Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-11 / 1. szám
Az esős, nyirkos ősz után térdig érő hóval és fákat ropogtató kemény fagyokkal kezdődött 1944 decembere a Nagy- Fátra alatti falvakban. Öanován, a martini, járás akkori alig négyszáz lakosú kisközségében már a tél első napjaiban vastag fehér kucsmába bújtak az alacsony háztetők. Hajnalonként a tenyérnyi ablakokat is mindig fehérre meszelte a fagy. Nehéz, nyugtalan telet sejtettek az emberek. A fasiszták még az ősszel el- özönlötték az egész környéket. Őrjáratok cirkáltak az utcán, állig felfegyverzett elit SS-alakulatok maradványai, Vlaszov zsoldosai és lelkesen buzgólkodó gárdisták kajtattak a partizánok után. Sokat taggatóztak a faluban. Lázasan keresve a kertek alól, a közeli tanyáról és völgyekből vezető nyomokat gyakran átkutatták a gyanúsnak gondolt portákat. A Blatnica-patak hídján és a faluszéli házak előtt, a Martin felé kanyarodó országúton éjjel-nappal katonák posztosak.- A patak melletti első ház volt a miénk, a hozzá tartozó malommal együtt - emlékszik vissza élete legmozgalmasabb telére a ma már hatvan éves Milos- lav Móric, a II. csehszlovák ejtöernyösbri- gád egykori partizánja. - Onnan légvonalban csak tíz-tizenegy kilométerre, a gaderi völgyben volt a téli táborunk. Akkor már közel két éve múlt annak, hogy nem jártam otthon. Kínzott a kíváncsiság: mi lehet a családunkkal? Decemberben már igen szűkében voltunk az élelemnek. Csoportunk ezért úgy határozott, hogy két falumbóli partizánnal, a Vrtiak-testvérekkel be kell lopódzkod- nunk Öanovára. A sötétség leple alatt, éjféltájban értünk a Blatnica-patakhoz, ahonnan jó darabot a jeges vízben gázolva fordultunk a kertünk alá. Az udvar felöli oldalon német katona vigyázta a hidat. A malomhoz lopakodva apró pisz- szentésekkel magamhoz hívtam a kutyánkat. Szerencsénkre megismert és csak néhány rövid nyüszítéssel adta jelét ennek. A német azonban így is meghallott valamit a mocorgásból. Fegyvert szegezve a kerítéshez lépett és sokáig me- resztgette szemét a sötétbe. Csak az nyugtatta meg valamennyire, hogy mérgesen megugatta az elöreküldött házőrző. Miloslav Móric közben óvatosan megkocogtatta az ablakot. Néhány perc múlva társai is beosontak a nesztelenül kinyitott ajtón. Otthon megörültek, de mindjárt rettegni is keztek a váratlan vendégek láttán. A környéken már javában tombolt a fasiszta terror. A legközelebbi községben, Blatnicán 31 házat perzseltek fel, majd hat elfogott partizánt véresre kínoztak és kivégeztek a németek. Az öt kilométerre lévő Folkusován pedig nyolc helyi lakost lőttek agyon azért, mert kiderült, hogy segítettek a partizánoknak.- Suttogva megbeszéltük a legfontosabbakat, aztán még a hajnal előtt felszöktünk a szénával teli padlásra. A német katona ugyanis sejthetett valamit, mert a hídról kitartóan figyelte az udvarunkat. Még másnap is ott ólálkodott. Néhányszor bejött az udvarba, kérdezősködve be-benézett a legtöbb zugba A lábnyomokból akkor már nem sokat láthatott. A nővérem még a kora reggeli félhomályban kész gyalogutat taposott a hóban, miközben Ielhordta a vizet a patakról a hirtelen elhatározott nagymosáshoz. Délelőtt befűtötték a kemencét. Mire megkelt a kenyértészta, a német is elunta az eredménytelen téblábolást. Délutánra hat kerek cipó sorakozott a padkán.- Késő éjszaka degeszre tömött hátizsákokkal surrantunk ki a patakhoz, aztán a jól ismeri erdőn át vissza a táborba Csoportunk huszonkét tagjának azonban hamar kevésnek bizonyult az otthon becsomagolt kenyér, szalonna, só és egyéb élelem. Ezért csaknem naponta meg kellett tenni a veszélyes utat. Akkor már túl voltunk a legkeményebb harcokon és létszámban nagyon megfogyatkozva védekezésre rendezkedtünk be a völgyben. Aki élelemért indult közülünk, rendszeresen betért az egyik falunkhoz közeli tanyára, ahol rádiója volt a Mikus-család- nak. A moszkvai adót hallgató gazda tudott oroszul, megértette a jelentéseket. Tőle tudtuk meg a legújabb fronthíreket, de rendszerint a környéket megszállt fasiszták akcióiról is volt valami újságolni valója. Miloslav Móric az egyik délutánon a szokásosnál korábban indult el a tanya felé. Még a szürkület előtt be akart kopogtatni a legfrissebb értesülésekért és a biztosra ígért gyógyszeres csomagért Elhagyva az erdőt későn vette észre, hogy a legfeljebb száz méterre lévő szemközti hegyoldalon libasorban kapaszkodnak felfelé a németek.- A nyílt terepen kanyargó ösvény közelében csak egy nagyobb szikla emelkedett ki a hóból. Mielőtt kúszva, bukdácsolva elértem azt a helyet, dörögni kezdtek a fegyverek. Az első lövésekből eltalált egy golyó. Az ijedségtől azonban csak később tudatosítottam a vérző sebet. Négy kézigránátom és három teli tölténytáram volt. Forró verejték öntött el, de azonnal visszatüzeltem, majd minden újabb sorozat után ide-oda szökéllve egyre közelebb jutottam a sziklához. Az utolsó tárat már onnan célozva lőttem ki a németekre. Hamarosan mögöttem is felropogtak a géppisztolyok. A téli táborból elösietó bajtársak folyatták a harcot és visszaverték a partizánvadászatra indult fasisztákat. A térdlövés szerencsére nem lett súlyos. Miloslav Móric még azon a héten újra lemehetett a faluba.