Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-06-21 / 24. szám

Georgij Danyelija szovjet-grúz rendező rokonszenves, szelle­mes, szűkszavú, szinte kifürkész­hetetlen művész. Az építészmérnöki főiskolát fél­beszakítva felsőfokú rendezői tan­folyamot végzett, majd Szerjozsa (Messzi utca) című filmjének be­mutatója után híres ember lett. A film Vera Panova hasonló című regényén alapult, amelynek alcí­me így hangzott: Történetek egy kisfiú életéből. A mű hőse csupán ötéves. A Messzi utca nem más, mint filmtanulmány, amelyben köl­tői részletekből, komikus és mindennapi helyzetekből szövődik össze egy kis ember napfényes világának képe. A Moszkvai séta Danyelija talán első olyan munkája, amelyben már felsejlenek mai rendezői stílu­sának vonásai. Líraiság váltakozik benne a mindennapi élet szelle­mes megfigyeléseivel. A film há­rom fiatal moszkvai élete egy nap­jának fordulatos eseményeiről számol be. Voltaképpen Danyelija szeretettől túláradó, lírai monológ­ja Moszkváról. A rendezőnek ezután temérdek variációt ajánlottak a ,,moszkvai témára“, de ö elutasította vala­mennyit. És szakítva a Moszkvai séta könnyed hangvételével, Fo­gas kérdés címmel szellemes, szatirikus vígjátékot készített, amelyben az olcsó szenzációk kedvelőit figurázta ki. Ebben meg­nyilvánultak rendezői stílusának új vonásai: a groteszkség, a szatiri- kum, amely jó szándékú iróniával párosul. A vígjáték eszközeivel harcol a haszonlesés, a ha­mis szenzációhajhászás ellen, s ugyanakkor sikraszáll az embe­rért - nemes életelvéért, becsüle­tességéért. Danyelija filmjeinek paradox, váratlan fordulataiban szigorú következetesség rejlik. Következő alkotásában, Claude Tillier francia író Benjamin bácsi- kám című regényének filmváltoza­tában, a cselekmény színhelyét a régi Grúziába vitte át, és mintegy megelevenítette Piroszmani pom­pás festményeit. Ne búsulj! volt a film címe, főhőse pedig Benja­min, a nagyszerű doktor, akinek nincs praxisa, aki nem tud hétköz­napi módon élni. Benjáminnak szomorú, gúnyos mosoly bujkál a négyesnek minden tagja elve­szett embernek nevezhető - de embernek! A hatalmas folyam partjain kegyetlenség, erőszak, faj­üldözés, képmutatás uralkodik És nincs olyan boldog város, sza­bad állam, ahová Hűek és Jim igyekszik... Váratlan szigorúsá­gával és szomorúságával ez a film sok embert meghökkentett. De Danyelijának minden filmje csupa meglepetés. Es íme: újabb szédítő ugrás következik. Mark Twain hősétől Áfonyához, a leghétköznapibb vízvezeték-szerelőhöz, aki egy tömbház lakóinak javítási igényeit elégíti ki. Az Áfonya, a vagány című film­vígjáték elkészítéséhez Danyelijá­a szája szögletében, nem haj- hássza az anyagi javakat, nemes lelkű lovag, a barátság, az igaz­ság, a szerelem és a becsület védelmezője. A film költői metafo­ra, amely az élettel foglalkozik, az élet valódi szellemi értékeit emeli ki. A Ne búsuljnak óriási sikere volt, a diadal órájában azonban ez a kérdés merült fel a rendező előtt: hogyan tovább? A Mississippit választja követ­kező filmje helyszínéül. A folyón tutaj halad lefelé, s egy tragikomi­kus pár ül rajta: a „herceg“ és a „király“. Mellettük pedig a főhő­sök: a fekete bőrű Jim és a szőke fejű fiúcska, aki a mozivásznon a halhatatlan Huckleberry Finnt személyesítette meg; persze min­denki felismerte Mark Twain híres regényének hőseit. A film címe: Egészen elveszett (a forgatóköny­vet Viktoríja Tokareva írta). Ennek nak nem kellett sem a Ne búsulj! kifinomult stilisztikai megoldásai­hoz, sem a Fogas kérdés meré­szen szárnyaló fantáziájához fo­lyamodnia. Ugyan miféle fantáziá­ról lehet itt szó, amikor ömlik a víz az elromlott csapokból, a kis hibák valóságos árvízzel fenyegetnek, és az egész ház élete a haszonle­ső és iszákos Áfonya hangulatától és szeszélyétől függ. Danyelija elemzése tárgyául olyan társadal­mi típust választott, amely az élet­ben meglehetősen ismert, a mű­vészetben azonban addig soha­sem ábrázolták. így rajzolódik ki lassanként a Danyelija készítette