Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-06-14 / 23. szám

... mindenhová együtt megyünk. A magyar tévé kívánságmúsc raiban gyakran szerepel Koós Já nos; emlékezetesek a Hofi-Koó paródiák, a táncdalfesztiválok; eg fél éve sugárzott műsorban pedi az egész család énekelt: a fele ség, Dékány Sarolta s a két gye rek. Koós János a közelmúltba — nem először - járt szlováké turnén, a feleségével és az Illés együttessel. Énekesi pályafutása 1960-bai indult, amikor mint a Zeneművé szeti Főiskola másodéves obo tanszakos hallgatója a gólyabáloi Vico Toriani-dalokat énekelt. A Országos Rendezöiroda egyik ille tékese hallotta, megkérdezte tőle volna-e kedve énekelni. Koós a2 felelte, hogy nem, aztán a Zene akadémia nagytermében rende zett műsoron elénekelt három da óriási sikerrel. Ennek huszoneg éve. • Mikor indultál először tánc dalfesztiválon ?- Talán hatvanötben, nem h tudom pontosan. Akkor már befu tott ember voltam. Az Annyi embe él a földön című dallal megnyer tem az előadói díjat, aztán jöl a Kislány a zongoránál, a Nem vagyok teljesen őrült... Mindegyil fesztiválon nyertem valamilyei díjat. • Az utóbbi években miért neri veszel részt a fesztiválokon?- Mert azt hiszem, nekem má nem a fesztiválokon kell bizonyíta nőm. Én már nem akarok verse nyezni, ezt átengedem a fiata lóknak. 0 Az újabb számaid közöl volt-e olyan sikeres, minta Kislán meg a Kapitány?- Volt. A Sír a telefon meg a Egy szál gyufa. Músoraimbar mindig felelevenítem a régi dalo kát, amelyek számomra a legked vesebbek. Tapasztalatból tudom hogy az emberek nagyon-nagyor szívesen hallgatják, különöser most, hogy betört ez az úgyneve­zett nosztalgiahullám. Szerintem ez azért van, mert a sok beat- örület után az emberek - érdekes mód a fiatalok is - örülnek, hogy egy kicsit megnyugszanak. 0 Sokat jársz külföldön. Van összehasonlítási alapod: hol a legnagyobb a siker?- Mindenhol. Szibériában épp­úgy, mint Nyugat-Németország- ban. Sokat koncertezek a Szovjet­unióban, magyar dalokat énekelek orosz fordításban, oroszul konfe­rálok. Ott is szeretik a beat-zenét, de véleményem szerint mindenütt inkább az ilyen jellegű műsorok iránt van érdeklődés. Az ember romantikus. A Sír a telefon­Négyszemközt ra azt mondták, hogy jaj de ciki! De hát nem elválnak naponta szá­zan meg ezren, s a gyerek vagy az egyik szülőnél marad, vagy a má­siknál? ... 0 Sokat dolgozol, ez fizikailag is meglehetősen kimerítő.- Húsz éve dogozom egyfolytá­ban ennyit, bírom, jó az étvágyam, sokat sportoltam, s amennyire időm engedi, most is sportolok. Hosszú ideig úsztam, ennek kö­szönhetem, hogy akár másfél órás koncertet végigénekelek, bírom levegővel. 0 Tanultál énekelni? '- Igen is, meg nem is. Az az igazság, hogy amikor énekelni ta­nultam - a legjobb tanárokhoz jártam -, folyton rekedt voltam, nem ittam hideget, és állandóan tüszös mandulagyulladásom volt. Egyszer elhatároztam, hogy en­nek vége, egy héten át csak hideg sört ittam, most is jéghidegen iszom mindent, nem dicsekszem vele, de dohányzom is. Soha sem­mi bajom. • Hasznát veszed, hogy klasz- szikus zenét tanultál?- Hasznát veszem! Ha elém tesznek egy kottát, azonnal leéne­kelem. 0 Nem fáj a szived, amiért nem lettél komoly zenész?- Soha nem akartam énekes lenni, oboamúvész akartam lenni. Meg is szereztem a diplomát. Ha pihenni akarok, szívesen hallgatok klasszikus zenét, sót inkább azt. De nagyobb élményt jelent, ami­kor hatszáz ember figyelmét egy­magám lekötöm, mint ha egy nyolcvan tagú zenekarban ülök és fújok egy szólamot. 