Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-08 / 5. szám
( A harcosnak a legnagyobb örömet az szerzi, áldozataiért, fáradozásáért és szenvedéseiért a legnagyobb elégtételt az adja, ha látja küzdelme eredményeit. Pártunk régi tagjaival beszélgetve ez az öröm mindig kibuggyant belőlük, amikor a munkásság egykori nehéz élete, a kizsákmányolok elleni kérlelhetetlen osztályharca, a kommunista párt fáradhatatlan küzdelme emlékeinek felelevenítése után a jelenről, a szocialista fejlődés eredményeiről, a saját és gyerekeik, unokáik megváltozott életéről beszéltek. A füleki zománcgyár munkásai 1936-os sztrájkja egyik csoportjának résztvevői a vöröskői sztrájktanyán A múlt és a ma összehasonlításakor sokszor eszembe jut annak a volt nagygazdának a felesége, aki amikor szóvá tették előtte, hogyan bántak egykor a cselédeikkel, vállat vonva kijelentette: az volt akkor a világ rendje, olyan sors jutott nekik. Hát igen, a szegény embernek, a két keze munkájából élő embereknek meg a családjuknak - akár a föld- birtokosok, nagygazdák, akár a gyárosok és egyéb kizsákmá- nyolók kénye-kedvére voltak kiszolgáltatva - nagyon nehéz élet jutott osztályrészül a tőkés rendszerben. S még szerencsésnek mondhatta magát az, akinek munkája volt, aki ha véres verejtékkel is, ha a béreket egyre lejjebb szorító tőkésekkel vívott mindennapi harcban is, legalább a szűkös min-^ dennapi betevő falatra valót elő tudta teremteni családjának. Csakhogy nyomorúságos, megalázó helyzetükbe nem törődtek bele a kizsákmányoltak. Osztályharcuk élén a legöntudatosabbak, a kommunisták állottak. Amikor megkérdeztem a ma hetvenhét éves Stefanik Lajos elvtárstól, a füleki zománcgyár munkásától, hogyan lett kommunista, így válaszolt: „Engem a sors tett azzá. Apám cselédember volt, hatan voltunk testvérek. Elképzelhető, hogyan éltünk a szűkös kommen- cióból, amit hajnaltól éjszakáig tartó nehéz munkájáért kapott. Nagyon a szívemre vettem ezt a nyomorúságot - amely azokat sújtotta, akik a kenyeret termelték s elhatároztam, hogy minden erőmmel küzdeni fogok ellene." Küzdeni a munkások és a többi dolgozó jobb életéért, a kizsákmányolás megszüntetéséért, a szocializmusért. Ezt a célt tűzték maguk elé azok az elvtársak, akik 1921-ben magalapították Csehszlovákia Kommunista Pártjának füleki szervezetét. S kitűzött céljukhoz a kommunisták következetesen hűek maradtak. Ezt bizonyítja a helyi munkásmozgalom harcos története, amelynek során a munkásság kivívta a vörös Fülek megtisztelő elnevezést. Az éhbérek ellen már 1921-ben sztrájkba lépett a zománcgyár mintegy százötven munkása, a rákövetkező esztendő júniusában ismét sztrájkoltak a füleki dolgozók, s a kommunista párt vezetésével ezt a fegyvert a továbbiakban is gyakran felhasználták. A csiszolóműhely 1932-es sztrájkjának szervezői közt volt Stefanik Lajos meg öccse, a szintén kommunista Béla. A mindén szociális berendezést nélkülöző füleki zománcgyárban híján voltak a legelemibb munkavédelmi berendezéseknek is. A csiszolómühely az általánosan rossz egészségügyi helyzetben is a legrosszabb munkahelyek közé tartozott. A levegőbe kerülő nagy mennyiségű fémpor ellen a munkások csupán a szájuk elé kötött ronggyal védekeztek. A bérek Füleken a köztársasági átlagnál jóval alacsonyabbak voltak. Ezek emelését és a munkakörnyezet javítását követelve a csiszoló dolgozói egy emberként leálltak és kivonultak a műhelyből. Négy hétig sztrájkoltak. Utána Stefanik Lajost csaknem két évig nem vette vissza a gyárba a hírhedt munkásnyúzó igazgató, Huli- ta Vilmos. Valamikor földbe süppedt, apró ablakú, nedves, penészes vályogviskók sorakoztak azon a helyen, ahol most többemeletes új lakóházak emelkednek. Annak a lakásnak ajtaján csöngettem be, melynek táblája Kókai Kálmán nevét tünteti fel. Ezt a nevet abban a könyvben is megleltem, amelyet Ivan Öervenák és Imrich Péli a nógrádi munkás- és kommunista mozgalom történetéről adott ki. 1932 áprilisa eseményeiről is tájékoztatnak. A következő sorokat olvastam: „Füleken a betiltás ellenére létezett és dolgozott a Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezete. Tisztségviselője, Kókai Kálmán ellen bűnvádi eljárást indítottak.