Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-23 / 33. szám
I Mikor végre meghallotta a dudálást, óvatosan megkerülte az autómat és az ajtóhoz jött. Elvártaim, hogy legalább meghökken, ha olyan veszedelmes közelség ben találja magát egy ajtóval, de viselkedése semmiféle érzelmet sem árult el. Csak lassan, meggondoltan lépegetett, mintha csak várt volna rám, azután lehajolt hozzám és azt kérdezte: „Elvihetne uram a kocsijával?" Láttam nagy, kicsorbult, dohánytól barna fogait. Magas orrhangon, és mint a déliek általában, vontatottan beszélt. Nyugat-Virgini- ában, különösen a városokban ilyen tájszólást nem hallani. Valószínűleg a hegyek között nőtt fel. Végignéztem ruházatán - viseltes sapka, új kék munkaing, sötét nadrág, minden csuromvizes az esőtől. Persze mindez nem sokat árult el róla. Nagyon elmerülhettem gondolataimba, mert ismét megkérdezte: „Én Weston felé mennék, maga nem arra tart?" Amint kérdése elhangzott, szemeibe néztem. A révedező tekintet eltűnt, barna, kissé nedves szemeiből értelem sugárzott. Nem tudtam, mit feleljek. Az igazság az, hogy nem szívesen vettem fel a kocsimba, az epizód túlságosan igénybe vette idegeimet. Szerettem volna minél előbb kijutni az alagútból és megszabadulni tőle is. De ő türelmesen, majdnem alázattal nézett rám. Arca még nedves volt az esőtől és ott állt előttem minden figyelmét arra összpontosítva, hogy vajon mit válaszolok, viszem-e magammal, vagy sem. Szégyeltem azt mondani, hogy „nem". De a kíváncsiság is dolgozott bennem.- Szálljon be - mondtam. Leült mellém, egy barna papírba kötött csomagot tartott ölében. Elindultunk kifelé az alagútból. Gauleytől Westonig - tudomásom szerint - körülbelül száz mérföldnyi nehéz hegyi út vezet, öt mérföld kapaszkodás a domb tetejére, öt mérföld lefelé és ismét fel. Az országút kígyószerűen kanyarog és egyik oldalán kiálló sziklatömbök, az út másik oldalán ezer láb mélységű szakadék tátong. Az eső és a sziklatömbökből lemorzsolódott, szanaszét heverő törmelék miatt az úton csak lassan lehetett haladni. De a kb. négyórás út alatt nem hiszem, hogy társam öt-hat szónál többet mondott volna. Többször megpróbáltam szóra bírni, de úgy tűnt, mintha nem is hallana engem. Úgy ült mellettem, mintha morfium kábulatában H^nne így beszélgetésem, mint a régi kocsi nyikorgása, vagy az eső állandó kopogása, minden csak távoli zúgást jelentett számára, az értelmetlen külső világot, mely nem tudott áthatolni azon a páncélon, mely mögé bezárkózott. Ahogy elindultunk, megkérdeztem tőle, hogy milyen régen volt az alagútban.- Nem tudom - mondta. - Azt hiszem, jó ideig.- Miért állt ott? - kérdeztem. - Talán az eső elől keresett menedéket? Nem felelt. Ismét megkérdeztem, lassan tagolva a szavakat. Felém fordult, és azt kérdezte:- Bocsánat, barátom - mondott valamit?- Igen - feleltem. - Tudja, hogy majdnem elgázoltam magát az alagútban?- Nem - mondta éppen olyan hangsúllyal, ahogy a hegyek közt beszélnek.- Nem hallotta, mikor magára kiáltottam?- Nem - mondta kis szünet után. - El voltam gondolkodva. Ez így igaz, gondoltam magamban. - Mi baja, talán nem jól hall? - kérdeztem.- Nem - mondta, elfordult és az országutat nézte. Nem akartam, hogy újra hallgatásba merüljön. Kényszeríteni akartam, hogy beszéljen.- Talán munkát keres?- Igen, uram. - Nehezen formálta a szavakat, de ez nem beszédhiba volt. Valahol a lelke mélyén volt a baj, nem is kívánt beszélni. Mintha egy más világban élt volna, mint én. De ha néha válaszolt, szavai közvetlenek és értelmesek voltak. Nem tudtam, mire véljem viselkedését. Mikor indulás előtt beült a kocsimba, félelmet éreztem, most azonban csak a kíváncsiság gyötört és bevallom, sajnáltam is őt.