Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-09-06 / 35. szám
1981. IX. 6. R 2 H ol van már az az idő, amikor az olajtermelő országok még csak derűvel néztek a jövendőbe és egyáltalán nem is számítottak arra, hogy a fekete arany, a kőolaj eladásánál problémák lesznek! Ma már ott tartunk, hogy túltermelés van olajból, az árak csökkennek és mind több jel mutatja: a piacon a fogyasztó kívánsága, akarata egyre határozottabban érvényesül. Természetesen szó sincs arról, hogy az olajvásárló országok helyzete lényegesen változna - a mintegy évtizeddel ezelőtti olajárak emelkedése az akkorinak mintegy nyolcszorosára (két olajár- emelkedési hullám volt, az első 1973-74- ben, a második 1979-80-ban - óriási mértékben végbement különböző változások, nyersanyagár-hullámzások, valutaárfolyam-ingadozások azt is jelentik, hogy a fejlődő országoknak nemcsak többet kell fizetniök importjukért, elsősorban az olajért, hanem fizetőképességük is romlott. Augusztusban, amikor a Világbank a nyolcvanas évekre szóló világgazdasági előrejelzést nyilvánosságra hozta, alaposan mérsékelte azt a derűlátást, ame£o!l PRICES A r. 1 aá ~^^arJí evens— A New York-i Daily News híres karikatúrája az olajáremelkedésről n w AZ ELSŐ ES A MÁSODIK ENERGIAVÁLSÁG A megnyolcszorozódott olajár - A borúlátó Robert McNamara - Egyetlen kivétel: Szaúd- Arábia - Az OPEC főtitkára az „olajmélypontról“ - Vita Taif kerékasztalánál - Négyezerötszázan Nairobiban - Fogynak az erők, nincs utánpótlás - Új kocsi, új edény lyet a tavaly, 1980 nyarán kiadott előrejelzésében még kifejezésre juttatott. A Világbank most azt mondja, hogy a gazdasági növekedés a hetvenes évekhez képest mindenképpen lelassul és az olajat vásárló fejlődő országok fizetési mérlegében mutatkozó hiány 1990-ig növekedni fog. (A Világbank azt állítja, hogy a közepes jövedelmű országoknál elképzelhető a deficit csökkenése és lehetséges, hogy egyes fejlett tőkés országok a nyolcvanas évek végén aktívummal zárhatják mérlegüket.) Amikor június 30-án távozott állásából Robert McNamara, a Világbank elnöke (nevére még emlékezünk abból az időből, amikor az Egyesült Államok hadügyminisztere volt), rendkívül érdekes nyilatkozatot tett. Azt mondotta, hogy az elmúlt évek tapasztalatai őt arról győzték meg, hogy a gazdasági körülmények a fejlődés szempontjából rosszabbodnak. „Ha a nemzetközi kereskedelmet korlátozzák és ha a legszegényebb országoknak folyósítandó kölcsönök összege nem növekszik, akkor az abszolút szegénységben élők száma az évtized végére jóval több lesz, mint a mostani 750 millió...“ Mindennek szoros összefüggése van az olajtermelés alakulásával. A nyár elején a Petroleum Intelligence Weekly közölte, hogy az OPEC, az olajtermelő országok szervezete tagjai most naponta 22 millió barrel (egy barrel, azaz egy hordó 159 liter) olajat hoznak felszínre. Ez a tavaszi termelésnél kétmillió barrellel kevesebb - és ha arra gondolunk, hogy 1980 februárjában még 30-31 millió barrel volt a napi olajtermelés, világos, hogy milyen nagy a csökkenés. A legerőteljesebb a drága afrikai olaj termelése. Algéria, Nigéria és Líbia összesen napi egymillió barrellel termel kevesebbe«, mint még csak akár néhány héttel ezelőtt is. Az OPEC közel-keleti tagjai - Szaúd-Arábia kivételével - együttesen napi félmillió barrellel csökkentették a termelést. (Természetesen ezt a számsort akkor értjük világosan, ha tudjuk, a világ olajtermelése 57-59 millió barrel naponta - ebben benne van a szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió igen jelentős termelése is - és ez a világtermelés az OPEC kútjaiból vékonyabban csordogáló olajmennyiség miatt 5,8 százalékkal kisebb, mint 1980 első négy hónapjában.) Ortiz Mena, az OPEC főtitkára nyár derekán jelentette ki: az olajáraik és a termelés szintje már elérték a mélypontot, tovább nem csökkennek. Azt mondta: ha véget ér az iráni-iraki háború és emiatt bővül majd a kínálat, akkor az volna az igazán jó, ha Szaúd-Arábia is csökkentené termelését. Ekkor — így mondta Ortiz Mena - a mostaninál nagyobb lehet majd a kereslet, létrejöhet az egységes olajár és az árváltozásokat „előreláthatóvá tevő hosszú távú árstratégiával szabályozhatják.