Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-14 / 23. szám
>vic illusztrációja iző változékony arckifeje- ttban komor és hallgatag, vidám és sugaras torkunk, igyunk, uraim... tárra már ránehezült az egyik segédje a szolgáló- A lány a matadorhoz léik, folytatja-e az utat ma i 6 azt. Hej, ma éjjel ő itt ünnepelt. De senki nem 3mmit. Harsány női hang t gondolatait. elejts el szólni a rendező- vasárnapi páholyjegyek nészetesen. )k az ő győzelmével lesz- !, azt írják majd, hogy az iztább, a leglenyűgözőbb. iogy az estély csillaga volt. öli tájakra is. Impozáns int ott állt hízelgő és lelkes i, elegánsan, jól fésült haj- szakállal, egy uralkodó kihívó tekintetével. A győztes felrúghat minden konvenciót, mindent elnéznek neki. Előbb küzdeni kell, azután jöhet a harcos megérdemelt jutalma, az áttetsző kristá- lyoskehely, a lágy dallamok, az ölelés, a várakozás;dicsfény és szerelem. Mindenkinek van kedves szava hozzá, minden ruhakivágás az ő tekintete elé tárulkozik és csakis őt illethet minden dicsérő szó. Hosz- szú és gyönyörűséges pillanata ez a jelen időnek, ahol a múlt semmit sem számít, csak az a kéjesen tünékeny pillanat van, amely ott rejtőzik a pohár fenekén, mint valami üledék.- Bocsássanak meg, barátaim, de egy kis időre el kell lopnom a bálványukat. Maria csendes hangja beleveszett a tömeg zajongásába. Kiléptek az erkélyre, a sötét és békés égbolt alá.- Bárcsak ősz lenn már - suttogta az asszony.- Miért?- Hiszen tudod. Végre megpihensz, semmi hajsza, fellélegzel egy kicsit. Jól fogjuk érezni magunkat.- Willy derék ember, igazán derék. A poharak kristályos csendüléssel koccantak össze.- Te aztán boldog lehetsz mellette. Rendes ember.- Ezt miért mondod?- Nem tudom, de gondolom, hogy így van.- Veled boldogabb lennék. Hogyha együtt mehetnénk mindenhova, csak mi ketten. Ezek itt untatnak, fárasztanak és mégis meg kell. hívnom őket - sóhajtott és rágyújtott egy cigarettára. - Ez a város is untat és fáraszt. És ez a ház - olyan magányos. Nincs benne semmi, aminek örülni lehetne. Szomorú ház ez. Te nem tudod, mi az unalom. Utazol egyik helyről a másikra, szórakozol, minden nap más városban vagy. Nem érted? Hátravetette a fejét és végigsimitott a haján. Ivott egy kortyot, s egy pillanatig kellemes, hűsítő ízt érzett a szájában.- Érted már? Ezért akarom, hogy ősz legyen, Párizsban minden más lesz. Gyönyörű város az, Rafael. Rafael a sötétségnek szegezett tekintettel hallgatott. Aztán odafordult az asszonyhoz és elgondolkodva méregette.- Te tudod, mit akarsz. Willy derék ember. Megvan benne a legfontosabb tulajdonság: a megértés.- És az jó? Nem tudhatod, nem ismered öt...- Ugyan ki ismeri a másikat? Senki nem ismer senkit. A bikát sem ismerjük a viadal előtt. Nem tudjuk, hogyan reagál majd, egészen az utolsó pillanatig senki sem állíthatja, hogy tudja a harc kimenetelét.- Tégy nekem egy szívességet, Rafael. Maradj itt éjszakára.- Nemsokára indulunk, holnap viadal van, mennünk kell. Ez a győztes élete. Megállíthatatlan körforgás. Ó pedig győztes a javából, ezt megírják a holnapi újságok is. Az asszony beletörődőn elmosolyodott, mohón szippantott a cigarettájából.- De ősszel együtt megyünk Párizsba, ugye.- Hosszú az idő még addig... Az éjszaka csendjét csak az ivók fecsegése zavarta. Az asszony megérezte Willy kezének érintését a tarkóján. Három pár tekintet találkozott.- Nem felejtetted el, Rafael? It is good to love the women, but not to try know them...- Ó nem, dehogy, csak nem egészen értem. Mindenesetre mennem kell, késő van. i Az asszony tágra nyitotta a szemét és közelebb húzódott a férfihoz. Willy elmosolyodott, szeme zavaros volt, s a poharat tartó jobb keze megremegett.