0 Huszonegyedik éve éne­kelsz. Nem voltak közben szüne­tek? Nem feledkezett meg rólad a közönség? Koós Jánossal hogy az embernek mindig ki kell találnia valami újat, nem világren­gető dolgot, de valami mást. • Például?- Én jó ideje ráálltam a humor­ra. Meggyőződésem, hogy az em­berek semmit sem szeretnek úgy a világon, mint nevetni. Mindenki­nek vannak apró gondjai, s ha nevet, akkor az háttérbe szorul. Kinek van kedve szomorkodni? A vidámság a legjobb dolog a vi­lágon. 0 Azt mondják, nemcsak Fradi- drukker vagy, hanem jó futballista is.- Szeretek focizni, a színészvá­logatott kapusa vagyok. Az az ér­dekes, hogy a Népstadion minden évben csak ezen a mérkőzésen telik meg. 0 A külföldi turnékra egyedül jársz vagy a feleségeddel?- Ebben az évben mindenhová együtt megyünk. 0 Milyen díjakat kaptál?- Kétszer kaptam nívódíjat, a rádiótól és a tévétől, azonkívül megkaptam a Szocialista Kultúrá­ért Érdemrendet. 0 Megbecsülik ezt a műfajt?- A közönség nagyon. 0 Mikor készítetted a legutóbbi nagylemezed?- Tavalyelőtt. Most készül a ne­gyedik. A Szovjetunióban is készí­tettem három nagylemezt. 0 Milyen terveid vannak a jövő­re vonatkozóan?- Szeretnék minél tovább szín­padon lenni. Három filmben ját­szottam és sokan azt kérdik, miért nem szerződöm színházhoz. Az Operettszínházban főszerepet kí­náltak, de nem fogadtam el, nem az én alkatom, viszont nem mond­tam le róla, hogy egyszer színház­hoz menjek. Telnek az évek... ez alatt nem azt értem, hogy kétség­be vagyok esve, mert telnek az évek, hiszen alig van szabad na­pom. Csak hát ezt a műfajt nagyon nehéz otthagyni. • Ezt a pályát kívülállók megle­hetősen könnyűnek, sót könnyel­műnek tartják.- Könnyűnek nem mondható. Ami pedig a másikat illeti: vannak jó házasságok és vannak rosszak. Egy ügyvéd és egy ügyvédnő is élhet rossz házasságban, és egy színész és egy színésznő is élhet szépen. Ez mindig az embertől függ. 0 Mit jelent számodra a család?- Mindent. Nőtlen koromban ide-oda jártunk a barátokkal. Most a legnagyobb boldogságom, ha együtt lehetek a családdal. Mindig is vágytam családra. Van egy nyolcéves lányom meg egy ötéves fiam. Azelőtt nem tudtam, milyen érzés hazajönni éjjel kettőkor fá­radtan, bemenni a gyerekszobá­ba, betakarni őket, s alighogy elal­szom, reggel hatkor a fejemen ülnek... s akkor boldog vagyok, mérhetetlenül boldog... Mi na­gyon szépen élünk, szinte nevet­nek rajtunk. Megterveztük az éle­tünket, s amit kitűztünk célul, igaz, hogy kemény munkával, de elértük. KOPASZ CSILLA- Nem, de ennek az a titka, A televízió elsősorban látószervünkre hat, látszólag csupán másodlagos a hanginformáció. Azt, hogy a látvány önmagában mennyire csonka információt nyújt, leginkább akkor tudatosíthatjuk, ha készülékünk hangját lecsavarjuk, ezzel frappáns bizonyítékát szolgáltatva az egyszerű ténynek, hogy a képet kísérő hang nagyon is elsőrendű információhordozó. A zenei műsorok a tévében speciális helyzet megteste­sítői, mivel nem egy esetben épp a kép válik másodlagos, néha talán felesleges információvá. A zene és kép kombi­nációja a televízió műsoraiban rendkívül különböző célú és színvonalú lehet. A legegyszerűbb kapcsolat a műsorszü­netben keletkezik, amikor egy diakép, vagy felirat „színe­sítésére“ használják a zenét. Sokkal fontosabb a zene szerepe az önálló zenei adásokban. Mivel a tévé össznépi intézmény, igyekszik a társadalom minden korosztályát, rétegét érdeklő, kielé­gítő műsort sugározni, ennek megfelelően