“ Szemben az OPEC-fótitkár véleményével Jamani szaúdi olajügyi miniszternek az a véleménye, hogy az olajbőség még 1982-ben is jellemző lesz a világ- gazdaságra. A miniszter ezt mindenekelőtt azzal támasztja alá, hogy a világ legnagyobb olajfogyasztói, az Egyesült Államok és Nyugat-Európa országai rendkívül látványosan és gyorsan képesek voltak olajfogyasztásuk csökkentésére és egyúttal képesek voltak arra is, hogy alternatív energiaforrások után nyúljanak. Amikor ez a Jamani-nyilatko- zat elhangzott, a világ olajpiaci szakértői kijelentették, Szaúd-Arábia nyilvánvalóan vára termeléscsökkentéssel, egészen addig, amíg a növekvő felesleg rá nem kényszeríti az afrikai olajországokat, hogy csökkentsék áraikat és ezáltal eltűnjön a szervezeten belül kialakult olajár-különbözet... Július derekán a szaúd-arábiai Taifban aztán nemhivatalos találkozót rendeztek a szaúdi, kuvaiti, az emírségekben, az iraki, az algériai és a líbiai olajügyi miniszter, valamint Bahrein ipari minisztere. Itt újra arra akarták rávenni Szaúd-Arábi- át: fogja vissza a termelést. Azt követelték, hogy a jelenlegi napi 10,3 millió barrel körüli szaúdi termelést legalább 10 százalékkal csökkentsék. Szemére hányták Jamani miniszternek, a vendéglátónak, hogy az olajpiacon létrejött, napi 2-3 millió barrelre becsült felesleg oka a magas szaúdi termelés. Elmondták azt is, hogy az árakra nehezedő nyomásnak elsősorban az az oka, hogy Szaúd-Arábia a többieknél jóval olcsóbban, barrelenként 32 dollárért dobja piacra nagy mennyiségű olaját. A taifi megbeszélés egyik legérdekesebb eseménye az volt, amikor felolvasták négy afrikai OPEC tag - Algéria, Líbia, Nigéria és Gabon - írásos beszámolóját, amely szerint, ha a helyzet változatlan marad, azaz az olajfelesleg nem csökken a világpiacon, ezeknek az országoknak a következő hónapokban olajtermelésük legalább 50 százalékos esésével kell számolni. Mindez persze a termelők, azaz a gazdagok gondja. Amikor augusztus elején Nairobiban, Kenya fővárosában megkezdődött az az energiatanácskozás, amelyen az ENSZ-jelvénnyel díszített tanácskozótermében jóval több mint száz tagország küldöttei tárgyaltak arról, hogy miként lehetne új és új energiaforrásokat állítani a fejlődő országok gazdaságának szolgálatába, mindenekelőtt a szegények problémái kerültek szóba. A keserű valóság az, hogy az szénhidrogénekben (olajban, gázban) szegény fejlődő országok összesített fizetési mérlegének pasz- szivuma elérte az 50 milliárd dollárt... Nairobiban persze megfogalmazták ezt jóval prózaibb, kevéssé gazdasági jellegű mondatokban is. Az egyik ilyen mondat így hangzott: a világ lakosságának mintegy fele alig jut hozzá a mindennapi ebéd megfózéséhez szükséges tüzelőanyaghoz. Miközben az OPEC és más szervezetek, az olajtermelők különböző egyesülései és a nagy cégek olajböségról, a piac túlterheléséről és bizonyos feleslegekről beszélnek, Kenya fővárosában egészen más összefüggésben esett szó az energiaválságról. Itt az volt a kiindulópont, hogy az úgynevezett fosszilis tüzelőanyagok, mint például a szén, vagy az olaj és a földgáz, egyrészt elöbb-utóbb elfogynak (egyes ' becslések szerint olajból 20-50, földgázból 50-250, szénből 