Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-21 / 24. szám
Andrej Platonov A háború alatt történt. Kórházban feküdtem, egy falusi ház tágas szobájában, a ház pedig tóparton állt, Minszk közelében. Mellettem egy sebesült harckocsizó feküdt, Ivan Firszovics Szilin törzsőrmester. Mellét ütötte át a golyó, s úgy rémlett neki, hogy a külső levegő a seben keresztül egészen a szívéig hatol, és Szilin állandóan didergett. Az első napokban a láztól félrebeszélt, vagy ájulva szunnyadt, hozzám nemigen szólt. Csak egyet kérdezett - honnan vagyok és hová valósi - majd elhallgatott. Bizonyára meg akarta tudni, nem vagyok-e földije, a távoli rokona. Ezt arra az esetre kellett tudnia, ha meghal, hogy én hazatérve, beszéljek róla a családtagjainak és szeretteinek. Én azonban Szilintöl messze távol születtem.- Nem, te nem vagy jó! - sóhajtott Szilin.- Nem vagyok jó - mondtam. Egy hét múlva Ivan Firszovics jobban lett; könnyebben lélegzett, arcáról eltűnt a halálos kékség. Most már jobban hasonlított önmagához, és láttam az életerőtől felcsillanó szürke szemét, a megnyerő, himlóhelyes, széles arcát, amely olyan lágy volt, akár a felszántott föld.- Nem alszol? - kérdezte.- Nem. Miért?- Csak. Semmi kedvem meghalni.- Nem is fogunk meghalni.- Meghalni meghalunk - felelte Ivan Szilin már hogyne? Csak nem mostanában.- Hát aztán! - válaszoltam neki. - Ha nem mostanában, az nem baj.- Baj! Miért ne volna baj! - mondta Szilin. - Én sohasem akarok meghalni! Ha száz évig élek, akkor se lesz kedvem, és neked se.- Százhatvan éves koromban talán kedvem szottyan.- Mesebeszéd. Megint hosszabbítást kérnél, megint számlálnád a cseppeket vagy az érverésedet.- Ki tudja...- Hogyhogy ki tudja? - Ivan Firszovics megharagudott. - Hát én tudom! Nekem az anyám, az édesanyám megtiltotta, hogy valaha is meghaljak. És mi minden történt velem - másvalakiből már régen elszállt volna a lélek, és belőlem is majdnem - hányszor véreztem el már teljesen; de legvégül összeszedtem azt. ami még belőlem megmaradt, haragra gerjedve féltőn vigyázok egyetlen éltető vércsep- pemre, s attól megint átmelegszem és lélegzethez jutok. És lám, élek, és élni fogok, bár keresztül-kasul átjár a golyó, két lyukat hagyott a tüdőmben, nehéz a lélegzetem, fázom tőle... És Szilin elmesélte az életét, hogy mi történt vele.- Attól a reggeltől fogva emlékszem az életemre, amikor anyámhoz simulva, felébredtem. Mindig az anyám mellett aludtam,szobánkban vaságy volt és faasztal meg két zsámoly. Apám nem élt, régen meghalt, egyáltalán nem emlékszem rá. Anyámmal ketten maradtunk a világon, úgy vágtunk neki az életnek. Ez még a forradalom előtt volt, én akkor születtem. Olyan szegényen éltünk, amilyent ma csak álmában lát az ember... semmink se volt, semmi se elegendő - se kenyér, se krupmli, se téli tüzelő, se petróleum a világításhoz, se ruhanemű, és a házigazda ki akart dobni a szobából, mert anyám nem tudott fizetni érte havi egy rubelt. Anyám napszámba járt, és mindenféle munkát elvégzett, amivel megbízták: fehérneműt mosott, padlót súrolt, fát hasogatott, haldoklók mellett virrasztó«, mint most mimellettünk... Mindent elvállalt, csak táplálni tudjon engem valamivel, csak felneveljen, ő pedig aztán meghalhat. Hát, lehetett is élni abban a gonosz életben! Mérgelődni kellett, haragra gyűlni az egész népnek - ez meg is történt később, akkor meg csak kínlódtunk... De hát folyton másról mesélek! A szívemről akarok mesélni neked, mit érzett. Sokat nem beszélhetek, kifogy befölem a szusz. A koplalástól lassan nőttem, sokáig kicsi maradtam. Emlékszem, hogyan