Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-07 / 22. szám
1 Stefan öröktől fogva a faluhoz tartozott. Amióta csak emlékszem rá, semmit sem változott. Arca mindig pirosas, inas volt, kék szeme fiatalos, s a halántékán göndör, ősz a haja. Nyaranta kékfestő inget viselt, télen rövid posztókabátot, szőrehullott bárányprémmel, hamuszürke cájgnadrágot bakancscsal vagy borzbőrből készült rövid szárú botost. Magas volt, vállbán keskeny, a tekintete vizsgálódó, Szinte bizalmatlan, a léptei köny- nyüek, ruganyosak. Hetvennyolc éves dalia, a huszonhatodik esztergomi ezred utolsó mohikánja. A faluban mindenki jól ismerte, de ö mintha senkit sem ismert volna. Amikor végigment az utcán, magasra emelt fővel, valahová a messzeségbe nézett. Nem gőgből, inkább megszokásból, mert szeretett magasra emelt fővel járni. Nem sokszor ment végig a fálun, csak ritkán, amikor a kocsmába, vagy a temetőbe indult. Bár az apjával és a rokonságával nem egyezett, mindahány halott ősének megadta a tiszteletet. Örökké hálás leszármazottnak érezte magát, és egy cseppet sem érdekelte, hogy a falu fel nem foghatja ezt a tiszteletet, valamiféle családi különcségnek tartja. Persze talán azért is volt ez Így, mert másoknak szúrta a szemét, és közvetve felébresztette a lelkiismeretüket. Az öregember nem sok ügyet vetett a falubeliekre, mégis, valahányszor betért a kocsmába, mindenki tiszteletteljesen köszöntötte és átadta neki a helyét. A faluban mindenki ismerte a szinte legendás ijfúságát. Olyan ember volt a szemükben, aki bámulatraméltó tettet vitt véghez. Egy zsellérlány kedvéért odahagyott vagyont, családot, kecsegtető házasságot, és egyáltalán ,,minden világi hívságot“. A történetet mindenki betéve ismerte. A lányt Helénának hívták. A szülök nem akartak beleegyezni, hogy elvegye, mert csak napszámos volt s ráadásul más hitü. Egy zsellérhez ment hát férjhez, de az ura tizenötben ott veszett a szomorú galíciai harcmezőn. Stefan azalatt szerencsésen megjárt három frontot, és tizennyolcban a Piavétói hazajött. Az egész rokonság neki keresett gazdag menyasszonyokat, de neki egy lány sem kellett. Ellenben gyakran kijárt a szőlőbe, azon az úton, amely a pásztortanya mellett vezetett. Ott élt Helena a hároméves gyerekével. A háború után nem volt hová lennie, így aztán a község kilakoltatta a régi, elhagyott pásztorkunyhóba. Stefan apját bosszantották fia kiruccanásai, de sem szépszerével, sem erőszakkal nem tudta elszakítani a szőlőtől meg Helénától. Amikor végül is tudatosította, hogy minden hasztalan, végképp megharagudott a fiára. (Haragját testamentumában is kifejezésre juttatta - a fiára hagyta a házat, a többi vagyont és a pénzt a lánya örökölte.) A falubeliek jobbára Stefan oldalán álltak, de viszonya a fiatal özvegyasszonnyal még így is szóbeszéd tárgya volt. A falu híreket terjesztett, rágalmazott, pletykázott, áldását adta rájuk és elítélte őket (főleg mert bagóhiten éltek), de néhány év múlva még azok is megszokták és érvényesnek tisztességesnek ismerték el Stefan és Helena kapcsolatát, akik a leginkább szájaltak. Apja halála után Stefan elhanyagolta a házat, csak a szőlője virágzott, amelyet gonddal müveit. Télen-nyáron, zord időben és rekkenő hőségben, minden nap rótta a pásztorkunyhó és