Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-23 / 33. szám
Györffy László jár™ Ciren Simon, úgy tűnik, nemcsak nevében hasonlít ama bibliai cirenei Simonhoz, aki Jézus helyett cipelte egy darabon a keresztet. Ő is cipeli, bár a saját keresztjét, mint - a házassági apróhirdetések stílusában fogalmazva - önhibáján kívül elvált férfi. Cipeli a keresztjét: magányosan él egy alig tíz négyzetméteres albérleti szobában, mert a válás után, természetesen, elköltözött anyósa-apósa lakásából, bár a felesége szeretett bele hivatali főnökébe. Simon nem haragudott, pedig könnyedén bizonyíthatta volna az asszony bűnösségét, csupán kislánya ,,hetenkénti láthatási engedélyét“ követelte a tárgyaláson. Megkapta, mert a volt felesége is beleegyezett. Simon, valljuk be, elég közhelyszerű magány-kereszt cipelését súlyosbította az a körülmény is, hogy, miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyvenéves korában nemcsak barátnője egy huszonnégy éves lány, de valamikor a társa is lehet, a felesége. A lány azonban húsevő-virág szerelmét következetesen a vasárnapokon kívánta. Akkor ért rá, és ahogy Simonnak mondta: ,,ha hétköznap lennék veled, teljesen összezavarnál, egy kukkot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásokból“. így hát Simon hetekig nem találkozott a lányával, aztán néhány vasárnapon a kedvesét próbálta magyarázkodással, civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az csak természetes, hogy végül is az egyik hétvégi találkozás helyett levél érkezett az egyetemista lánytól: „El sem hiszed, mit jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem régi magamat. Újra olyan vagyok, mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van, de az nem én vagyok. Olyan ember kell neked, aki ... ezt most túl hosszú lenne leírni, inkább csak röviden..., aki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a »középkorúak szokásos nosztalgiáit és szomorúságát«, ahogy te szoktad mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te »boldog« attól, ha engem magad mellett tudnál. A legnagyobb őrültséget akkor követtük volna el, ha komolyan vesz- szük egymást. Eddig szerettelek, talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Úgy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy kimondjam a válást. Sokkal könnyebb lett volna, ha erre te is rájössz és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne rontsuk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben“. Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sörszagú vasárnapi boldogságban, amely megadatott a tisztes családoknak. Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya. Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe.- Te olyan vagy, mint a postagalamb - mondta hirtelen Bori Simonnak. - Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda, ahonnan elrepültél.- De a postagalambok, ha viharban kerülnek, olykor mégis eltévednek.- Te most viharban vagy? - kérdezte. Bori.- Háborúban - mondta Simon. - önmagámmal, de te ezt még úgysem érted.- Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre.- Már mitől lenne háború?- Miért, nem lehet? A televízióban is mindig ezt mondják a ,,Hét“-ben.- Nem egészen ezt mondják, illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború.- De, ha mégis, akkor hova- Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat - kezdte hirtelen Bor- csa -, meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba.- Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhatod, nem egy darabot gyártanak belőle.- Hát mennyit?- Többet, gondolom, de az is megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van?- Nem, ott nincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van.- És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész?- Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként is... - és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt: mi a véleménye, mondjuk, a neutronbombáról.- Te - mondta Simon -, képzeld, feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval...- Meghalnak, azt akarod mondani.- Igen. A tárgyak, házak, satöbbi megmaradnak.- Egy olyan bombát, ami kicsinálja az embereket? Ezek tiszta hülyék.- Tökéletesen igazad van. A kis Bori alig észrevehetően megszorította Simon ujjait, és a férfinak megint az egyetemista lány jutott az eszébe.- És ha ledobnák a fejemre, akkor a játékaim megmaradnak, csak én halnék meg? - kérdezte a kislány pár méter után Simontól.- Hát ezt egész pontosan nem tudom, de...- Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is.- Igen, lehetséges. - „Tényleg lehetséges, hogy ez így van?“ - töprengett Simon. - „Micsoda marhaság? De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak ... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegjek.“ lehet, hogy még nem gyártanak, csak majd később.- Hát hülyék ezek?- Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére?- Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni.- De, ha tudnál?- Akkor sem. Félnék.- Mitől?- Hát mégiscsak meghalnának.- Te mondtad az előbb, hogy rossz emberekért nem olyan nagy kár, mert majd nem tudják a rendes emberek fejére dobni.- Hát ez így problémás - mondta Borcsa, és mivel egy újságosbódéhoz értek, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szokásos hétvégi újságvásárlás következett, utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott, mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leülnek olvasni. Aztán séta tovább.- Megvan - mondta hirtelen Borcsa, és ismét megfogta Simon kezét.