Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-21 / 24. szám
ÚJ szú A va súti pálya nyílegyenesen szeli ketté a Himalája szürkésfehér hegyóriásait. Szűk hegyszorosokban, tornyosuló évszázados hegycsúcsok közt száguld az expresszvonat Oroszországból a messzi Indiába. Ilyen az életben még nincs. Ez csak egy kép. És itt egy másik. Rajta repülő- híd. Pillérek nélkül. Helyettük nagyteljesítményű sugárhajtású motorok. Ezek tartják is meg a feneketlen mélység fölött függő több kilométer hosszú építményt. Vagy egy másik kép. Rakétaállomás a Holdon. A művész azokra az időkre tekint előre, amikor a Föld útitársa átszállóhelyül szolgál majd a távoli világegyetem meghódítóinak. Georgij Pokrovszkij tábornoknak, a műszaki tudományok doktorának képei ezek. Féktelen fantáziája meghökkentő. De aztán elgondolkodik az ember: hiszen abból, amit korábban megjövendölt, sok minden megvalósult már. 1959-ben például festett egy képet az automata űrállomás holdraszáílásáról. Ez akkoriban kivihetetlennek tűnt. De tíz év múlva a fantázia szüleménye valósággá vált. A lakásban képeken kívül semmi más nincs. Ez az első benyomás. Mindenütt képek: lógnak az ajtókon, állnak a padlón, a falakon olyan szorosan vannak, hogy a tápétából semmi se látszik. Nagyobbak, kisebbek, mindenfélék. Ha nézelődünk még egy kicsit, észreveszünk más dolgokat is. De úgy tűnik, hogy ezek csak véletlenül kerültek a szobába. Nem is annyira lakás ez, mint inkább múzeum. Arra, hogy lakjanak benne, nem a legmegfelelőbb a berendezése. Igen, ez itt a képek birodalma. Nem mindennapi, semmi máshoz nem hasonlítható képeké. Alekszej Leonov űrhajós, aki maga is festő és a festészet jó ismerője, ezt mondta róluk: ,,Nem is kell felszállnunk a világűrbe ahhoz, hogy meglássuk, milyen, teljes egészében megismerhetjük Pokrovszkij képeiről“. Nem először járok ebben a „múzeumban“, gazdáját is jól ismerem. A modern fantasztikus festészet egyik megalapítója ő. A robbanás fizikájának neves szakértője. Ám ha csak ennyit mondunk róla, nagyon leszűkítjük Pokrovszkij tábornok tevékenységét. Angliában legjobban mint a centrifugális tervezés specialistája ismert. Persze ezek a szavak keveset mondanak az avatatlannak. A londoniak számára reális jelentésük lett, amikor Pokrovszkij módszere alapján néhány hét alatt gátakat emeltek a Temze-part mentén, mikor a folyó elöntéssel fenyegette a várost. Ez után az eset után a módszer tekintélye úgy megnőtt az angolok szemében, hogy azóta Pokrovszkij könyveit, amelyekben alapelveit fejti ki, több angol egyetemen tankönyvként használják. Mindezek mellett Pokrovszkij tábornok már három évtizede tart előadásokat a Hadirepülőmérnök Akadémián.- Georgij Joszifovics - fordulok a házigazdához minek vallja magát elsősorban? Fizikusnak, mérnöknek, tábornoknak, festőnek, vagy tanárnak? Mosolyogva csóválja a fejét. Szelíd és kedves a mosolya.- Mindig ott dolgoztam, ahol a leghatékonyabban lehetett alkalmazni a tudományt a gyakorlatban. Fiatal koromban el se tudtam képzelni, hogy valaha is katona leszek. De amikor Olaszországban és Németországban hatalomra jutott a fasizmus, megértettem, hogy minden tudásommal modern és hatékony fegyverek létrehozásán kell fáradoznom. A festészet pedig? Nos, ez a gyöngém. Kora ifjúságom óta. De valószínűleg nem foglalkoztam volna vele olyan intenzíven, ha nem tanácsolta volna oly kitartóan Igor Grabar festő és művészettörténész, szüleim barátja. Emlékszem, azt mondta: „Azon gondolkozol, milyen pályát válassz? Vedd számításba, hogy ha mérnök leszel, bármilyen eredményt érsz is majd el, menthetetlenül elhomályosítja a haladás. A művész azonban a kor tanúja - és ez a tanúság örök időkre szól“. Ennek ellenére nem lettem festő. A festészet számomra a legjobb kikapcsolódás, semmi több.