a táncdaltól az operáig, a balett-tói a népi zenéig, az operett-tói a musica­lig minden szerepel a képernyőn. Köztudott, hogy a tévé megjelenését követően nagymértékben megjavult a rádió műsora, fokozottan vonatkozik ez a zenei műsorokra. A rádió szerkesztői ugyanis rájöttek az egyszerű tényre, hogy azon a területen tudnak legeredményesebben kon­kurálni a tévével, ahol a hanginformáció lép előtérbe, vagy ahol a kép esetleg zavarólag hathat. Az „ellentámadás" sikerét az is fokozta, hogy ez idő tájt kezdtek a kitűnő hangminőséget biztosító ultrarövid hullámsávban sugá­rozni, hamarosan pedig a térhatású (sztereo) rádiózás is beindult. A televízió a kihívást kezdetben nem vette komolyan, a későbbiek folyamán pedig különféle irányza­tok alakultak ki e téren, mindegyik képviselői esküsznek a maguk módszerére. Saját formanyelvét a televízió a könnyűzenei műsorok terén próbálta a legkorábban kialakítani. A nézők kezdet­ben ugyan már azt a tényt is díjazták, hogy kedvenceik megjelennek a képernyőn, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az énekesek különböző kameraállásokból való mutogatása csak részmegoldás. A trükktechnika sietett a tévé segítségére; ez lehetővé teszi a kevés mozgást tartalmazó kép mobilizálását, színesebbé tételét. A látvány fokozásához hozzásegítette a tévét a könnyűzene utóbbi évtizedében dívó új látványossági hullám is, hiszen ma már elképzelhetetlen egy-egy könnyűzenei koncert külön­leges hang- és fényeffektusok, füstgomolyagok nélkül. A trükk-keverő azonban kényes jószág, nem szabad túl sokszor bevetni, mert ez árthat a műsor színvonalának, merénylet a nézők recehártyája ellen. Sok szem rontó villogás, vibrálás bizonyítja, hogy ezen a téren van még javítanivaló. Az operett és a musical egyértelműen csatát nyert a képernyőn. Ez egyrészt a két műfaj hallatlan népszerűsé­gének eredménye, másrészt mindkettő szerves része a mozgás, a tánc, így a kép sem unalmas. Többfajta irányzat alakult ki a komolyzenei koncertek és az operák követitésének kérdésében. Sokan megkérdője­lezik létjogosultságukat a képernyőn, mások épp ezt a területet tekintik a tévé nagy ígéretének. A televízió tömeges elterjedettsége, népszerűsége mindenképp indo­kolja, hogy e műfajok is megfelelő arányban kapjanak helyet a műsorban, hiszen különösen a vidéki nézők számára sokszor ez a komoly zenével való találkozás egyetlen formája. Elsőrendű fontosságú, hogy olyan rétegeket is bekapcsol a kulturális élet e szférájába, amelyek más úton még nem találkoztak vele, így talán a tévében látott előadás ad kedvet a koncertterem, operaház meglátogatá­sához. A komolyzenei előadások problémája korántsem a nézőközönség érdeklődésében, hanem a műfaj jellegé­Zene a tévében ben rejlik. Ugyanis a legtöbb esetben a kép másodlagos szerepet tölt be. Viszonylag jobb helyzetben van az opera. Mint drámai műfaj több látványt nyújt, így a tévékamerák számára is lehetőséget a színesebb képinformáció továb­bítására. Az operával csaknem egyidejű a műfaj nagy dilemmája; a dramatizálás. Az ókori görög drámákhoz hasonlóan a legtöbb opera csaknem teljes egészében „párbeszéd“, rendkívül kevés mozgáselemet tartalmaz, ami az előadást statikussá teszi. A nézők figyelmének lekötését nagymértékben szolgálják a gazdag és látványos díszletek, melyek a tévéoperatörök számára is különleges csemegét - jelentenek. Különben változatosságot csak a képváltás eredményezhet: mindig azt mutatják, aki éppen énekel. