Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-21 / 24. szám
Feodora Zordezi A háborúban nem koplalnak a farkasok * Még a virradat beállta előtt az apa jó ölnyi fát hozott, de feleségének meghagyta, hogy estig ne rakjon tüzet. Este új hordóabronccsal tért haza. Három darabra vágta, kiegyenesítette és szólt az asszonynak, gyújtson tüzet. A didergő gyerekek a füstöt szaglászva melegedtek, míg az apa edzette a vasat.- Élesíteni kell. Hogy kések, finn kések legyenek belőlük! Zengeni kezdett az üllő. Az apa biztos, erős ütéseket mért a tüzes fémre, közben az ablakokat figyelte. A hólepte birsalmafa ágai közt lassan kúszott fölfelé a hold.- Reggelre mindennel készen kell lennünk. És minél gyorsabban elvinni.. A külső ajtó hevesen felnyikordult. az apa letakarta a két fémdarabot. Az ajtóban a kövér Krisztja jelent meg figyelmesen jártatva szemeit.- Jó estét, Kobaké! - szólalt meg hízelgőn.- Jó estét, remélve, jó szándékkal, szomszéd! - elégedetlenül és fáradtan felelt a gazda, folytatva munkáját.- No, félre innen, cigánygyerekek, ne lábatlankodjatok itt apátok körül! A gyerekek gyorsan felmásztak a kemencepadkára.- Bárki is, de cigányok sosem voltunk. Bár annak is jobb lenni, mint alávaló kutyának.- Mit akarsz ezzel mondani? - tört ki haragosan Krisztja.- A háborúban a cigány alamizsnát kér és nem pusztul el, de a kutya... magyarázta Kobaké.- Ha már a kutyákig jutottunk, akkor legyünk farkasokká... A legrosszabb esetben a kutya is, a cigány is ehető ... Höhöhögrii! Höhöhögrii! A falu minden gyereke félt ettől a sárga szemű embertől nevetése miatt, amely a vadállat morgásához hasonlított.- Igen, ahol vérontás folyik, ott nem éheznek a farkasok!... - teli szívvel, keményen ütött Kobaké az üllőre és dühös szemeket villantott a szomszédra. ^ - De ám a kutyának sincs rossz dolga, ha sült gidákon éíhet. Az a fontos, hogy ne ugasson túl sokat, mert még megsajnálja a kutyakölyköket... Kobaké meglóbálta a kezében a súlyos kalapácsot, de a szomszédnak volt ideje gyorsan a kijárathoz fordulni. Az asszony kérlelöen felemelte kezét, ismerve férje lobbanékony természetét. Kobakét pír öntötte el, s tekintetét a gyorsan becsapódó ajtó állította meg.- Még meglátjuk, ki hogyan ugat. - Földre dobta a vasdarabokat. - Kézzel fogom élesíteni a késeket. Nehogy feltűnjön ennek a piszoknak, hogy sokáig ütöm a vasat. Megsütötték a gidát, de vacsorára sa- vanyúkáposzta-levest és puliszkát ettek. A másik tál puliszkát a vörösre sült, illatozó gidahússal pedig a régi hímzett törülközőbe kötötték. A néhány darab háziszövet kötszerként kellett szolgáljon a sebesültek részére. Ezekbe csavarták a sajátkészítményü késeket. A kamasz, sovány fiúk magukra öltötték a nagy puf aj kákát.- Most azonnal odaindultok. Elősször a szakadék mentén egészen a völgyig menjetek. Ott, a Nyúlhalomnál jól nézzetek körül, nem vett-e észre valaki benneteket, aztán igyekezzetek egyenest a Vöröshomok felé. Jegyezzétek meg: ha megfognak benneteket, mindannyian pórul járunk, világos!?- Igen - felnőttes komolysággal válaszolták a gyerekek.- Átadjátok a batyut és a pufajkákat, de a zsebekbe ne nyúljatok, ott orvosság van a sebesülteknek. Adjátok át üdvözletemet, mondjátok meg, hogy az éjjel kimegyek hozzájuk. Megértettétek?- Megértettük.- No, akkor előre. Még nem pirkadt. Krisztja házának ablakai álmosan feketéi lettek. A legsötétebb zugokat keresve a gyerekek elhagyták a falut. Lélegzetüket visszafojtva mentek, keresztülvergődtek a széles árkon, amely mindig ijesztette őket szörnyű, vad gazzal benőtt növényzetével, és a völgy felé futottak.- Jaj, ahogy a falun keresztülmentünk, agyonra izgultam magam!- En meg jobban örülnék, ha a falu egészen a Vöröshomokig lenne.- Neked a Krisztja hiányzik, vagy mi?- Krisztja, ez csak fél szerencsétlenség, de ha farkas...- Pszszt!