filmkockák közös vonása. Ő a mai életet áb­rázolja: nem merül a múltba, a groteszk és a fantasztikum terü­letére. Ekként jött létre a Mimino is, amely a moszkvai X. nemzetközi filmfesztivál nagydíját nyerte. AZ ANGYALARCÚ ZSARNOK Néhány perc Hegedűs D. Gézával Színes ködfüggöny helyett most por száll a magasba; Jancsó szü­netet tart két felvétel között. Kellé­kesek, díszletesek rendezik át az apró kaviccsal hintett műtermet, ez a néhány perc csupán a színé­szeknek jelent szabad lélegzetet. Hegedűs D. Gézával a kemence közelében ülünk le; ott, ahol a ren­dező egyetlen kézmozdulatára előbb még hatalmas lángcsóvák csaptak fel.- Árulkodó a jelmezem, igaz? - kérdezi, közben igazít bő, földig érő fekete palástján. - Jancsóról sokan azt mondják, nála nem is annyira a színészi játékon a hang­súly, mint inkább a fizikai jelenlé­ten. Én máshogy látom, mert ér­zem, nem véletlenül választott er­re a szerepre. Ez az angyalarcú szerzetes, akit A zsarnok szívé­ben játszok, a film első kockáin még ártatlannak tűnik, aztán egyre több aljasság derül ki róla.- Ezek szerint örül a meghí­vásnak.- Nagyon. Sejtettem, hogy egy­szer sor kerül rá, bevallom, régóta dédelgettem magamban, hogy ide kerüljek. Mert Jancsónál egyszer­re Inspirálja a színészt a szerep és a szeretettel teli alkotó légkör. Az­zal, hogy pár kedves gesztussal felméri az ember diszponáltságát, már a napot is egyénien indítja, s nekem ez módfelett tetszik. Az első forgatási napokon engem is meglepett, milyen hatalmas me­chanizmust tart a kezében, most már tudom, konstruktív elmélet nélkül lehetetlen volna rendet te­remteni az ilyen káosznak tűnő helyzetben.- Ez a stilizált világ, amely kö­rülvesz itt bennünket, milyen ha­tással van önre?- Jancsót eddig is a filmművé­szet szimbolista költőjének tartot­tam, számomra minden alkotása igazi élményt nyújtott. Beszélnek itt totális színházról is, ahol min­dent megmutatnak, ami a világon föllelhető, én mégis azt mondom, ■film is, színház is, cirkusz is ez a világ, és azt hiszem, sok rende­ző van, aki ilyen megvalósításra törekszik.- Tehát színészi eszköztára is gazdagabb lesz azáltal, hogy Jan- csóval dolgozott?- Igen. Ezt azért mondtam ilyen határozottan, mert egészen más­fajta munkastílusba csöppentem bele. Filmet forgatunk, közben a rendező színpadi koncentrálást követel tőlünk. Állandóan tudnom kell, hol a helyem a térben. Nem hiszem, hogy sok dolga lesz majd a film vágójának. A hatalmas moz­gásrendszerek és a lélektáni szi­tuációk begyakorlása után, ami néha napokig eltart, egyszerre tíz­perces jeleneteket rögzítünk film­szalagra, s én eddig máshoz vol­tam szokva. (g. szabó) Hegedűs D. Géza és Gálffi László A zsarnok szívében (Markovics Ferenc felvétele) Jelenet az Őszi maratonból: balra Oleg Baszilasvili, a főszereplő S végül az Őszi maraton, amely a múlt évben került a mozivászon­ra, Danyelija legkomolyabb, leg­mulatságosabb és legszomorúbb vígjátéka. Egy szélhámos bús éle­téről beszél, egy rokonszenves, igen jólelkű, fogékony, középkorú müforditóról, aki alaposan belega­balyodott a feleségével és szere­tőjével való bonyolult kapcsolatai­ba. Mindenki csak követel, min­denki elvesz tőle, de adni senki sem akar neki, még a legcseké­lyebbet sem, lelki nyugalmat, lé­legzetvételnyi szünetet az élet szakadatlan „maratonjában“. Ez a film finom és mélyenszántó gon­dolatokat tolmácsol a jóságról és az együttérzésről, az erkölcsi érté­kekről. A Szovjetunióban és más országokban is óriási sikerrel játsszák (a San Sebastianban megrendezett nemzetközi film­fesztiválon aranydíjat kapott). Danyelija ötvenéves. Ebből húsz esztendőt a filmnek szentelt. Alkotó tevékenységén mesterség­beli tudás, jellegzetes egyéniség, csiszoltság, harmonikusság érző­dik. Filmjei nemcsak a vígjáték bőkezű ajándékaival halmozzák el a nézőket, megnevettetnek, elszo­morítanák, nem csupán a gondo­latok szellemességével, a játék öt­letességével, ragyogó alakítások­kal bilincselik le a nézőket, hanem gondolkodóba is ejtik