- A torreádorok nem pihennek, harten győznek! A langyos éjszakai levegő megtisztította az értelmét, élesebbé tette a szemét. A hízelgők kórusa, a lelkes csodálat, a sok üres fecsegés, az okoskodások kongó visszhangja, minden a háttérben maradt. Most nyugodtan és egyedül, szemben az éjszakával, szemben önmagával elszámolt az élményeivel. Undor! Megbámulta a ház kerítését, a gondosan ápolt kertet, a ház kő-homlokzatát és a két pálmafát a kapu mellett. Tekintete végigsiklott a kivilágított ablakökon. Most, hogy győztes volt, mindent megvetett. Megvetett mindenkit, aki alázattal közeledett hozzá, egy pillantást, egy mosolyt, egy kis szeretet koldul tőle. Igaz, kezdő korában, öt évvel ezelőtt ő jött ide segítséget kérni. Nem kapott. Most pedig megfordut a kerék. Ő volt a győztes, senki más. MIKOLA ANIKÓ fordítása MARIA JOTUNI ÍQVlSA ómat Szombat este van, mint akkor. Milyen régen is volt az? Igen, több, mint harminc éve. Lovisa kisasszony kis padlásszobában lakott, mint most is. Azelőtt, míg szülei éltek, a földszinten volté lakásuk. A háromszobás lakásukhoz kertet is béreltek, hogy élvezhessék a gyönyörű napsütést és a pompás virágok illatát. Ott most egy se nyílik, az ég is felhős, terhes. A szombat Ernst napja volt. Minden szombat az volt. Hej, be régen volt az! Hogy fut az idő! Ernst akkor fiatal hadnagy volt. Lovisa fehér ruhában várta, mellén két rózsa, nyakában kék selyemkendő. Arra a napra olyan világosan emlékszik, mintha csak ma volna. Ha mindenről el is feledkezne, arról a napról soha. Ernst bejött, üdvözölte őt, majd a kávézóasztalhoz ült, melyet akkor is arra használtak, s máig se adott el, bár apja halála után bekövetkezett Ínségük idején sok mindentől megváltak, hogy pénzt szerezzenek. Ö inkább csak egyszer evett napjában, és ősszel, hogy megmelegedjék, meleg vizet ivott, nem akarta a fát fogyasztani fűtésre, de a kávézóasztalt nem adta idegen kézre. Minden szombaton főzött kávét. Ugyanúgy készítette, mint akkor, ugyanabban a karosszékben itta, amely most is ott áll az alacsony szobában. Lovisa most is Ernsttel beszél, nem is veszi észre, hogy senki se felel. A válaszok régtől a szivében vannak bevésődve. Ernst az emlékkönyvébe rajzolt.- Adj nékem egy lapot! Erre kitépte azt a lapot, amelyen a mellén lévő két rózsa volt lerajzolva. Ernst kitűnően rajzóit.- íme, itt a rózsák.- Ezt örökre elteszem.- Elteszed? Mindig, ha jövök, megmutatod nekem, hogy lássam, gondolsz rám. Akarod?- Akarom! örömében lehajtotta a fejét, boldog volt. Ernst kiitta kávéjáé- Ne harapd el a mandulát, Ernst!- Miért, talán magad akarod?- Nem, vagyis kell nekem, olyan szép, ha egész.- A szádba adom át.- Nem, add ide!- Vedd el, ha akarod! Ernst nevetett, fehér fogai világítottak. Lovisa Ernsthez közeledett. Ernst átölelte és mélyen a szemébe nézett. Egészen elbájolta. Ernst akarta és ó kívánta. De ez bűn lett volna, s az nem következhetett be, hiába akarta őt Ernst. Ő elvonta magát, arcát kezébe rejtette. Számtalanszor megnyugvást érzett, hogy akkor semmi sem történt. Odáig se jutottak, hogy Ernst megcsókolta volna. Apja halálát elkerülhetetlenül követte az ínség. Lakásukat bérbe adták, anyjával a padlásszobába szorultak. Horgolni kezdtek. Sokat horgoltak, de sokra nem vitték, s azt a kis adósságot se tudták kifizetni, ami apja halála után megmaradt. Nehéz lelkiállapotában csak az hozott némi vigaszt, hogy megtudta, Ernst mással jegyezte el magát. Ő úgyse volt hozzávaló. Ilyen szegényen nem vette volna el. Közben még betegeskedett is. Fáradtság vett rajta erőt. Bár semmije se fájt, de mindig