a kőbánya felett vezető utat. Pontosabb és rendszeresebb volt, mint a harangozó, postás meg a sirásó, még szenteste is megtalálhatta az ember a lába nyomát a szőlőben. Volt ott egy vályogviskó, terebélyes diófa, hársfaasztal, barnásrózsa- szin, akár a lesült arca. Az volt az ő Ahasvé- rus-birodalma, s az oda-vissza vezető út az életútja. Szülőfaluja határán túl szinte sehová sem járt. Egész életére elegendő világot látott, mondogatta. Végcélját az ég és a föld közötti csendben találta meg, a világ megváltoztathatatlan alakja és az ég változékony alakjában. A vályogviskó, az akácfák, a szőlő, az ereszalja a macskával, a bolthajtásos konyha a zománcos vödrökkel, ez volt az a hely, ahol mint tengerész meglelte a maga „szárazföldjét“. A lóca a konyhában, a tűzhely mellett a hasábfák, az ablak fölött a tányérok, a szeretett asszony fehér válla- számára ez jelentette a biztonságot És még valami. Hátul, az udvar végében volt egy alacsony szobácskája, ahová mi gyerekek lélegzetvisszafojtva léptünk be. Agyag, forgács, festékek, sonkoly, dió illata lebegett itt, s a falakon mindenféle faragott figurák függtek- pásztor a juhaival, kanca a csikajával, fatányérok, fakanalak, agyagkorsók, kancsók és malackák, s a sarokban igazi bőgő, játszani is lehetett rajta. Zárkózott volt és hallgatag, de nem büszke, és végképp nem gőgös. Éppen csak tisztelte a szót. Sokáig bírta a szótlanságot. I másokat hallgatott és bólogatott, de ha beszélni kezdett, olyan különös történetet ka- nyaritott, mint amilyenek a kancsói. Például az agyaghegedúről szólót. Megszállottja volt az agyagnak, az éneklő agyagnak, a rögeszméjévé vált. Az agyag- hegedűt állítólag valahol Olaszországban látta, sót játszani is hallotta. Csakhogy a készítésének titkát nem sikerült ellesnie teljesen. Mindössze annyit tudott, hogy a hegedűt különleges, juhsajttal kevert, „vajszerü" agyagból formálták. Ezér* tavasszal rótta a határt, vajpuha agyag után kutatott. Aztán otthon dagasztotta, szárította, hígította, majd újra dagasztotta és hagyta érlelődni.- Az agyag élő - mondogatta. - Az agyag megszületik, érik, öregszik és meghal. Jó hegedűt csak érett agyagból lehet készíteni. Az a legjobb, ami magától „nőtt“, vagy amit a szél odahordott. Nem szabad homokot tartalmaznia, sem egyéb szennyet, az ilyen agyag süket, elveszti a hangját. így aztán járta a földeket, a dombokat, agyagbányákat, ahonnan a falusiak az agyagot hordták, ha kenyérsütö kemencét raktak vagy a falalját tapasztották. Csak a patak környékén nem keresett soha agyagot.- A víz csak elrontja az agyagot - mondogatta. A patakot egyáltalán nem szerette, talán azért is, mert tavasszal alámosta és elárasztotta a háza mögött a kertet. De mikor már a víz leapadt, látni lehetett csáklyával a parton. Kihúzogatta a bozótból a fákat - amit az áradás odasodort a hegyekből. Elcipelte a pásztorkunyhóba, ott gondosan szemügyre vette (hátha talál faragásra érdemest közte), aztán fűrészelte, hasogatta és gondosan az eresz alá rakta. Egy napon - virágzott a som - a pásztorkunyhón túl az elhagyatott községi kőbánya felett piszkos porfelhő emelkedett a magasba. Az öregember a harasztot kotorta össze a kertben, a kezében a gereblyével meglepetten kiegyenesedett. A kőbánya feléledt, s az öregben egyszeriben emlékeket idézett fel. Egyszer s mindenkorra abban bízott, hogy a bánya meghalt, és lám csak - a kőbánya feltámadt, s vele mindaz, ami elmúlt. Kétszer dördült meg, aztán olyan csend támadt, hogy az öreg hallotta, mint araszol a bogár az avarban. A sövény mellett himbálózó léptekkel ballagott egy zömök harmincas férfi - akár a mesebeli Fanyűvő. Mindenki Fekete Mattnak hívta. Megállt a sövénynél, köszöntötte az öreget, lapáttenyerét szétvetette.