őket. Milyen lesz Danyelija tizedik filmje? Művészetének jellegzetes­sége a megjósolhatatlanság. Va­jon a „városi filmvígjátékok“ sorát gyarapítja? Musicaleket rendez? Szülőföldjén, Grúziában vagy a szeretett Moszkvában találkoz­hatunk új hőseivel? Nem tud­hatjuk. Majd megmutatja a jövő. ANDREJ ZORKIJ DARVAK ÉS KATONÁK avagy emlékeim a háborúról Emlékezetünkben rögződnek az átélt, a tanult dolgok. Tudatunk­nak olyan sajátossága ez, amely feltétele annak, hogy a múlt nyomait megőrizzük, napjaink jövőnket alakító cselekvésének szolgálatába állítsuk. Tehát a tanulás, a tapasztalás lényegének jövőbe továbbító eszköze. Érzékszervi úton gyűjti információit, ezek közül is leginkább a látás keltette vizuális élmények a legfontosabbak. Talán ezzel is magyarázható, hogy a második világháború után harminchat esztendővel is időnként rémálmaik vannak a koncentrá­ciós táborok volt foglyainak, frontot megjárt katonáknak, óvóhelyek homályában bujkált asszonyoknak, gyerekeknek. Milyenek lehetnek ezekhez képest az én, éppen hogy harmincéves tudatom emlékei a háborúról? Jelentéktelenek és mindent jelentők - semmilyenek és meghatározók. Nekik a háború nemcsak kép és hang: fájdalom is. Nekem mindenekelőtt: mozi és szüleim esti beszélgetései. Ennek ellenére vallom, hogy ezek az emlékek, ezek az elö-előbukkanó képek, hangok az én emlékeim is a háborúról. Szeretném hinni, remélni: korosztályomat számbavéve sem vagyok egyedül. Sajátunk a filmművészet, az irodalom közvetítette élmény, sajátunk a szüléink szavaiból, szeméből kiolvasható rettenet. Gyerekfejjel láttam először, ezért lényegét, értelmét aligha foghat­tam fel Kalatozov cannes-i nagydíjas filmjének, a Szállnak a darvak- nak. Majd újra látva egyre több, egyre inkább változó, de a gyermeki érzékelést mindvégig magába foglaló élményt, emléket jelentett. Aligha fogtam fel még akkor a film legmegrázóbb jelenetét, amikor a haldokló Borisz a jövőre emlékezik - az annyiszor elképzelt jövőre és házasságot köthet otthonhagyott szerelmével. Ez a képsor egy nemzedék, a szovjet fiatalok háborús nemzedéke tragédiájának jelképévé nőtt bennem. Nem tudom éptudatú embernek elképzelni azt, akit ez a film, az oly gyakran lekicsinylő jelzővel,, háborúsnak“ is nevezett alkotás, hidegen hagyna és ne késztetne egy életre elkötelezett háborúellenes alapállásra. Ez tehát az egyik emlékem a háborúról. A másik ugyanígy filmhez kötődik, az annyiszor elemzett, vizsgált és firtatott Csuhraj-filmhez. Ballada a katonáról - csak így egysze­rűen: a katonáról. Meg egy lányról, akinek leszállva a vonatról vizet mer. Bárki állítja is vállalom, hogy egy kamasz ,,háborús“ emlékei ezek. Olyan - felnőtté éppen akkoriban váló - emberé, aki a beleér- zés, az együttérzés tulajdonosaként sokszorozott feszültségben élve látta e képsorokat. Nem célom a szakmai elemzés, amúgy is a tények száraz egymás mellettisége rendszerint hiteltelen marad az ember szubjektív véle­ménye nélkül. Azt is sejtem, hogy sokan vannak, akik unják ezt az egész ,,háborús tematikát“. Tény, hogy nem mindegyik filmet sikerült alkotóinak a Szállnak a darvak és a Ballada a katonáról művészi értékéig emelni. Ha egy-egy film nem olcsó, hatásvadász és kaland­filmszerű megoldásokkal készül, minden esetben a szovjet ember egyéni és közösségi háborús tragédiájáról szól. így mondhatom el azt, hogy emlékeimet a háborúról a mozinak, a szovjet filmeknek köszönhetem. Hogy nem az én emlékeim? Hogy kissé hiteltelen ezen állítás? Lehet, de egy ország honvédő háborúját, amely Európának immár harminchat éve tartó békét hozott, hogyan értse meg a békében felnőtt nemzedék, ha nem a művészet segítségével? Az emlék, szülessen az akár celluloid szalagra rögzített kép és hang hatására, mégis csak emlék. A háborús nemzedékek fájdalmára emlékeztetők a hősök sírjai is, amelyek nekünk - békében nevelke­detteknek - az emberiség létezésének legnagyobb fájdalmát idézik: a háborús halált. DUSZA ISTVÁN 1981. VI. 21. ÚJ SZÚ

Next

/
Thumbnails
Contents