- Mégis, mit tart élete legnagyobb eredményének?- Azt a gátat Medeo és Alma-Ata határában, amelyik megmentette Alma- Atát a pusztító árvíztől. 1966-ban épült, az irányított robbantás módszerével. Az emlékezésben lassanként eljutunk ahhoz az időhöz, amikor Pokrovszkij tábornoknak alkalma nyílt megnézni az első atomrobbantásról szóló dokumentumfilmet. Robbanás. Úgy tűnik, a Föld úszni kezd az ember lába alatt. Lassan, szinte kelletlenül kirajzolódik a klasszikus „gomba“. ... A Föld olyan volt, mintha lenyúzták volna róla a bőrt, körös-körül összevissza elszenesedett épületdarabok. Egy súlyos, olvasztott tornyú tank, nem messze az epicentrumtól félig a földbe ásva. A robbanáshullámtól fölborult, mint egy üres gyufásdoboz, néhányszor megpör- dült, és darabjaira hullott szét a hatalmas bombázó. Ahol az imént még köházak álltak - most törött téglák halmai... L ehet, hogy éppen ekkor támadt Pokrovszkij tábornokban a gondolat: ,,Ha ennek a robbanásnak az erejét békés célokra használnánk, mennyi minden hasznosat lehetne vele csinálni!“ De lehet, hogy már korábban is fölmerült benne, hogy a robbantást alkotásra is lehet használni, még akkor, amikor eldőlt a kurszki ütközet kimenetele. Hatalmas, megsemmisítő erővel szakították át a lövedékek a fasiszta „párducok“ és „ferdi- nándok“ „áttörhetetlen“ páncélját. A nácik számára meglepetés volt a mi kumulatív lövedékünk és még sokáig nem tudtak rájönni a titkára. A hadtörténészek szerint ez a lövedék döntőnek bizonyult a kurszki félkörben lezajlott történelmi csata sorsára nézve. De az ütközet kezdete előtt kevesen hitték, hogy ,,az összpontosított robbanás hatását lehet és kell felhasználni a német tankok páncéljainak áttöréséhez. “ Éppen ezzel a megoldással fordult még jóval az ütközet előtt Pokrovszkij az egyik akadémiai intézethez. Kifejezetten elutasító választ kapott, sőt már-már hóbortossággal vádolták. De a legfelsőbb parancsnokság érdeklődést tanúsított munkája iránt, s miközben arra számított, hogy meg fogják büntetni, kinevezték tábornokká. Mikor a háború robbantásai elcsendesedtek, Pokrovszkij számára csak akkor kezdődtek az előkészületek élete legfontosabb robbantásaihoz. Az első 1966. október 21-én történt Medeo határában. A hegyi ár egy pillanat alatt megsemmisítette a zaijliszki Ala-Tau büszkeségét, az Isszik tavat, amely sok emberéletet követelt. De ez a hegyi ár csak patakocska volt ahhoz képest, amelyik 1973. július 15-én zúdult a kis Almaatyinka folyó szorosára. Az expresszvonat sebességével zúdult le a vízáradat a hegycsúcsokról, évszázados fákat tépett ki a földből és sodort magával több tonnányi hordalékkal és egész sziklákkal együtt. Ennek a százhúszmillió lóerős, ötmillió köbméter térfogatú lavinának nem volt más útja, csak Alma-Ata felé. Már később számították ki a tudósok, hogy mi történt volna Kazahsztán fővárosával, ha az ár a városra zúdult volna. Csak a külvárosok maradtak volna meg. Az egész központi részt elsöpörte volna a kő- és hordalékzuhatag. A természeti csapás útjában gát emelkedett. Gát, amelyet az eddigi leghatalmasabb, békés célokra használt robbantással hoztak létre. Aztán ott volt Bajpaza. Itt, csakúgy, mint Medeóban, Pokrovszkij volt a robbantás megszervezésére és végrehajtására kijelölt kormánybizottság tanácsadója. A Bajpazai-szorossal kapcsolatban, amely a