- Mennydörög, bátya, dörög, mi?- Én is éppen azt hallgatom.- Mesterek jöttek, a követ vizsgálják, fejteni akarnának.- A követ vizsgálják? - húzta a szót az öreg, és bizalmatlanul tekintett a kőbánya felé.- A kocsmában hallottam tegnap este. Állítólag gépeket is hoznak. Kvártélyt keresnek a lőmesternek. Az öreg kiegyenesedett.- Csak nehogy úgy járjon, mint a szegény Barnabás. Az is hosszú évekig lődözött, amíg szegény - oda nem veszett.- Arra én is emlékszem, bátya. Tízéves voltam akkor. Láttam is, amint Szenesi ispán a hintáján vitte. Az öreg nem válaszolt, tekintete ismét a kőbánya felé révedt.- Álnok szikla, úgy fekszik egymáson, akár a zsindely, s ha felrobbantják, darabokra hull, mint a srapnel.- De följebb, magasabban, állítólag jó, kemény, akár a kova. Az egyik férfi azt mesélte a kocsmában, hogy egész Sákoská- ig akarnak áttörni. Az öreg haragra gerjedt.- Legalább ne fecsegj összevissza, hiszen ott út van, meg hegy.- Mi is mondtuk, de hogy az nem számit, mert állítólag az út alatt van a legjobb kő.- Bolond beszéd... az utat nem ronthatják el, a katonai térképen is rajta van, a katonák nem engedik meg.- Duro keresztapám is mondta, de az idegen állította, hogy benne van a tervben, és a terv felett a katonáknak sincs hatalmuk. Még a hegyet is elveszik, ha szükség lesz rá. Szinte egyszerre néztek fel mindketten a magaslatra. Ott fent, az éggel szemben, ötvenéves bozontos fenyők zöldelltek, a legszebb korban levők. Az öreg a fejét csóválta.- Kár volna azért az erdőért. Még az öregapám telepítette, amikor erdész volt a Szenesinéi, úgy óvták, mint a szemük világát. Megfázott, s majd egy hónapig őrizte az ágyat. ^ Azalatt a kőbányánál fabarakk nőtt ki a földből, a kőtörőben gépek zakatoltak, a falu felett dörgött és robaj lőtt az ég, a teherautók végérvényesen elűzték a régi csendet a pásztorkunyhó környékéről. Az öregember zárt ajtót és ablakot, de minden hiába, a kinti zaj áttört a vastag fán, a kétsoros ablakon. Nap nap után döngtek a fülében a robbantások, döngtek a kőzúzó kalapácsok. Az öreg a fához és az agyaghoz menekült - de nem ment a munka. Duba Gyula Az idő és a haladás. Mindkét fogalom sokat foglalkoztat manapság, az idő szerepe életünkben személyesen, a haladás kérdése társadalmi összefüggéseiben. Mondjuk, hogy a haladás motorja az idő, de a haladás felmérése teszi lehetővé, hogy észleljük az idő mozgását. Szoros hát köztük az összefüggés. Az idő múlása szükségszerűen jelenti a dolgok változását, de változás sem képzelhető el az idő méretein kívül. A pillanat mint állapot alig létezik, mire érzékeltük, már múlttá vált, ezért a jelen az idő legbizonytalanabb kategóriája, mert múlt és jövő elemeiből tevődik össze. Rohan az idő, mondjuk néha... Gyorsuló idő, fogalmazza meg időzavarunkat és ebből problémáinkat