bánkódtam, sírtam amikor anyám dolgozni ment; estéiig búslakodtam utána és sírtam. És bárhol voltam is, mindig mielőbb hazaszaladtam - egykorú pajtásaimmal is rövid ideig játszottam, eluntam magam, kenyérért mentem a boltba, visszafelé is futottam, egyetlen darabkát se csíptem le a kenyérből, az egészet épségben vittem haza. Este pedig boldog voltam. Anyám lefektetett aludni, s ő maga is mellém feküdt; mindig fáradt volt, nem tudott mellettem ülni és beszélgetni. És én aludtam, anyámhoz simulva, édesen aludtam, ez volt az én időm. Senkim, semmim nem volt a világon, minden idegen körülöttem; egyetlen játékszeSzkukálek Lajos rajza rém volt a világon, emlékszem valamilyen üres hólyagra, amelyet az udvarban találtam, meg egy lerágott, törött fakanálra - nem játszottam velük, hanem kezemben tartottam, ide- oda rakosgattam és gondolkodtam valamin. Csak az egyetlen édesanyám létezett. Én hozzásimultam, csókoltam a testén lévő inget és simogattam az ingét, egész életemben emlékszem a meleg szagára, ez a szag nekem a legtisztább, legkellemesebb illat... Te bizonyára nem érted ezt?- Nem - feleltem. - Az én anyám meghalt a születésemkor, semmit sem tudok róla, az apámra se emlékszem.- Rossz... Rossz neked! - mondta Ivan Firszovics. - Aki nem emlékszik se apjára, se anyjára, abból jó katona is ritkán lesz; megfigyeltem én ezt. A katona sebesült, beteg mellel lihegett, majd újra beszélni kezdett az életéről.- Reggel anyám korán kelt, én meg az ingébe kapaszkodtam, nem engedtem el magamtól. Anyám sajnált, és hogy ne hiányozzon nekem annyira, amikor nincs otthon, odaadta a testén viselt ingét, az pedig egy volt. Én amikor -féltem vagy unatkoztam, magamhoz szói itottam az anyai inget s csókolgattam - akkor szinte magam mellett éreztem az anyámat és megkönnyebbültem. Anyám inge vászonból készült, és akármennyit nyüttem is, mégis ép maradt ... Nem sokkal az Októberi Forradalom előtt, amikor ki- lenc-tízéves lehettem, anyám meghalt. Tüdőgyulladást kapott: meleg ruhája nem volt, a szeptember pedig hideg, és meghalt. Halála előtt búslakodott és csókolgatott engem - állandóan amiatt félt, hogy egyedül hagy a világon, félt, hogy eltipornak az emberek, hogy nélküle elpusztulok, és senki észre se vesz. Halálos ágyán meghagyta nekem, hogy éljek. Átölelt, másik karját pedig, mintha védene, ráemelte valakire - csakhogy a karja mindjárt lehanyatlott a gyön- geségtől.- Te meg élj, csak élj - ne félj! - mondogatta nekem. - Verd meg azt, aki megüt. Sokáig élj, élj helyettem, mindannyiunkért, ne halj meg soha, én szeretlek. - Befordult a fal felé és mérgesen halt meg: bizonyára tudta, hogy erőszakkal vették el az életét, én azonban akkor semmit sem tudtam erről, csupán megjegyeztem az egészet, ahogyan történt. Es azóta, amíg csak élek, magamnál tartom az én szegény halott, örök anyám vászoningét. Az ing már csaknem szétmállott, mégis egy darabban van, és én mindig benne érzem anyámat, benne őrződik meg az én számomra... Anyám nélkül bizonyára elpusztultam, régen meghaltam volna, de akkor jött Lenin a világba, kitört a forradalom. Fiúból legénnyé serdültem, megtanultam érteni az életet. Lenin nekem, apátlan-anyátlan árvának, apám és anyám lett, és távolról éreztem, hogy szüksége van rám - énrám, aki senkinek sem kellettem, és akit magára hagytak - és odaadtam neki az egész szívemet, odaadtam örökre - a sírig, és azon túl is. Mit tett az anyám: meghalt, de nekem meghagyta, hogy éljek, és nagyon éljek, éljek haraggal, a gonosz ellenére. De hogy miért kellett élnem - ezt anyám nem mondta meg. Ezt Lenin mondta meg nekem, és akkor, kora ifjúságomban gyűlt ki a szívem, született bennem a gondolat, és boldog lettem. .. Hallgasd csak tovább. Ha tudni akarod, Leninben mintha újra feltámadt volna számomra az anyám, és ő nekem több,, mint az anyám - hiszen anyám csak szerencsétlen asz- szony, rabszolgasorban elpusztult mártír volt, de Lenin! - tudod-e, ki volt és kicsoda Lenin?