- Hallgassatok, butuskák, farkas ilyenkor nem jár: reggel van. Szó nélkül lépkedtek tovább. Lelkűkben viszont mindannyiuknak ott rejtőzött Gyurák Éva: Partizánok télen (mono- típia) a félelem. Szorosan egymáshoz húzódtak, kéz a kézben, szinte futva haladtak tovább. A faluból jövő kakasszó érte utol őket. A gyerekek válaszul fellélegeztek. Ez a friss kiáltás, mintegy hazulról jövő üdvözlet volt számukra. Keményebbé váltak lépteik- Mire odaérünk, vár virradni kezd.- Gyorsabban, gyorsabban. A sötétből elébük kúszott a Nyúlhatom. Mögötte az erdő sötétlett. Itt kellett letérniük a Vöröshomok felé. Félve léptek a parasztszekér gyúrta alig kivehető útra. Körülkémlelni már nem is mertek.- Ki láthatna meg bennünket? - szólalt meg a középső fiú, s megakadt, hogy ki ne mondja: “a farkasokon kívül,,. Hirtelen megtorpantak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Ott álltak előttük... A világ legszörnyűbb vadállatai. Három farkas! Igen, farkasok voltak. A középső testvér leejtette a batyut és futásnak eredt. A másik kettő utána. “Úgyis utolérnek,, - gondolta a legfiatalabb, hátrafordult, megbotlott és elesett. Felsikított, mintha darabokra tépnék őt. A legidősebb felemelte testvérét és hirtelen megértette, hogy a farkasok nem üldözik őket.- Állj meg! Ne fuss! Ne félj! - kiáltozott a középső után, bár nem volt azt könnyű megállítani. Végül is észre tért. Hátrafordult, megtorpant. Visszajött a gyerekekhez.- De hol vannak a farkasok?- Az ördög tudja...- Ott vannak! A gyerekei? leültek. A ritkás előerdőn át kísértetekként vonultak a sötét árnyak...- Ahogy vonítottam, biztos attól ijedtek meg - mondta a legfiatalabb.- Nem, ez azért, mert én a Jézuskára gondoltam - ugyanúgy suttogva szólt a középső.- Halgassatok, gyerekek! - szinte felnőtt mód szólt a legidősebb. - Ezek jóllakottak voltak. Ez volt a szerencsénk ... Visszafordulni nem lehetett. Édesapjuk mesélte, hogy ezek a szökött hadifoglyok milyen gyöngék, sebesültek, éhesek. Meg a pirkadat is lassan fújdogálta a sötétet a látóhatárról, sőt melegebb is kezdett lenni. S a Vöröshomok - egy karnyújtásnyira. A vájatba elsőként a legidősebb lépett, elállva útját a többinek. A középső megrántva bátyja karját, benézett háta mögül a mélyedésbe. Valami furcsa hangon felsikoltott, majd hanyatt-homlok futásnak eredt.- Farkasok! - visította a legkisebb és nem moccanó bátyja mögé rejtőzött. Nem, nem voltak ott farkasok. De itt is, ott is a mélyedésben farkasok tépte, szétmarcangolt, gubancba-göngyölített véres emberi maradványok... A sápadt, hirtelen megöregedett gyermekarcok felett borongott a nehéz, háború zaklatta égbolt. MÁZSÁR LÁSZLÓ fordítása Jevgenyij Vinokurov DOLGOK (Költőbarátomnak, Otar Cselidzének) Kiskocsmákban találkozunk, Otári, hol füst zománca égeti szemünk, marhatja torkunk konyak, vagy akármi, a dolgainkról elbeszélgetünk. Az ifjúságnak bennünk nyoma sincsen, életünk íve gyalupadba fog, de hála isten, tudod, hála isten, vár ránk még sok különféle dolog. Hurrá! Még forog tengelyén planétánk, minden lépésünk munkára talál, emberek szeme reménykedve néz ránk, s mi tisztítjuk, mit belepett a sár. Az ember néha hogy cipeli sorsát, rejtett erői mily hatalmasok! Tegnap a KIEG-en kezembe nyomták a cédulát: hadirokkant vagyok... Adjatok mankót, köpenyt is a vállra! Hisz mégiscsak átéltem valamit. Őrangyalom a pillanatra várva terjessze fölém újra szárnyait. .. A mezőről, mit vér lepett, s a harmat, a földútról, min piros pára ül, esténként eltocsognak a rokkantak a rozoga furnérbódé körül. Fiúk! - mondom magam is odalépve - vodkát, sört adjatok - fele-fele! A lelkem mintha telketekig érne, fronttársi gyöngédséggel van tele. Itt állunk, fiúk, egészen a szélen. Belénk a végzet védjegyet marat, ömlesztett sajt ül remegő tenyéren, fenékig ürítem poharamat ... Nem bántottam meg senkit, úgy remélem1 Új távolság vár rám, másabb kaland, mert őrangyalom vezet botfehéren, mint vakvezető a világtalant. És ezután? Ezután az öregség. Valahogy lesz, bár meg nem értem még ezt. Szürke eső, az ablakpárkányon dobolva, délben majd fölébreszt Vagy nem is kell a - „később“?, mert annyi mindent láttál állván a földre-vérző hanyatt-holt katonánál? Nem. Később jön az öregség. Szép őszi délben látogat meg, mikor vakító újdonságként tompulni kezdenek a szervek. És akkor - mint plédedről a pelyhet - fújd te magadról az egészet, amit egykor életnek neveztek, bár úgy tehet, már régen nem volt étet. HAVAS ERVIN fordítása re. A mi azt már sztendő 3k a há- tégla az -tízéves ogy felit. ■s kissé ház, de ugattuk. sgtáblák in...