azt érezte, hogy a szíve sajog. Bűnösnek érezte magát, ezzel magyarázott mindent. Semmit se kívánt. De semmit se tudott tenni az ellen, hogy mindig Ernstre gondol, hogy éjjel-nappal várta, bár szerette volna örökre elfelejteni. Igen, most nyugodtan tud rá gondolni. Milyen régen is volt az? Több mint harminc éve. Bizony, bizony. Hogy halad az idő! Nemrég az anyja is meghalt. Esténként, amikor aludni készült, rongypárnája eszébe jutatta megalázó szegénységét, ami elvette jogát Ernsttől. Hangját hallotta, amely mintha hátulról jött volna. Fölkelt ágyáról, hogy leüljön, összetett kezekkel könyörgött, hogy távozzanak vétkes gondolatai. Sose javul meg az élete? Könyörtelenül követték a régi vonások. Aztán fölemelte rongypárnáját, megkönnyebbülve tette le a régi szőnyegre, hogy ott pihenjen. Most mosoly rajzolódik ki arcán. Ismét arra a napra gondol: Ernst napjára, amelyhez semmi szomorúság se fűződik. Az volt az ö igazi boldogsága. SZABÓ ZOLTÁN fordítása ATAL NDK-BELI KÖLTŐ köttök az NDK-ban ma már másképp lépnek isság elé, mint másfél évtizeddel ezelőtt Kari ilker Braun, Rainer Kirsch, Peter Gosse, And- ann és mások, akiknél csaknem minden egyes nilyen programot szolgált. Az igényességet törekvés közben megpróbáltak kitömi az addig irodalmi módszerek szorzójából, olyan példa- szólítva“ alkotó tevékenységük színterére, akik r távolából is, távoli kontinenseken is hatnak, becsülték a tudat szerepét, és egyfajta érthetet- lemült magatartást tanúsítottak. talabbak kevésbé feltűnően, sőt kimondottan »ntkeznek, váratlanul felbukkannak és mormol- felenül lerövidített vagy prózaian nyugodt „pil- eleiket“. Bár elővigyázatosan, de érzékelhető e bocsátkoznak, hogy a világból azt adhassák, generációk figyelembe sem vettek. Helyzeteket, t közvetítenek, amelyekből hiányzik a vita. Ez r rejteget egy olyan veszélyt is, hogy a szerző ehetőségei alatt marad és váratlanul felmenti alól, amiért mindig ír: hogy megfontoltan be- n az életbe, még ha ez fogcsikorgatássai jár is. Makowski, a fiatal eislebeni vegyész is ezt az vállalva előnyeit és hátrányait egyaránt. WERNER MAKOWSKI felhő 1936 Caspar H. Nemi beteg varas mosolya. Ne forduljatok meg. Acélmadarak a lábán. Csend, összeverődve a lövések felett Lorca és Hernandez ír még. Félkoponyás remény. Kerepelők helyett zörgő bilincs. Véres sejtés folyói ömlenek a tenger felé. Andalúziában egy halász felesége javítja hálóit. Elhozzák majd néki fia sapkáját. Bárhogy markolt meg a fazekas idő és bárhogy égetett az élmények vad tüze, sosem markoltam meg a takarót, mely alatt férfi asszonyba hatolt, ily érthetetlen mély vágyba merülve. Ám elmerültem önmagámban, s visszatértem, láttam magam állni nézésem tükrében, (szemhéjam majdnem lehasadt), nem bírtam felfogni az érzést idebenn, továbbmegy az ember és mégis ottmarad. És napok, mikor furcsább kérdések szegeződtek rám. Az órák, mikor rejtélyek csüggesztettek el. HAJÓS LÁSZLÓ fordításai kis idők gondjai Páncélosán folytasd a harcot. Az álmok pipacsát nagy gonddal ápold a hős idők vérrel áztatott mezején. Türelem híján nap mint nap ne vallj kudarcot. az emlékezés cseresznyefája Mikor ittuk a hűs nyarat árnyékában, a szerelmet a térdig érő nyárban, és táskák mohón megtömve virággal, nem hittük el a novemberi meséket. Jobb menedéket nyújtott a zöld lombtető, mint bármely ház. A cseresznyét szánkkal nyújtottuk egymásnak át. Közben jóllaktunk és éhesebbek lettünk. De megjött az ősz, hiába reméltünk. A láthatár halvány fényében állt, ami egykor cseresznyefa volt. Mindketten láttuk, messze, szétvált útjainkról visszanézve, hullt rá a hó, mint az idő az emlékezésre.