- Tudom - feleltem.- Nem tudod! - jelentette ki Ivan Szilin. - És én éltem, éltem, és egyre szabadabb lett a levegő az élethez, mint mindenkinek a mi munkásországunkban ... Nagy ritkán pedig elővettem anyáim régi vászoningét és csókolgattam, és olyankor tüzként járt át az emlékezés fájdalma; de éreztem, hogy anyám mintha egyre távolabb volna, évről évre mind meszebbre ment tőlem, én azonban még láttam az emlékezetemben; ő nem tudott maga mellett és elégedett volt, hogy élek, mint azt meghagyta, de én megértettem, hogy mihelyt ő nagyon messzire tűnik, mikor már nem látom az emlékezésemben, akkor magam is meghalok, csakhogy ez nem lesz egyhamar, talán sohasem lesz, merthogy a halott anyák is szeretnek minket: s ő megint közelebb került hozzám... A háború alatt anyám ingét a mellemen, a zubbonyom alatt őriztem; csak most van a párnám alatt... Te nem is tudod, nem érted meg, milyen könnyű lehet meghalni, milyen mohón, és milyen tiszta elmével halsz meg, amikor a haza zászlaja alatt indulsz a halálba, s ez a haza ott él a szívedben, mint az igazság, mint Lenin, és te szorítod magadhoz, mint drága anyád szegény ingét ... Mégis, halála előtt néha sajnálja az ember azt a gyönyörű, meseszerű életet! De te ezt nem érted meg, te aligha áldoztad fel magadat...- Megértem - válaszoltam.- Nem érted meg - mondta Szilin -, és nem is fogod megérteni!... Hát velem meg így történt - hallottál a Pronya folyóról?- Hallottam.- Éppen a legrövidebb éjszaka után, reggel keltünk át a Pronyán; tehát negyvennégy június huszonkettedikén. Légierőnk egész éjjel működött, hajnalban lecsapott a tüzérség, aztán elindultunk mi. Átjutottunk a peremsávon, ezen a Pronya folyón, megyünk előre, beérünk az áttörési övezetbe, én vezetem a tankot, a toronylövész célokra tüzel - szabályosan folyik a harc. És a harc közepette gyorsan elrepült az idő, és mi buzgón verekedtünk. Hirtelen odaszól a harckocsi-parancsnok: a löszerkészlet elfogyott, nincs mivel tüzelni. De a harcból nem vonnak ki bennünket, a feladat végrehajtása még folyik, az ellenség bár megingott és visszavonul, de még él. A harcból való kívánásra nincsen parancs - hát üldözésbe megyünk át. Én vezetem a tankot, és egy sebtében körülkerített, gyatra, de még működő ellenséges zöld faerödöt látok: nehéz géppuska pörköl onnan, egyszerre tűzcsikót látok, látom, amint a géppuska irányítja a csöveket a figyelőrésben. És tudom is, hová tüzel - a gyalogságunkra. A gyalogságban pedig Lenin ugyanolyan gyermekei vannak, amilyen én is vagyok, és nekik is volt anyjuk, aki szintén meghagyta nekik, hogy sokáig, örökké éljenek. De hogyan örökké - amikor mindjárt elvágja életük fonalát a tűz! Lehunytam szememet és kinyitottam; valamiért azt gondoltam - talán abbahagyja a tüzelést az ellenséges géppuska ebben a percben, talán túlhevül a csöve, vagy a mieink odasóznak. A géppuska csak pörköl, mi meg nem tudunk tüzelni. Odaszól a parancsnok: látod, mi a helyzet! Felelem: látom! Félelem, szégyen fogott el. A parancsnok: rajta! Én megértettem; ugyanazt gondolta, amit én, végszükségben az emberek hasonlítanak egymáshoz. Megfordítottam a tankot, egyenest a kis erőd felé vezettem - mindjárt szétzúzom! És megint látom a géppuskájukat: közvetlen közelről puhítja tüzével a gyalogságunk kellős közepét, és csatárláncaink lehasalnak. Ekkor úgy elhatalmasodott bennem a düh, úgy elragadott, mintha az egész élet benne rejlene. Attól a dühtől olyan lettem, mint valami mesebeli dalia... Megérintettem a mellemet, ott volt, mélyen a kezeslábas alatt, anyám inge. „Édasanyám - gondoltam -, látod!