan a sötétségbe. A látható világ a zseblámpa fénykörére szűkül össze. Élhagyva a várost magunk mögött hagytuk mindennapi világunkat, a mozit, a színházat, a végtelennek tűnő autóáradatot - de megnyílt előttünk a világmindenség kapuja. Minden oldalról az éjszaka fekete fala vesz körül, és hallgatva néznek ránk a csillagok. Ameddig a szem ellát, az égbolt fekete bársony mezején hóvirágok tavaszi pázsitja virágzik. Itt állunk szemtől szemben azzal a világgal, amelyet évezredek óta szemlél az ember... némelyikről még akkor elindult a fény, amikor a Föld még kialakulóban sem volt. „Egy holt csillagról árva fény, Mely millióm éve untalan Száll ájultan és hontalan A végtelen tér jég űrén... “ (Tóth Árpád) Amikor leszáll az est, ugyanazok a csillagok ragyognak fel a városok bérházai és a tanyai házikók fölött is. Mégis mennyire más ez az éjszaka! Hányán nőnek fel úgy a bérházak körengetegében, hogy sosem látják a Fiastyúkot, a Kaszást, vagy a Tejutat? Aki még nem tette, ne mulassza el: álljon meg a tiszta látóhatárú síkságon, ahol megszakíthatatlan kört alkot a horizont s zavartalanul szemlélheti a gyémántszegekkel kivert, csillaghímes palástját. Ezt a csillagos eget nézte barlangja előtt az ősember is, így szőtte csillagmondáit a magyar pásztor; így ébredt tenger sok, örök gondolat a költők szívében, s fogant termékeny alkotás sok nagy gondolkodó elméjében a kitáruló végtelenség panorámájának hatására. A csillagos égbolt részeké és elválaszthatatlan tartozékává vált a művészi szépnek, bölcsőjévé a természettudományoknak, megkerülhetetlen próbakövévé a filozófiai gondolkodásnak, és mindenestül része lett az ember világképének. Aki ezzel a tudattal szemléli a csillagokat, nemcsak a várost hagyja maga után, de eltörpülnek a világegyetem irdatlan méretarányai mellett a hétköznapok gondjai, apró-cseprő küzdelmei. Ebben a perspektívában - ha tér végtelenségéhez mérjük önmagunkat - porszemmé zsugorodik az ember, és röpke pillanattá élete, ha annak tartalmát a végtelen idő skáláján kívánjuk leolvasni. Ez az a pillanat, amikor a költő énekét hívjuk segítségül: „lelkemben ezer kérdő pillantással, némán bámultam...“ Még a gondolat is elfárad, mikor e kitáruló színfalak mögé tekintünk. A világegyetem roppant méretei a ma emberében is kisebbségi, tehetetlenségi érzetet keltenek, csodálhatjuk- e hát, ha a múltban a csillagos ég a sokféle hiedelmek, földöntúli erők, isteni hatalmasságok melegágyává vált? Csodálhatjuk-e, hogy a csillagjóslás emberek és nemzetek sorsának kormányzóivá tette meg az égitesteket, és a tőlük való félelmet még a mai emberek közül is sokan hordozzák magukban? Nem! Sőt, elődeink hiedelem-, monda- és mesevilágát látva azon sem mosolyoghatunk, hogy az égitesteket személyes tulajdonságokkal ruházták fel, vagy az emberi élet és a csillagok, esetleg égi jelenségek között párhuzamot vélt felfedezni. Ki ne látott volna már hullócsillagot. Bizonyára mindenki, sót a csillaghullással kapcsolatos hiedelmekről is hallott, hiszen olyannyira elterjedtek, hogy sokan még ma is azt tartják, ha lehull egy csillag, kihúny egy élet. ...... Az égen járó csillagok kö zt minden halandónak van egy, és midőn csillagfutást látsz, tudd egy halandó élete lobban el... (Tompa Mihály) Természetesen ma már tudjuk, hogy ezeknek a fényjelenségeknek, az égbolt bársonyos sötétjén végigszánkázó „csillagoknak“ úgyszólván semmi közük sincs a csillagokhoz? Akkor mi okozhatja ezt az impozáns fényjelenséget? A 18. század végén vált elfogadottá, hogy a hullócsillag jelenség lényegében nem más, mint meteorok (a bolygóköz térben található parányi égitestek). A legtöbb hullócsillag alig néhány gramm, esetleg kavics, netán szikla nagyságú test, mely a bolygóközi térből becsapódva a nagyméretű súrlódás következtében felizzik és a legtöbbjük néhány röpke másodperc leforgása alatt elpárolog, kialszik. Bizonyára sokan tudják, hogy különösen augusztusban lehet nagyon sok hullócsillagot látni, ezért hívják ezt a hónapot a csillaghullás hónapjának. Ennek oka a meteorok eredetében rejlik. Ezek többsége egykori üstökösök széthullott magjainak a maradványai, melyek évmilliók alatt szétszóródtak az eredeti üstököspálya mentén. Amikor Földünk a Nap körüli útja során egy ilyen üstököspályát keresztez, akkor egy éjszaka folytán viszonylag sok meteorbecsapódást figyelhetünk meg. Egy ilyen, egykori üstököspályát keresztez a Föld minden augusztusban. Hiedelemvilágunk nagyon sok példával őrzi a csillaghullás és az emberi lét végét jelentő halál összekapcsolását: leáldozott a csillaga, lehullt a csillaga, lefutott a szerencséje, lealkonyult a csillaga, kialudt a csillaga stb. A szimbólumteremtés legszebb példáját talán egy csallóközi hiedelem őrzi, mely szerint csillaghulláskor egy lélek szabadul ki fog-, ságából, mely addig raboskodott. Ugyanitt még azt is tartják, hogy ha valaki rátalál vagy ráismer a maga csillagára, tüs- tén meghal. Egy Szeged környéki mondás szerint, ha augusztusban sok csillag lehull, nagyon gyatra termés várható. Folytathatnánk még a sort, de ez a néhány kiragadott példa is méltán bizonyítja őseink hihetetlenül gazdag képzeletvilágát, mely még a mai nap is kiapadhatatlan kincsesbányát jelent a néprajzkutatók számára. Elődeink szellemének megnyilatkozásai ezek, melyeket kegyelet is, kötelesség is összegyűjtenünk. Elődeink már rég elporladtak, de szellemük ott világít a csillagok között is, s hogy mi, a több mint ezer - vagy csak néhány száz - év előtt való gondolatvilág korát végigkövethessük, ismerjük meg a csillagokat úgy is, ahogy az őseink tették. BODÖK zsigmond