a kitűnő ismeretterjesztő könyvsorozat címe... Az óriás időfolyam pedig - melyet csak másodlagosan, következményeiben érzékelünk - titokzatosan és személytelenül, az óriások fensősé- ges közömbösségével ad létünknek helyet és életünknek méreteket. Békés egykedvűséggel fogadja medrébe emberi fajunkat és tudatunkban alakot öltve visszanéz ránk, mint - a történelem. Mi pedig roppant méretei enyhében születünk, élünk és meghalunk, célokat tűzünk magunk elé, küzdünk értük és győzünk vagy elbukunk, s tekintetünket a megkövesedett tarajos folyam fehér hókoronás történelmi csúcsaira függesztve vágyainkkal, álmainkkal s ezeket gáncsoló gondjainkkal foglalkozunk. Az időben élünk, s haladásért! De hogy érjük tetten egyiket is, másikat is? Van egy - nem is haszontalan - emberi tulajdonság, amely elfedi előlünk mindkettőt - a megszokás. (Hogy miért nem haszontalan, arra most nem térünk ki, de megjegyezzük, hogy nem lehetnénk meg nélküle!) A megszokás a haladás érzékelésének és meglátásának egyik akadálya, olyan, mint a mákony, amely elhomályosítja a tudatot, tompaságot és közönyt okoz, formalizmust és sémákat szül, elkoptatja a fogalmakat és a valóságot megszürkítve megunt általánosságokkal elfedi előlünk. Hadat kell üzennünk a megszokásnak és felsorolt melléktermékeinek, ha tisztán akarunk látni. Ne csak nézzünk, látnunk is kell! S közben gondolkodni. Elvont meditálás helyett azonban lássuk az idő múlásának és a haladás iránya kitapintásának gyakorlatát. Engem az idő múlása akkor döbbent meg leginkább, amikor hazamegyek a falumba, ilyenkor szinte arcomba vág a sok változás. De nem annyira a szembeötlő változások külsőségeivel, hanem a lényegükkel, az élet módosulásainak emberi vonatkozásaival és azok mélységévet. Be kell vallanom, hogy a haladásban számomra nem a tárgyak és dolgok külső arculatának . a változásai fontosak, hanem azok az érzelmi és értelmi eltolódások és benső értékváltások, amelyek az emberi lelkek mélyén történnek. Újkori történelmünk egyik komoly tapasztalata, hogy a világ arculata sokszor forma kérdése és köny- nyebben módosul vagy formálható, de az emberi benső dolgai mélyen tartalmiak, lényegiek, ezért meghatározók és a forma fejlődésére is kihatnak. (Tartalom és forma kérdése, lám, az örök művészi dilemma élete s realizmusa). Tehát az emberek! Bárhonnan közeledünk, eljutunk hozzájuk. A megváltozott utcakép szemrevételezése is hozzájuk vezet. Az utcáról eltűntek a patakparti akácok, a kerekes kutak, a patakról a kishidak és a zúgok, s mindenekelőtt - a lovak. Helyüket gépek, virágágyak és díszfák foglalták el, de erre már alig ügyelek, megszoktam. No lám, megszoktam, hát már nem gondolkoz- tat el. Pedig a lovak sorsának átgondolása maga is elég ahhoz, hogy megértsük: miért történelmiek a faluvalóság újkori változásai. Az emberiség őskora óta kellett a ló, segítője, csak a fc mozgásol nalasabb hoz is kel viselet va eszköze. szüksége kezdetén« Tájainkon jelenség, lomrends; De ink magáról elveszejt«! ugyanakk bűnökre és a fali átkáról, a raszttörtéi ségtelenü a reá alaf földért va elszántott dési viszi ban töltőt a sajtót, a és a bünti lom volt i értéke, léj déket. A f gondolat kezdte gys a földoszti A föld nagy metí Nagy József linómetszete Kis esszé a |