- És villanyvilágítás...- És a falakat vakolattal bevonni...- És bemeszelni legalább...- Függönyök kellenének...- S bútorok... És így tovább. Az ötletforrás kifogyhatatlannak bizonyult. Nem csoda: az utca legtöbb gyereke hozzánk tartott. A mi csoportunkba. Itt volt közöttünk N. Tibor, ma már gékocsivezető, O. László autószerelő, S. Tibor valahol az ország építkezésein segítkezik, O. Zoltán egy távoli szövetkezetben dolgozik. S. Ferenc gépipari technikumot végzett és sorolhatnám az akkori építőket tovább. Ha nem is célba, de legalábbis célközeibe érkeztünk. Nem hinném, hogy szóba hoznák e gyerekkori,,építkezéseiket“. De, ha nem is szólnak erről: valamennyien tudják, hogy a gyermekkor meghatározza az ember életét. Nyugodtabb korszakban éltük le az első évtizedünket: a gyermekkorunk is nyugodtabb volt, békésebb világú. Emlékszem a hatvanas évek indián-romantikájára. Akkor hallottam azt, hogy kikötöttek egy fiúcskát a fához és ottfelejtették. Szerencsére nagyobb baj nem történt. A felszabadulás óta felnőtt egy második nemzedék is, s akárcsak mi: most már ők követelnek teret és föladatot a maguk számára. A néhai,,huhogok“, Winettouk, Tujungák ma már autószerelők, vagy egyetemre járnak, vagy már elvégezve az egyetemet tervezőmérnökök, képzőművészek vagy most rajtoló költők. Egy hétfői napon kézenfogva a hat esztendős lányomat áthúzódtam a közeli nyaralóközpontba. Hétfő: szünnap. A nyaralóközpont üresen tátongott. A vendéglő alkalmazottai takarítottak. Mindössze két személygépkocsi pihent a parkolóban. Pár száz méterre a vendéglőtől viszont hangoskodó gyermekhadra lettünk figyelmesek. Nyolc-tízéves fiúk: valamennyiüknél (természetesen fából) a legkorszerűbb fegyverek. Láttam, mint osztódtak két egyenlő csoportra. Az egyik csoport bevetette magát a nyaralóházak közé, a fák árnyékába, a másik, az agilisabb együttes meg a Duna felől közelített, tisztes távolságba szétszóródva. (Volt közöttük egy jámbor képű, esetlen fiúcska is. Vékonyka, csőre töltött puskájával ácsorgóit egy darabig, amíg valaki el nem kiáltotta:)- Pipacs, halott vagy! És ő lehullott a porba. Karját szétvetette, s egy ideig még rángatózott: kimondatlanul jelezve, így kell elesni. Akkor még nem értettem az egészet. A folyó felöl érkezők gyorsabbak voltak, bátrabbak. Egy kivételével valamennyien elhullottak. A part, a park szegélye megtelt elesett harcosokkal. És az az egy feszesen, gépfegyverével állandóan szórva a halált, elindult a házikók közé, a fák és bokrok közé. Már betoppanni akart, amikor váratlanul egy harmadik banda bukkant fel, s azonnal végeztek vele.- Háborút játszotok?... - kérdeztem, amikor véget ért a nem éppen hétköznapi jelenet. (Vagy tíz percig tartott.)- Nem... - magyarázta az egyik fiú. - Mi hekusok vagyunk... ők meg terroristák...- És kik győztek?...- Maga is láthatja... Most a hekusok győztek, mert többen voltak ...De van, hogy a terroristák kinyiffanják a hekusokat... Hazafelé indultunk. A mesefilmekre gondoltam, a mai gyermekek játékaira. A játéküzletek lassanként feltöltódnek fegyverekkel, a Kengyelfutó gyalogkakukk minduntalan megsemmisül, de újra és újra feléled, hogy ismét felrobbanthassák. Karácsonyi ajándékként puskát, tankot, ágyút vásárolunk a csöppségeinknek: hadd játsszanak. Ezek után hinni szeretném, hogyha felnőnek a mai tízévesek: elfelejtik-e szertelen játékaikat és nem fegyverekkel viaskodnak majd, de igyekeznek a társadalom vonzásterébe kerülni. VAJKAI MIKLÓS