“ - és nekihajtottam az ellenségnek. A tank megakadt a földben levő gerendák között, erre még emlékszem, meg arra is, hogy hirtelen teljes fordulatszámmal felbőgött a motor - azután nem emlékszem, mi történt. Amikor pedig felocsúdtam, megértettem, mi történt az erődítményt egész tölt kével együtt szétzúztuk, de mi is robbantunk. Végigtapogattam mar- érzem, épségben maradtam, kis zúzúdást szenvedtem fejem fáj, romból folyik a vér. Eh, gondolom, nem égtem benne: anyám megtiltc hogy meghaljak, és én nem is fo meghalni. S ekkor jutott^észerr hátha beszorultam a tankba, nem dók kivergödni! Mégis kivergödter- Szilin elhallgatott.- Vége? - kérdeztem.- Nincsen vége, nem ám Mié volna? Mindjárt, csak kifújom i gamat.- Én is érzem, hogy nincsen vé- Ugyan, mit érzel te! - mór Szilin. - Hiába érzed, hiszen r tudod, mi történt velem Ki verge hát kivergődtem, és lehasaltam a t mellett: az ellenség hevesen tü; Nem messze, úgy oldalvást a tani látom, ott fekszik a parancsnokorr mellette a torony lövészünk, Nyik Verzij: kézifegyverükből tüzelnek, rülnéztem s rájöttem; az ellenség lentámadást intéz, tiszta sor. Szol ve akartam odajutni a parancsnoki hoz. Fel is emelkedtem kissé, mindjárt megperzselt valami. Me támadt a mellemben, aztán üres: és hideg, én pedig újra a földi tapadtam, és olyan gyenge letti mintha álmos volnék. És akkor a alól két német ront rám - a föld kör körül feltúrva, még aki közel van, se lehet látni - és rám rontanak.. ugyanabban a pillanatban, volt-ni- mind a ketten a földre bukr Leterítette őket valaki, a mi katoná és nem is lehetett hallani, hogy mi felemelkedett fölibém és azt mon< élj csak, testvér - és tovább in< a harcba. Azután mások is látták a katonát, kitüntette magát állítól kérdezősködtem, amikor hátraszí tottak a kórházba; de különbözőt« képpen beszéltek róla: hiszen a h már feledésbe merült az egyik meséli el, a másik úgy. A névé mondták, de megint csak helyteler ilyen névre senki sem hallgat: valí Vermiselnyik Gyemon vagy Gyem Ivanovics?- De hallottam - mondtam. - Ka szelnyikov Gyemjan Ivanovicsi hívják.- így már jobbam hangzik - állót Ivan Firszovics. - Ezek meg Gyem fundáltak ki!... De hol tepet m« nem tudod?- De tudom.- Él?- Él.- Hol van - nem tudod?- Itt van - mondtam én, mert voltam Gyemjan Karuszelnyikov.- Hol?... Te vagy aztán? Aligha- Igenis, törzsőrmester elvtárs - vagyok- Nem hasonlítasz rá! - mon Szilin. - Nem hasonlítasz arra, I nem is vettem szemügyre, nem e lékszem rá egyáltalán... Hát esett! - De hiszen azt mondtad: i ked se apád, se anyád, hogy apát árva vagy...- Az anyám inge nem volt a zubt nyom alatt... De hazám van, és Le nem is, akárcsak neked. Te álta maradhattál életben s én is éps< ben, mint láthatod. Tehát én se \ gyök apátián árva. GELLÉRT GYÖRGY fordíts Emlékszem az ötvenes évek derekára : gyermekkorunkra. A falunk, at többször is megírtam, röpke alatt újjáépült. A szüleim is ell rom évtizedes házikemencéjü udvar végébe került, és mi: gyerekek újra és újra nekiláti építsük belőle a legeszményil Eleinte még kezdetleges bizarr, inkább rom-építmény idővel tökéletesedett- Olyan, mint az igazi... - Az ablakra és az ajtóra n kellenének...- És padló, akár az igazi h