- Van valami mestersége? - örültem, hogy végre rátaláltam a megfelelő kérdésre. Ha valakinek ismerem a foglalkozását, akkor már van miről társalogni. Albert Maltz- Bányász vagyok - mondta. Végre jó úton haladunk - gondoltam. De egyszerre csak kövezetlen területhez értünk, ahol nagy volt a sár és nehéz volt a kerékvágást követni. Abba kellet hagyni a beszélgetést, hogy jobban ügyelhessek az útra. Mire ismét rendezett területhez értünk, megint elvesztettem vele a kapcsolatot. Megpróbáltam ismét szóra bírni. IMem sikerült. Végül is hallgatása megszégyenített. Magába zárkózott ember volt, aki csak azt kívánta, hogy hagyják békén. Nem tartottam helyesnek, hogy minden áron betörjek magánéletébe. így tehát kb. négy órán keresztül csendben haladtunk. Számomra ezek az órák elviselhetetlenek voltak. Még soha életemben emberi lényt nem láttam ilyen merevnek. Egyenesen ült, szemeit az útra szegezve, de tulajdonképpen semmiről nem vett tudomást. Azt sem tudta, hogy ő vagy én a kocsiban vagyunk, nem érezte az eső csapkodását sem a függöny hasadékain keresztül. Úgy ült ott, mintha kőből faragták volna és csupán a lélegzése árulta el, hogy él. Nehezen zihálva szedte a lélegzetet. Az egész hosszú úton csak egyszer változtatta meg testtartását, amikor olyan heves száraz köhögési roham fogta el, hogy hatalmas teste meg-megvonaglott belé. Úgy meggörnyedt, mint a gyerek a szamárköhögéstől. Melle hörgött és nagy nehezen sikerült felköhögnie a köpetet. Majdnem három percig tartott a roham. Utána hozzám fordult és csak annyit mondott: „Bocsásson meg, barátom“. Ez volt minden. Megnyugodott. Szörnyen éreztem magam Már-már ott tartottam, hogy megállítom a kocsit és elküldöm. Mindenféle ürügyet kerestem arra, hogy félbeszakítsam az utazást, de mégsem tudtam megtenni. Emésztett a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi bántja ezt az embert. Azt reméltem, hogy mielőtt elválunk, megmondja nekem, esetleg egy célzással elárulja titkát. Köhögéséből TBC-re gyanakodtam. Gondolatban különféle betegségeket futottam át, de erre a heves köhögési rohamra egyik sem illet. Már órák óta tartott az eső és sötétség. Időnként egy-egy bányatelep és düledezö bányászkunyhók mellett suhantunk el. Azután ismét a fekete országút és a hegyek alaktalan tömegei. Nyolc óra körül érkeztünk Westonba, fáradtan, átfázva és éhesen. Megálltam egy kávéház előtt és útitársam felé fordultam.- Azt hiszem, megérkeztünk - mondta.- Igen - feleltem meglepődve, mert nem feltételeztem, hogy ezt egyáltalán észreveszi. Még egy utolsó kísérletet tettem.- Meginna velem egy csésze kávét?- Igen - felelte köszönöm, barátom. Ez a „köszönöm“ sokatmondó volt. Elárulta, hogy mennyire kívánja a kávét, de azt is, hogy nincs pénze rá, és hogy ajánlatomat meghívásnak vette, melyért hálás volt. Nagyon örültem, hogy meghívtam. Bementünk. Amióta az alagútban ráakadtam, ez volt az első eset, hogy emberinek mutatkozott. Nem beszélt ugyan, de nem is süllyedt vissza magányába. Egyszerűen csak leült a pult mellé és várta a kávéját. Mikor a pincér behozta, lassan iszogatta és mindkét kezével oly szorosan fogta a csészét, mintha csak melegíteni akarná. Mikor befejezte, megkérdeztem, hogy nem óhajtana-e egy szendvicset. Felém fordult és rám mosolygott. Mosolya szinte beragyogta, kedvessé, finommá varázsolta darabos nagy arcát. Ez a mosoly egész valómban megrázott. Nem melegített fel, sőt, inkább beteggé tett lelkileg. Mintha tanúja lennék egy hulla megmozdulásának. Szerettem volna felordítani: „Ó Istenem! Te szegény, szerencsétlen ember!