nureki vízi erőmű közelében található, grandiózus dologról volt szó - megállítani a Vahs folyó viharos áradatát, és a robbantással elvezetni a vizét a Kara-Tau hegygerincén keresztül a Ja- vasznkij völgybe. Ezekről a helyekről ez a mondás járja: ,, Isten paradicsomot gondolt ide, csak megfeledkezett a vízről“. E zt a vizet kellett biztosítania a bajpa- zai gátnak. Először (újra egy „először“) került sor ilyen hatalmas robbantásra az ember által már meghódított területen. A robbantást el kellett rejteni, ugyanakkor lehetővé kellett tenni, hogy a sziklából hatalmas, másfél millió köbméteres tömböt szakítson ki, és bedobja a megvadult folyó medrébe. Itt újra meg kellett küzdeni a konzervativizmussal. A robbantás ellenzői egy sikertelen amerikai kísérletre emlékeztettek még 1929-ből, amikor hasonló módon akarták egy sokkal kisebb folyó útját elzárni. Akkor a víz áttört a gáton, és magával sodorta úgy, hogy nyoma sem maradt. Pokrovszkij tábornok:- Az irányított robbantás megtervezésénél legfontosabb a számítás, és még egyszer a számítás. Hiszen a robbantás visszavonhatatlan, eredményei nem korrigálhatok. Az alapvető nehézség a robbantás helyes irányítása. Azt a néhány pillanatot, ameddig tart, az embernek kell kézben tartania. Hogy odairányítsa a robbantás erejét, ahova kell, külön speciális lövegekre van szükség, amelyeket a szikla testében kell elhelyezni, és nem rögtön, hanem fokozatosan, szigorú sorrendben működésbe hozni. Hogy milyen időközönként, azt századmásodpercnyi pontossággal ki kell számítani. A bajpazai robbantás a maga nemében az első volt. Sajátos kísérlet, amelytől sok elméleti következtetés megerősítését várták. A kísérlet százharminchat millió rubel tiszta jövedelmet hozott az országnak. Pokrovszkij tábornokot pedig több más szakemberrel együtt Állami-díjjal tüntették ki, miután a gát kamatostul megtérítette költségeit, minden hozzá fűzött reményt, számítást, tervet valóra váltott, és több millió hektárnyi aszályos területet változtatott gyönyörű, virágzó termő völggyé. Pokrovszkij tábornok:- Hetvenöt évem alatt sok nagy érzést éltem át. Sok boldog pillanat is volt az életemben. De azt a mérhetetlen boldogságot, amit Medeóban és a Bajpazai- szorosban átéltem, semmihez se tudom hasonlítani. Ilyen boldogságot az a tudat nyújthat az embernek, hogy valóban nélkülözhetetlen ezrek és milliók számára, akiknek a sorsa tőle függ. Az Alma-Ata alatti robbantás után az újságok azt írták: ,,Mostantól Kazahsztán fővárosa teljes biztonságban van a fenyegető természeti csapással szemben. “ Úgy gondolom, ez lehet a válasz Igor Grabarnak: évszázadok múlnak majd el, de a szovjet tudósok és mérnökök e két alkotását aligha ho- mályosítja el a haladás. V annak emberek, akiknek jelmondata lehetne ez a néhány szó: ,,Minden erőmmel a világ szépségét szolgálni“. Azt hiszem, Pokrovszkij tábornok közülük való. Bármit tett is, minden a világ szépségeinek megvédését vagy gyarapítását szolgálta. Képei több földrész házait díszítik. Gátjai biztonságossá, otthonossá, kényelmessé tették bolygónkat az emberek számára. Könyvei bátor gondolatokat tartalmaznak Földünk átalakításáról. Ezekben a könyvekben merész, majdhogynem fantasztikus terveket olvashatunk transzkontinentális alagutakról, mesterséges tengerekről a hegyek tetején, esőgyárakról, olyan gátakról, amelyek megváltoztatják az óceánok áramlását, és olyan városokról, amelyeket biztonságos tető véd a fagytól és a hőségtől. És ez nem puszta ábrándozás. Minden ötletet mérnöki számítások támasztanak alá. Újra a tudós barátságos otthonában vagyunk. A jövőről beszélgetünk.