“ Feleségével kettesben e kényelmesen berendezett lakásban éli nyugdíjas éveit Kókai elvtárs. A gyerekek már családosok. De azért nem üres a ház. A háziasz- szony az egyik unokát éppen érkezésemkor tette ágyba délutáni álomra. Kókai Kálmán már gyerekkorában kapcsolatba került a kommunista mozgalommal. Bátyja, József a párt aktív harcosa volt, a húszas évek elején összekötőként működött a CSKP és a magyarországi kommunisták között. Illegális anyagokat hordott át az országhatáron. A járási állam- ügyészség a bratislavai főállamügyészségnek küldött, 1922. május 19-én kelt jelentésében tudatja, hogy a csendőrség bűnvádi eljárást indított Takács József és Kókai József ellen, akiket a pénzügyőrök Sátoros közelében a csehszlovák-magyar határon elfogtak.Nevezetteknél a Proletár című, Bécsben magyar nyelven nyomtatott folyóirat 580 példányát találtak. A kommunista család otthonában a Tanácsköztársaság bukása után a fehérterror elöl menekülve számos magyar forradalmár megfordult, közülük Gábor Andorra név szerint is emlékszik Kókai Kálmán. Gyakori vendég volt náluk Steiner Gábor, dr. Herz Sándor és több más kommunista vezető. Csak természetes, hogy a csendőrök is gyakran feltűntek a házuk körül. A kis Kókai Kálmánt sokszor állították figyelőbe, hogy jelezze közeledésüket. A Kommunista Ifjúsági Szövetség vezető tisztségviselőjeként járta a környékbeli falvakat, szervezte az ifjúmunkásokat. Egyik alapító tagja volt 1931-ben a Szovjetunió Barátai Szövetsége helyi szervezetének. „Tevékeny volt nálunk az ifjúsági szövetség - beszél élményeiről Kókai elvtárs. - A választások alkalmával pártjelszavakat festettünk és plakátokat ragasztottunk ki. Gyalogosan, kerékpáron kerestük fel a községeket, gyűléseket tartottunk, agitáltunk. Rimaszombatban bíróság elé is kerültem. Csornán elárult egy fiatal kőműves; csendőr udvarolt a húgának. De bizonyítékok híján nem ítélhettek el, mert a községből tanúnak beidézett huszonöt fiatal mellém állt, a feljelentő szemébe mondták, hogy nem mond igazat. Elfogtak a csendőrök egy más alkalommal is, amikor egy Rozsnyóról érkezett elvtárssal a macskalyuki szénbányászok sztrájkját szerveztük. A gyűlés után az őrszemek jelezték, hogy vagy hat csendőr jön fölfele a domboldalon. Akkor sikerült elkerülni őket, de a csákányházi úton feltartóztattak bennünket és bekísértek a ragyolci csendörállomásra. Ott vallattak bennünket: hol voltunk, mit csináltunk. Néhány napot ültem emiatt a losonci börtönben." K ókai Kálmán a nyomdászszakmát tanulta ki. Csak természetes, hogy szaktudását a munkásmozgalom érdekében is hasznosította. „Illegális nyomdánkban röplapokat készítettünk; ezeket a gyárban, a városban és a környéken terjesztettük - folytatta élettörténetét Kókai elvtárs. - Az ifjúkommunisták közül többen segítettek ebben a munkában; a pártvezetőség közölte, hogy milyen szöveggel, milyen célra készítsünk röplapokat, Ezeket aztán a párttagok hordták szét és helyezték el a megfelelő helyeken. Az illegális anyagok elsősorban a munkások követeléseiről szóltak, panaszaikat, elviselhetetlen helyzetüket ismertették és a kizsákmányolás, a fasizmus elleni harcra szólítottak fel. A sokszorosítógép ma a múzeumban van, átadtam azt az írógépet is, amelyen a szöveget készítettük. Röpiratokat a magyar megszállás idején is készítettünk: részt vettem az illegális ellenállási mozgalomban, később pedig a Szlovák Nemzeti Felkelésben. Harcba szólítottuk a munkásokat, hogy ne dolgozzanak a német hadiiparnak, s a háború, a fasiszták elleni harcra hívtuk fel az embereket.