“ Azután beszélni kezdett. Arca megőrizte mosolyát és láthatóvá tette nagy, dohányfoltos fogait.- Barátom, maga nagyon kedves hozzám és én ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.- Szóra sem érdemes - mormogtam. Nem vette le a szemét rólam. Tudtam, hogy beszélni akar és féltem mondanivalójától.- Megtenne nekem egy szívességet?- Igen - feleltem. Halkan beszélt. - Van egy levelem, amit a feleségemnek írtam, de én nem tudok helyesen írni. Lenne olyan szíves lemásolni, hogy jó legyen?- Természetesen - mondtam. - Nagyon szívesen.- Biztos vagyok benne, hogy maga jól megírja - mondta mosolyogva.- Igen. Kinyitotta ingét. Vastag, gyapjútrikójához egy darab papír volt biztosítótüvel hozzáerö- sítve. Ideadta. Nyirkos és meleg volt, érezni lehetett rajta a nedves ruha dohos szagát és az enyhén savanyú testszagot. Egy ív papírt hozattam a pincérrel. Itt közlöm az ő keze írásával irt levelet. ,, Drága feleségem! Ezt a levelet azért írom, hogy elmondjak benne valamit, amit nem mondtam el akkor, amikor elmentem hazulról. Most megmagyarázom, hogy miért nem kapok munkát a bányában. Neked azt mondtam, hogy nincs munka. Hát ez nem igaz. Úgy történt, hogy mikor a bányát bezárták, én a Gauley híd közelében levő alagútban dolgoztam, ahonnan a vállalat a folyót a völgybe akarta vezetni. Később, mikor a bánya újra működni kezdett, a bányafel- úgyelő kijelentette, hogy azok közül, akik az alagútban dolgoztak - egyetlenegy munkást sem alkalmaznak. Mindennek az oka a kemény kőzet, amelybe nekünk kellett a robbanáshoz szükséges lyukakat fúrni. A por lélegzés által a tüdőbe kerül és ez okozza a szilikózist. Az orvostól tudom a betegség elnevezését, ó irta le nekem. Ez a betegség teljesen tönkreteszi a tüdőt és végül fulladást okoz. Miután messze lakunk a várostól, nem tudhattátok, hogy Tom Prescott és Hansy McCulloh meghaltak. De én megtudtam és elmentem az orvoshoz. Az orvos közölte velem, hogy ugyanaz a bajom van, mint Prescottnak és azért köhögök annyit. Több mint száz ember kapta meg ezt a betegséget az alagútban. Ez nagyon súlyos betegség és az orvos szerint, ha lett volna maszkunk és az alagútban megfelelő szellőző berendezést szereltek volna fel, akkor nem betegedtünk volna meg. Elhagytalak titeket, mert az orvos szerint már csak négy hónapom van hátra, tovább nem élhetek. Megpróbálok más vidéken valami munkát keríteni. Amíg élek és dolgozni tudok, minden fillért elküldök nektek. Nem akartam terhetekre lenni, azért mentem el. Úgy gondoltam, hogy ha már nem hallasz rólam, legjobb lenne, ha felmennél nagyanyádhoz a hegyek közé Kilney Rumba. Ott élhetnél köztük. Biztos, hogy ö gondoskodni fog rólad és a gyerekünkről is. Remélem jól meglesztek ott, csak arra kérlek, tartsd távol a gyereket a bányától. Ne engedd, hogy ott dolgozzon! Kérlek, ne haragudj rám és bocsáss meg, hogy elhagytalak benneteket. De ha a fiunk felnő - meséld el neki, hogy mit tettek velem. Remélem, hogy hamarosan találsz magadnak férjet. Hiszen te még fiatal vagy. Szerető férjed Jack Pitckett“ Mikor átadtam neki a lemásolt levelet, átolvasta. Elég sokáig tartott, míg a végéhez ért. Végül is összehajtotta és hozzáfűzte az inge alatti trikójához. Darabos, széles arca ellágyult.