100-400 évre elegendő készletek vannak a Földön - mások ennél sokszorta nagyobb tartalékokról beszélnek), másrészt ezek a tüzelőanyagok sokkal drágábbak annál, semhogy a szegény fejlődő országok energia- szükségletük kielégítésében ezekre támaszkodhatnának. Ráadásul tudni kell, hogy ezeknek a fosszilis tüzelőanyagoknak a felhasználása már megkövetel bizonyos fejlesztési szintet, hiszen erőművek, vezetékhálózat, drága berendezések nélkül ezek nehezen használhatóak fel. Nairobiban persze szóba került egy olyan téma is, amelyről az OPEC vezetői nem feltétlenül óhajtanak tudni. Ez pedig az, hogy ugyanakkor, amikor az olaj és a benzin ára megnyolcszorozódott, nőtt az ára a részben gyötrelmesen hiánycikké vált fának és a faszénnek is. Pedig Földünkön körülbelül kétmilliárd ember van a fejlődő országokban, akik energiaszükségletük 85-90 százalékát ezzel a két klasszikus tüzelőanyaggal elégítik ki. Van egy olyan ENSZ-statisztika, amely szerint Nepálban 230, Tanzániában 300 napot töltenek el - mindenekelőtt az asszonyok és gyermekek - azzal, hogy összegyűjtsék a mindennapi főzéshez szükséges tüzelőt. Ez már nem olajprobléma, hanem a fejlődő országok mindennapi kenyerének, étkezésének, sőt a természeti környezet megmaradásának kérdése: a fejlődő országok erdőállománya évente legkevesebb 1,3 százalékkal csökken. Ez rendkívül súlyos károsodás, különösen azért, mert még a trópusi erdők utánpótlása is esztendőket igényel - és ilyen utánpótlási szándék van ugyan, de telepítésről nagyon kevés hír van. Miközben az első energiaválság, az olajproblémák jó néhány fejlett vagy közepes fejlett ország gazdaságát fenyegetik, a fejlődő országokban a második energiaválság, amelyről most Nairobiban oly sokat beszélnek, a legszegényebbek holnapját keseríti meg az olajproblémák mellett. A kenyai fővárosban a szakbizottságokban zajló ülések előtt először az a kérdés merült fel, miként lehet megoldani a fejlődő országok energiagondjait úgy, hogy egyszersmind lerakják a jövőbeli gazdasági fejlődés energiabázisait. Sok szó esett Nairobiban az úgynevezett alternatív energiahordozókról, azaz mindenekelőtt a szén-, a nap-, az ár-, apály- és a geotermikus energia kiaknázásáról. De hát ez egyelőre nehezen képzelhető el - hiányzanak a szükséges beruházáshoz igényelt milliárdok. Pedig a fejlődő országoknak ahhoz, hogy egészen szerény gazdasági növekedést tudjanak elérni a következő évtizedekben, húsz év alatt meg kellene háromszorozniuk energiafelhasználásukat. Márpedig például csak a legsürgősebb erdősítési programok megvalósítása legkevesebb 20 milliárd dollárba kerülne, és egyszerűen kiszámíthatatlan még, hányszor tízmilliárd kellene az úgynevezett „törpe-szélmalmok“ létesítéséhez vagy a napenergia fokozott felhasználásához szükséges berendezések megépítéséhez. így hát nincs azon semmi csodálkozni való, hogy a kenyai konferencia szakemberei előbb most olyan technológiákat ajánlanak csak, amelyek a rendelkezésre álló - kevés és drága - tüzelőanyag hatékonyabb felhasználásában segítenek. A nagy tervek helyett apró dolgokat is emlegettek Nairobiban. Ilyen például egy olyan új kocsitípus megtervezése, amely jobban kihasználja az állati vonóerőt, vagy olyan edényeket kell gyártani, amelyek csökkentik a hőveszteséget. A Nairobiban ülésező tanácskozás főtitkára, az uruguayi Iglesias kijelentette: a problémát megoldó tervek finanszírozásának kérdése Nairobiban még csak fel sem merült. Egyetlen célt tudtak csak elérni: a világközvéleményt és a kormányokat ráébresztették arra, hogy a ,.második energiaválság“ legalább olyan súlyos ügy, mint az első, azaz az olaj probléma. GÁRDOS MIKLÓS Acélsziget az Északi-tengeren: olajkút a víz alatt