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a leg­több énekes egy-két évtizedes szereplés után ér el pályája csúcsára, ami egyes előadások tévéfelvételénél külön problémát jelenthet. Drámai előadásnál semmi akadálya, hogy a színész a darab szereplőjével azonos korú legyen, ez opera esetén rendkívül ritka. Ilyenformán a rendező aránylag kevés közelképet adhat műsorba arról az éne­kesről, aki saját koránál több évtizeddel fiatalabb főhőst alakít. A nézőtéren ülök számára ez egyáltalán nem zavaró, hiszen aránylag távolról szemlélik az eseménye­ket, de a kamera esetleg hatványozottan kiemel illúziórom­boló részleteket. Ennek hatására két szélsőséges nézet alakult ki. Az egyik képviselői elvetik a tévéopera gondola­tát azzal érvelve, hogy ez inkább rádiós műfaj, míg a másik tábor hibás gyakorlatot követ: színészekkel játszatják el a szerepeket, az operaénekesek csak hangjukat adják kölcsön az előadáshoz. Ez a tévé számára anyagilag is megterhelő (többszörös honorárium stb.), mindamellett jogi és etikai kifogásokat is lehet ellene emelni, hiszen visszatetsző, hogy míg a képernyő igényli a kiváló énekes hangját, addig őrá magára nem kíváncsi. A megoldás ez esetben a mértéktartó, jól megrendezett előadás - termé­szetesen énekesekkel és nem tátogó színészekkel -, amely a zavaró képi megoldásokat kerüli. E téren példa­mutató a Magyar Televízió A kékszakállú herceg vára című tévéoperája, amely a tavalyi Arany Prága fesztivál első díját nyerte el. Leghevesebbek a nézetkülönbségek a komolyzenei koncertek kérdésében. Nagyjából három irányzat képvise­lői csapnak össze váltakozó eredménnyel. A legrégibb módszer a koncertlátogató szemszögéből közelíti meg az előadást. A közönség egy szögből látja az előadást, ennek megfelelően az egykamerás közvetítés lenne elméletileg a helyes. Ez azonban „mozgalmassági vákuumhoz“ vezetne, így több kamera használata elkerül­hetetlen. De egyik kamera sem próbál túlságosan közel férkőzni a zenészekhez, inkább hangszercsoportokat mutat, ezzel is kihangsúlyozva a zene elsődlegességét a látvánnyal szemben. A „tévészerű“ rendezők azt vallják, hogy a kamerának többletet kell nyújtania a készülék előtt ülök számára, tehát olyan látványt, amilyenben a koncertlátogatónak nem lehet részük. E módszer hívei mutogatják a szólistát és a kar­mestert a legkülönbözőbb látószögekből, követik a virtuóz kezét a zongorán, kinagyítják borsónagyságúvá a muzsikus homlokán gyöngyöző verejtéket, felerősítik többszörösére a zene átélése és a nagyfokú koncentráltság grimaszát. Sokan vitathatónak találják ezt a közvetítésformát, mivel elvonja a nézőt a zenétől, másodlagos képinformációnak nyújt elsődleges szerepet, sokszor disszharmóniára ad alkalmat. A harmadik csoportba a „nagy újítók“ tartoznak, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy a muzsika hangulatának megfelelő képinformációt kell a néző elé tárni. Ők mutogatják a koncert alatt a műemlékeket, romantikus tájakat, erdőrészleteket, tisztásokat, égen úszó felhőket. Szándékuk könnyen a visszájára fordulhat: nem a kép szolgáltatja a hátteret a zenéhez, hanem fordítva. A zene a televízió műsoraiban rendkívül fontos helyet foglal el. Ha a napi műsort az elemeire bontanánk, kiemelve belőle a zenei adásokat, kiderülne, hogy az adásidő milyen nagy részét foglalják el. Ez természetes is, hiszen a zene egyaránt szolgálja a szórakozást, a közmű­velődést, mindamellett művészi élvezet forrása. OZOGÁNY ERNŐ 1981. VI. 14. N m 14

Next

/
Thumbnails
Contents