- Köszönöm, barátom - mondta. Azután nagyon halkan, lehajtott fejjel hozzátette. - Olyan szomorú vagyok, hogy ez történt velem, a feleségem nagyon jó asszony és jó volt hozzám. - Egyszerre, mintha csak magában beszélne, olyan halkan, hogy alig tudtam megérteni, annyit mondott: - Ó, de rosszul érzem magam! Mikor szavai elhangzottak, ránéztem. Szeme beesett, fénytelenné vált, ismét magába roskadt. Bánatosan, sötéten, révedező tekintettel ült. Elvesztettem őt. Ez volt minden. Ültünk egymásmellettszót- lanul. Bennem elfojtott, zűrzavaros érzelmek kavarogtak - sajnáltam és szerettem is őt és mélységes hideg gyűlöletet éreztem mindazok iránt, akik pusztulásának okozói voltak Hirtelen felállt. Nem beszélt. Én is csendben voltam. Láttam erős, széles hátát a kék munkaingben, amint megállt az ajtóban. Azután kiment az esőbe és sötétségbe. PERTL ETELKA fordítása t írni, az a ta- csak játszott, gymáshoz tatátokat hajlított egymás mellé, :észült egy noöröm volt látni munkanap vé- i ellgnörizetle- ■nélkül szöve- londott, ami az Játszott. Mint ép fölé hajolva ink csak bele nológjába: olt ez a rövidke három hónap, a hétvégi összpontosításokkal és a két, nem éppen szívderítő mérkőzésemmel, mert olyan hülye vagyok én, Zsuzsanna, amilyet csupán ritkán láthatsz e földtekén: a játékot és minden mást a lehető legkomolyabban veszem.“ Néha, amikor a kávéházi asztalnál együtt ücsörögtünk, észre kellett vennem, hogy W. szövegelései, a külső és felületes szemlélőnek úgy tűnhettek, hogy összefüggéstelenek és tökéletesen fölöslegesek. De W. tudta, hogy mit művelt. Pontosan tudta. Rengeteg történet vagy történet-vázat mesélt el. Számunkra értelmetlen történet-szemétdombon kapir- gált minduntalan. Csupán nagy sokára jutottam el odáig, hogy rádöbbenjek: W. nem is játszik. Mert képtelen a játékra. Ha játszott is, mindig összevont szemöldökkel, visszafogott lélegzettel. Mintha ez a komolyság-komorság örömet szerzett volna neki. Sokunkat bosszantott W. tér-igénye, öncentrikus- sága: hogy szép szóval éljek. És az is bosszanthatott, ahogy végtelen monológokkal traktál bennünket. Unalmas figura volt, nem tudom. Azon nehéz gyerekek közé tartozott, akikkel hetente vagy havonta jó egyszer ,, el beszélgetni“, de terhes a társaságuk, ha naponta találkozol velük. Egy ideig tanúja voltam annak a műhelynek, amelyről szólnom kell. Szűk és kicsi szoba. Kétlábú asztal. Szék. Az asztal bal oldalán ezernél is több teleid papírlap Középütt írógép. Jobb oldalán ezernél is több írásra kész papírlap. W. naponta ír. Mondatokat teremtett. Jó mondatokat. A jó mondatokból épültek föl az elbeszélései, amelyek jó gondolatokat tadalmaztak és mindazt tadalmazták, ami nélkül nincs jelentős mű. Idő szükségeltetett ahhoz, hogy rádöbbenjek W. játékta- lanságára. Nem is játszott. Sohasem játszott. Med képtelen volt a játékra. Nem magáéd a játékéd élt: akkor legfeljebb középszerű futballista, gitáros vagy asztaliteniszező lett volna. Egy reggelen, amikor betoppantam hozzá, W. ott állt a dolgozószoba ajtajában és az Írógépbe befűzött papírlapot fenyegette ököllel. A tekintet harcias volt, majd megenyhülve, igazi derűvel ígyfogadott. ..- Napok óta a harmadik oldalon toporgom és képtelen vagyok elmozdulni a holtpontról... Évek teltek el. W. egyre határozottabbá vált, s valószínű, hogy ma is hatalmas csatákat folytat egy- egy irományéd. Játék: ami nem játék többé, med sohasem volt az, legfeljebb mi hittük úgy, akik lassanként elveszítjük őt a látóhatárról... Vajkai Miklós