- Georgij Joszifovics, a mi bolygónk nem valami jól van berendezve az élethez. Az ember már most tevékenyen átalakítja. A sivatagokba csatornákat és víztárolókat épít, mélyen a föld alatt tartályokat készít a gáz és más anyagok megóvására, gátakat létesít. Mindez megvalósíthatatlan lett volna a békés célú robbantás nélkül. Valószínűleg a jövőben még széleskörübb lesz az alkalmazása?- Természetesen. Ma vitathatatlanul hazánké az elsőség az építő-robbantás alkalmazásában. Tapasztalatainkat szívesen átadjuk más népeknek. Hiszen bolygónkon valóban sok mindent át lehet alakítani. És milyen jó lenne, ha a jövőben az emberek csak ilyen békés célú robbantások hangjait hallanák. Hiszen az emberi létezés alapvető kérdése ma az, hogy el tudjuk-e hárítani magunktól az atomkatasztrófa veszélyét. Az emberiség már óriási atomenergiát halmozott föl. Többszörösen elég lenne arra, hogy megsemmisítsen minden élőlényt a Földön. Ezért fordul olyan kitartóan a Szovjetunió a világ népeihez azzal a fölhívással, hogy minden állam állapodjon meg az atomfegyver-gyártás egyidejű beszüntetéséről. Az atom-zsákutcából kivezető legjobb út az energia békés fölhasználása. A pusztító atomot mi a bolygó gyógyító orvosságává szeretnénk tenni. SZERGEJ VLASZOV 1981. VI. 21. Dunamenti Múzeum egyik - a közelmúltban megtartott - képzőművészeti tárlatának megnyitója, illetve megtekintése óta motoszkál egy gondolat az ember fejében, s nem hagyja nyugodni. Érzi, tudja, hogy meg kellene írni, mert ki tudja, felötlött-e ugyanez másban is. Meg kellene írni, csak a szavakat nehéz megtalálni ahhoz, hogy méltóképpen fogalmazódjék meg a gondolat, amely ott, akkor a tárlat megtekintése közben ötlött fel benne. Egy közös kiállítás megnyitója után nézegettem sokadmagammal a tárlat anyagát, s közte Emil Venkov bolgár származású, jelenleg Bratislavában élő és alkotó szobrászművész szobrait. Már elmenőben álltam meg még egyszer egyik alkotása - a kosúti véres események emlékművére kiírt pályázat díjnyertes alkotásának tanulmányrészlete - előtt. S a véletlen furcsa játéka folytán, a halott fejet (Gyevat János-?, Zsabka Sándor-?, vagy tán Turzó István fejét?) megörökítő szobor mögötti ajtó apró, kovácsoltvas-rácsú ablakán kitekintve éppen a múzeum udvarát szinte betöltő Jókai profilját lehetett látni a kora tavaszi alkonyatban. S ez VALAHOL lU... az a pillanat - Gyevát János?, Zsabka Sándor?, Turzó István? gipszbe mintázott, halott feje felett Jókai bronz profiljára pillantva -, amikor az a bizonyos gondolat befészkelte magát az agysejtjeimbe; mennyi látható és láthatatlan szál fűzi már ezt a mokány, szakállas, Szlovákia fővárosában élő és alkotó bolgár képzőművészt hozzánk, a Jókaik, Zsabkák, Steinerek, Cserávok utódaihoz. Mintegy évtizede ő mintázta meg a komáromi mártírok - Steiner Gábor, Csevár Ferenc, Győri Gábor és további harcostársaik - emlékművét. Lehár Ferenc komáromi szobrának is ő az alkotója. S az ő általa készített emlékmű lesz most már örök időkön keresztül Kosúton is a Gyevát Jánosok, Zsabka Sándorok és Turzó Istvánok - nemrégen elhunyt nemzeti művészünk, Lőrincz Gyula szavaival élve - ,,golgotájának szimbóluma“ is. S az ember - a szinte naponta hangoztatott, épp ezért már sokszor hitelét vesztett frázisokba szinte belefásult ember - hirtelen rádöbben ebben a pillanatban, hogy valahol itt érezhető,,testközelben" a művészet, a szocialista művészet nemzetközisége; valahol itt kezdődik a mindennapok internacionalizmusa. NÉMETH GYULA 11 MBBMflUST-iv