- Mivel már csak nagyon kevés lőszerünk és élelmünk maradt, ami nagyban legyengítette a csoport harcképességét, elhatároztuk, hogy kettesével, hármasával szétszóródunk a környékbeli településeken, ahol bevárjuk a további utasításokat. Jozef Klimasszal és Vladimír Jan- kovskyval december huszonharmadikán éjjel értünk haza. A két részre osztott konyha hátsó felében, a kemence mögött, minden eshetőségre számolva egy jól álcázott búvóhelyet készítettünk. Amint kintről idegen közeledését jelezték az otthoniak, vagy a jól idomított kutya, szekrénnyel torlaszoltuk el az ajtót. Karácsony estéjén Móricéknál, a szerényen megterített asztal fölött csak egy fenyögallyacska jelezte az ünnepet. A vacsora alatt csőre töltött géppisztoly feküdt mindhárom partizán ölében.- Idegfeszítő csigalassúsággal múltak az órák. A nővéreim közben szépen rendbe hozták azt a gyalogsági szakaszvezető egyenruhámat, amelyben 1943. október 30-án Melitopolnál szerencsésen átszöktem a frontvonal szovjet oldalára. Erről csak egy-két ember tudott akkor a faluban. Persze az is titokban maradt, hogy mint ejtőernyős partizán tértem vissza a Szovjetunióból. Erre alapoztam a további terveimet. Még az ünnepek alatt üzenetet küldtem a falu kommunista érzelmű komisszárjának, akiben mindhárman megbíztunk, hiszen néhány héttel korábban éppen nála talált menedéket két szovjet rádiós a fasiszták elől. Miroslav Putra megértette az üzenetet és gyorsan elhíresztelte, hogy karácsonyi szabadságra hazaengedtek a frontról. így aránylag bátran kimehettem az utcára, bár talán csak a véletlennek köszönhetem, hogy egyszer sem igazoltattak a németek, vagy a gárdisták, akikkel többször találkoztam. Sőt néhány alkalommal még kártyáznom is kellett a tisztekkel. ^- Miért kockáztatott ennyit?- Híreket, értesüléseket kellett gyújte- nem. A kocsmában, majd a későbbi anyósoméknál, akikhez beszállásoltatta magát az egyik tiszt, gyakran megtudhattam egyet-mást a katonák között uralkodó hangulatról, az olyan őrjáratokról amelyek egyébként váratlan veszélyt jelentettek volna ránk és mindarról, ami kétségtelenül azt mutatta, hogy közeledik a fasiszta rendszer összeomlása. Az- A nyílt terepen csak egy nagyobb szikla emelkedett ki a hóból - magyarázza Miloslav Móric összekötőnk útján például azt is sikerült tudatnom a hegyekben újabb akcióra készülő társaimmal, hogy Sebeslavce felől hadianyagot hozó teherautókat várnak a németek. A rajtaütésen már magam is ott voltam. A komisszárunk ugyanis még idejében figyelmeztetett arra, hogy túl sokat kérdezősködik feto/OT a helyőrség parancsnoka. Az akciónk sikeresen végződött. Sok lőszert és két szekér összeharácsolt élelmiszert zsákmányoltunk. Ezt követően 1945. február 19-ig a korábbi téli táborunkban maradtunk, majd Svoboda tábornok parancsára a többi partizáncsoporttal együtt Brezno mellett áttörtünk a fronton és a már felszabadított területen új alakulatokba szerveződve a végső győzelemig folytattuk a harcot... Az idén ismét sok hóval és csikorgó hideggel köszöntött be Danovára a tél. Móricék nem régen újjáépített és a réginek több mint háromszorosára bővített emeletes családi házában most is gyakran találkoznak az egykori harcostársak. Olyankor azonban többnyire nem a háborús emlékek felidézésével telik el az idő. Mindig akad fontosabb, aktuálisabb téma. A házigazda már tizenötödik éve tanácstag a helyi nemzeti bizottságban és vezetőségi tagja a falu csaknem valamennyi tömegszervezetének.- A felszabadulás után 32 évig gépkocsivezető voltam, most pedig egy fűrésztelep dogozója vagyok. Amíg jól szolgál az egészségem, nem megyek nyugdíjba, mert úgy érzem, hogy még hasznára Azóta szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a falu Ügyes-bajos dolgaikban gyakran kérnek tanácsot az emberek az egykori partizántól (A szerző felvételei) lehetek a közösségnek. Munka ugyanis bőven van mindenütt. Községünket jelentős részben társadalmi összefogásban fejlesztjük. Legutóbb több mint egymillió koronát érő óvodát építettünk, aztán sportpályával gazdagodtunk, tavasz- szal pedig a vízvezetékhálózat kerül sorra. Ott megint szükség lesz minden dolgos kézre... Az. elmúlt 36 évben a szinte felismerhetetlenségig megváltozott faluban már szép hagyományt jelent, hogy az építőmunkában mindig élen járnak az egykori partizánok. Az Antifasiszta Harcosok Szövetsége helyi alapszervezetének minden tagja elnökük, Miloslav Móric vezetésével becsületbeli kötelességének tekinti a békés fejlődést szolgáló példa- mutatást is. Lalo Károly- A jeges vízben gázolva fordultunk a kertünk alá Tél a hegyek alatt , X 1981. I. 11. ÚJ SZÓ