- A Szlovák Nemzeti Felkeléssel egy elvtárs révén kerültünk kapcsolatba, aki a horthysta megszállás idején Zólyomba költözött. A bátyámmal együtt az elhárításnál működtünk, az volt a feladatunk, hogy megfigyeljük az ellenséges csapatok mozgását, továbbá a politikai-katonai helyzet alakulását, és a szerzett híreket eljuttassuk a felkelőknek. Hol ők küldtek küldöncöt hozzánk, hol mi. Egy ízben közvetlen parancsnokunkat juttattuk el Budapestre, ahol a Magyar Kommunista Párt képviselőivel kellett találkoznia. Érdekes eset volt ez - mosolyodott el a házigazda. - A kórház egyik főorvosa velünk tartott. Mentókocsit bocsátott a rendelkezésünkre azzal az ürüggyel, hogy súlyos sebesültet kell Budapestre vinni. A szlovák elvtárs fejét úgy bekötözték, hogy a szemén kívül semmi sem látszott ki belőle. A mentökocsi vezetője sem tudta, hogy álsebesültet szállít, ezért az igazolások alkalmával félelem nélkül mutatta fel a csendőröknek a menetlevelet. Baj nélkül tettük neg az utat oda is, vissza is. A magyar-szlovák határon a bátyám kísérte át az elvtársat“. A meleg szoba kényelmes foteljeiben üldögélve Kókai Kálmán emlékeiből egyre újabb élmények elevenednek fel. Beszólt a Munkásotthon életéről, amely szinte egyetlen nagy családként összefogta a füleki munkásokat. A szerény épület megépítésére még 1,926 decemberében gyűjteni kezdtek a munkások, s átadásától kezdve központja lett a munkás- mozgalomnak. Gondnoka hosszú időn keresztül Molnár László elvtárs, a CSKP helyi szervezetének egyik legtevékenyebb tisztségviselője volt. A munkásdalárda és a zenekar is itt próbált; helyet talált falai között a könyvtár; társasjátékok álltak a látogatók rendelkezésére; előadásokat, beszélgetéseket tartottak; egy szóval a baloldal kulturális központjának számított. Kókai elvtárs megemlíti azt a feledhetetlen rendezvényt, amikor 1936 decemberében, az Ady Endre 60. születésnapján rendezett ünnepségen Lörincz Gyula, az akkor fiatal festőművész szónokolt, s egyik festményével, Ady- portréval ajándékozta meg a füleki munkásokat. Természetesen a Munkásotthonban tartották a gyűléseket is. A z idő múlásával egyre kevesebb az élő részvevője, tanúja a CSKP egykori harcainak. Többen örökre eltávoztak azok közül is, akikkel öt évvel ezelőtt a füleki munkások nagy osztályharcos megmozdulásának, az 1936-ban júliustól szeptemberig tartó sztrájknak a negyvenedik évfordulója alkalmából beszélgettem. Ma is a fülemben csengenek az azóta szintén elhunyt Albert József elvtársnak akkor mondott szavai: „Még nincs befejezve a küzdelem, de harcunk nem volt hiábavaló!“ Igen, tudjuk, hogy a küzdelem még nem fejeződött be. Nem is fog soha. Hiszen mindig újabb célokat kell elérnünk, további feladatokat kell megoldanunk, hogy a dolgozók, a nép jelene egyre boldogabb legyen. Tovább haladtunk azóta is, és most is azon munkálkodunk, hogy jó alapokat biztosítsunk jövőnk fejlődéséhez, hogy az előrehaladás mindig magas szintű legyen. Szemléltetően példázza ezt Füleknek és gazdaságának, valamint lakosai életének szüntelen fejlődése. Lakatos István, a városi nemzeti bizottság alelnöke - bár ' gyerek volt még akkor - jól emlékszik arra az időre, amikor a zománcgyár kapuja előtt minden hajnalban fiatalok és idősebbek népes csoportja ácsorgott abban a reményben, hogy talán szerencséje lesz, és akad számára is valami munka az üzemben. Abban a gyárban, amely messze földön arról volt hírhedt, hogy munkásainak a legkevesebb bért fizeti az országban, ugyanakkor embertelenül hajszolja őket, s a szociális létesítményeknek, munkavédelmi berendezéseknek hírük sincs a sötét, poros, egészségtelen műhelyekben. Ma a Kovosmalt Vállalat és a Béke bútorgyár közel négy és fél ezer embernek nyújt biztos megélhetést, s csupán a Kovo- smaltban az elmúlt ötéves tervidőszakban 698 millió koronát irányoztak elő az alkalmazottakról való szociális gőndoskodás céljaira. Míg az előző választási programban a városban 264 lakás építését fejezték be, a mostaniban hatszáz lakást építettek, s a közcélú berendezések építésével újabb lépést tettek abban az irányban, hogy Fülek valóban városias jellegű legyen. GÁL LÁSZLÓ Az CSKP helyi szervezete mellett működő nőszövetség tagjai 1929-ben így nézett ki 1932-ben az asztalosmúhely egyik része Látjuk az eredményeket 3