- Mi van meg?- Hát, hogy mit kell csinálni azzal a bombával.- Mit?- Sok van belőle?- Nem tudom.- Azt kellene csinálni, persze csak akkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a sivatagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni.- Múzeumba? Oda meg minek?- Hát hogy lássák az emberek, mit nem szabad csinálni. Te mesélted a múlt vasárnap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyókat.- Bigyókat?- Fegyvereket, na. Hát akkor egyet ebből a bombából is ki lehetne oda állítani. írni kéne egy levelet annak, aki csinálja, és megírni neki az ötletemet. N yugat-Virginiában történt eg utánon.- Levélírással nem megyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak, ha...- Ha háborúban vagyunk önmagunkban.- önmagunkkal. De ez hogy jutott eszedbe?- Te vagy most ilyen háborúban, azt mondtad. És én tudom, mi az.- Na mi?- Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, azért váltatok, mert az anyu levelet írt neked, hogy mást szeret.- Ezt honnan veszed?- A nagyapa mondta az anyunak múltkor, amikor'veszekedtek, hogy „még ahhoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, mást szeretsz, inkább levelet firkáltál.“ - Borcsa a nagyapát utánozta, Simon pedig mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosollyal mondta Borosának: - Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mondtam neked, a levelek... Egy pillanatra elhallgatott. - Szóval a levelekkel sokszor sebeket osztogatunk egymásnak, mint a háborúban. Levélsebeket,- Hát akkor ki kellene állítani azokat a leveleket is egy múzeumba, nem igaz?- Ez, látod, lehet, hogy jó ötlet, de a legjobb lenne meg se írni azokat a leveleket.- És akkor most együtt élnél te is velünk.- Hát ezt nem tudom. Ez problémás.- Szóval most nagyon problémás vagy magaddal.- Nagyon. - Simon megsimogatta Borcsa haját, amit volt felesége ügyesen két copfba font, Borcsa pedig az újjait úgy fűzte Simonéba, ahogy az egyetemista lány szokta. Simon lehajtott fejjel cipelte a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját. Emil Boleslav Lukác PÁLYA A Gauleyi hídon mentem I bekanyarodtam kocsimmal a va alagútba. Bár kocsim sebesséc tíz mérföldnyire csökkentettem, nem elgázoltam egy embert, hogy történt. Ahogy behajtottam az alagútt krémszínű, őrült gyorsasággal : herautót pillantottam meg a m; A kanyar túlságosan éles volt a jelzőlámpát észrevegyem, úg került hozzám, nagy-első kerek« nem a kocsimat súrolták. Hirtelen lefékeztem. Annak el lassan hajtottam, kocsim megc szőr a teherautó felé és amikor« a kormánykereket, majdnem a falnak és ott megrekedt. A tehi hárítómat súrolva keresztülrobc gúton. Még láttam a fiatal sofö kitömött feszes arcát, amint me gyelemmel az utat fürkészte, attól féltem, hogy lenyeli a dohé fullad. Éppen indítani akartam, miki tem, hogy egy ember áll a kocs egy lábnyira az első keréktől. A döbbentem, hogy felkiáltottam szerelmére!“ Első gondolatom az volt, hog\ került az alagútba, amikor a kot kedt. Biztos voltam benne, hogy előbb. Felemelt kézzel, olyan pó mintha csak éppen autóstopra híján elütöttem és ő ezt észre se még rólam sem vett tudomást. Minden erőm elhagyott. Lelki 5 szinte látni véltem, ahogy egy er zúzva fekszik kocsim kerekei al< Rákiáltottam. - Hé! - Nem laszt, még hangosabban kiáltott: a fejét sem mozdította meg. Ott á kezei a levegőben, mintha hü éppen valakinek intene. Rémüli Olyan volt, mint egy kísértet vala ce történetből, amint váratlanul és átveszi magányos őrhelyét vidéki országúton. Autódudámnak érdes, erős ha tudtam, hogy az alagút megkettő Megnyomtam a duda gombját e nem engedtem el. Ha erre sen nem ugrik félre - akkor valóba sértet. A Nos, hát nem volt kísértet, 1 ugrott. Sőt, süket sem volt, nag\ ta a dudát. Olyan volt, mintha mély álon de mintha a duda hangjára lassai san mégiscsak felébredt volna ön gából. Felém fordult és rám néz szakadt, harmincöt év körüli férf mely egyébként semmitmondó ve rúságról tanúskodott. Nagy húso les szája nem sokat árult el lén árulta el sem azt, hogy kedves-e lis, sem azt, hogy intelligens-e Nagy darab férfi volt, aki bőrig áz ző, üveges szemekkel nézett rám tői eltekintve tucatjával találkoz hasonló megjelenésű munkás e akik kora hajnalban munkába vagy éjjeli szolgálat után hazafelé fáradt testüket. Szemeinek kifeje tudtam hirtelen megmagyarázni r Nem ittas ember tekintete volt, őrülté. Egy nagyon régi ismerösö eszembe, aki rákban szenvedett mei voltak ilyan révedezök pár na előtt, amikor gondolatai már e a jelentől és befelé tekintve cs eseményeire összpontosultak, a tekintete annak az embernek úton találkoztam. Vége a rendhagyó útnak? Lapály zugából nyílként magasba tőrön, mind följebb, földi láthatár fölé, perigeum és apogeum közt, ércét csillámmá sziporkázva szét, fél évszázadot keringett körül. Micsoda baljós rajt, micsoda ív lángok füstjéből ősködök felé! Túl gázok s gőzök mérges gyűrűjén, lemállván róla mind a nehezék, hogy vágtatott, viharzott egyedül az éjfekete bársony űrön át! Féltő és irigy szemek makacsul lesték a szárnyanincsen Pegazust, amint titokzatos törvényéit követve csillagsorsokig hatolt. Csak törte maga előtt az utat parancsolón és engedelmesen, a némaságba hangos hírt vivén, a sötétségbe reménysugarat. Hány meteor-raj fenyegette, hogy összelapítja, kisiklasztja, hogy tátongó bugyraiba süllyeszti az örök-vigasztalan káosznak! S lám, mégis teljesült a küldetés ott fönn, ahogyan elrendeltetett, s ő száguld vissza, ahonnan kitört, a földre, le. SIMKÓ TIBOR fordítása ec 9( vy
