Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-06-07 / 22. szám

mmmm

elé. A lába furcsán elgyengülf, a formák és a színek összemosódtak a szeme előtt, úgy érezte, mintha egy hetes kemény kapálás volna mögötte. A kő hidege a lábától a feje búbjáig áradt, a tárgyak segítségért kiáltottak körülötte, de az öregemberben már semmi akarat nem volt, a kapun túlra kísérte a látogatókkal együtt. A levegőben abbamaradt az óra tiktakolása, amely itt öröktől fogva az ö idejét mérte. A becsüs szavai visszhangzottak benne, mint egy vesztes per végén az ítélet... Kilakoltatják, kivágják, lebontják, elhordják... Látta a férfiakat, amint leszaggatják a tetőt, csákánnyal belevágnak, a vályogfalakba, a berkenyefa reccsenve zuhan a hegyoldalba, s a fehéres-rózsaszín fatönkből csúfondárosan mered rá apja halott arca: ..Látod, fiam, valóra vált a szavam, ez a bün- hódés a gőgösségedért. Ha az isten úgy akarja, a magaslaton is elér az árvíz. Jó lesz még neked a tető, amely alatt nem fértél el.“ Az öregember elsápadt, és üres tekintettel bámulta a kertet.

szívesebben éjszaka járt ki, de még is megtévesztette a szél - köpor és zaga volt.

Dtember végén a lőmesterek eljutottak az útig.

délelőtt vendégek érkeztek a pásztoriba: a nemzeti bizottság titkára, a ha- becsüs, meg egy kifestett szemű kis- ly, hóna alatt fekete jegyzőkönyvvel, cintették a szobákat, a kamrát, a fé- tz udvart, a padlást. A becsüs, szikár i szája körül mély árkok, mindent zegetett, megtapogatott, hümmögött angon diktált a felcicomázott kisasz- ak.

üregember kísérgette őket, szórako- felelgetett a kérdésekre, s közben úgy magát, mint az elítélt, akinek fel nem j vétségeit sorolják fel. loran nyitotta ki a műhely ajtaját, jkorvatta frizurás hölgyike felsikkan- odafutott a polcokra kirakott figurák- rávogott a gyönyörűségtől, simogatta nyérokat, lovacskákat, sípokat, az cancsókat és - malacokat. Az egyik tá- ddig dicsérte, mig az öregember neki ándékozta.

»asszony öröme valamelyest erőt önlé, maga nyitotta ki a kertbe vezető

cár felvett egy almát a harmatos fűből, r a fákért - mondta és jóízűen beleha- 3 gyümölcsbe.

egfizetjük, mindent megfizetünk - han- :a a becsüs. - Annyi pénze lesz, hogy i költi élete végéig.

arájára pillantott és meghagyta a kis- íynak:

ámolja össze a fákat, de minden fajtát

ny átugorta a vakondtúrást és meg- te:

: milyen fa?

scsüs a titkárhoz fordult:- Milyen fa ez, ívtárs?

)reg berkenye, ilyen nincs több az határban... Gyönyörű fa, ezt fogom ti a legjobban.

tunk többet - mondta a férfi tárgyila- és cipőjével szétkotorta a tavalyi eket. Felemelt egy ottfelejtődött sáros gyümölcsöt, beleharapott, képe elelhajította a berkenyét, ti bűntudattal vettek búcsút az öregtől, a lány sok egészséget kívánt c titkár^lahová a magasba nézett és indta:

inden jót, bátya, ne sajnálja. Nyugodjanak itt tavaszig. Tavaszra rendbe < maguknak ott lent a szállást. jcsüs hozzátette:

vatalosan küldünk el mindent, feketén n. A végzést a nemzeti bizottságon tül, a pénzt a bankon keresztül.

:án elmentek, az öregember kiment az alá. és letelepedett a kisszékre az ajtó

Az ajtóból kijött az öregasszony.- Hallottad, Stevko, azt mondták, tavaszig maradhatunk.- Talán csak nem örülsz neki - nézett a feleségére keserűen.- örülök is, meg nem is... hát bizony örülök, hogy tél előtt nem kell elmennünk. Hiszen tudod milyen ott lent...- Milyen ott lent? Akár a temetőben.- Mindenütt jó, ha jó. Aztán meg... nekünk már mindegy. . akárhol elleszünk addig a néhány évig, ami még hátravan.

Megborzongott az öregasszony alázatos szemétől. A rozmaring száraz leveleit szedegette, és így folytatta: - A kősziklát is porrá zúzzák, nem még az embert!

Az öregembernek eszébe jutott az ezüstszínű rozmaring. Akkor, a nővére lakodalmán Így szólt az apjához: - Nem, apám, minden hiába, én már sose megyek vissza oda. Az én házam fent van, a sziklán

És mégis - a szikla is halandó.

Egy nap széttörik, széthúzzák, és szétszórják az úton, fehéres porrá változik, s a por szétoszlik a semmiben, az ürességben, a levegőben.

Az öregember összekulcsolta a kezét, orrlyukaiban megérezte ama por szagát, a vészjósló, megpörkölődött szagot. Mélyen a tüdejében érezte, a szívében is, életében megtett, régmúlt utak porát érezte, megpillantotta a csillogó port a füvön, amit kaszált, s a fákon, melyeket ültetett.

Miért kellett ezt megérnie?

Az öregasszony mintha olvasott volna a gondolataiban. A vállára tette a kezét.- Ne gyötörd magad, Stevko, a kőszikla meghátrál mi sem tehetünk mást.

A tél szertelen volt és féktelen.

Az ünnepek között esett a hó, aztán csepegett, mint Mátyás-napkor, Mátyás napján meg olyan veszett hófúvás kerekedett, hogy a szőlőhegyi utat is befújta.

Az öregember tarisznyával a vállán gázolt a csúszós porhanyós hóban, a hóban visz- szatükröződött a derült, hideg égbolt, A hangok fémesen csengtek, a levegő illata a tejfölös tormára emlékeztetett. Elfeledkezett a kőről, lenyűgözte a fehérség, a varjak s a patyolattiszta táj.

örült a metsző, fagyos levegőnek. Megállt, kifeszítette mellkasát, és mélyen beszívta a levegőt. A korábbi locspocs idő megülte a tüdejét, éjszakánként gyakran felébredt, köhögött, kiment a házból, és hallgatta a csurgó alatt a vízcseppek koppanását. A nyirkos szél meg a hótakaróját vesztett föld a tavasz közeledtével ijesztgették. Lefekvés után fülelt, hallani vélte a tető reccsenését, hogy a csákány belevág a falakba, és csörömpöl az üveg...

Körös-körül vakítóan csillogott a hó. Megállt a hóval telehordott fennsíkon, és gondosan megtapogatta oldalánál a tarisznyát.

Abban volt a kincse - az agyaghegedű..

Vitte fel. az első nagy próbára, úgy örült a hangjának, mint az anya első gyermeke kiáltásának Pillanatonként megtapogatta a hegedűt, a sietéstől és a várakozástól egész kipirult. Még a kősziklával folyó ellenségeskedéséről is megfeledkezett, vidáman hunyorgott a távolba, arcán fiatalos frisseség játszott.

Hirtelen megbotlott a tüskésdrótban, megborzongott az előtte megjelenő ürességtől. A robbantok már az úthoz közeledtek, kivágtak az öreg cseresznyefákat, a pirosas fa élénken világított a fehér hóban. Az öreg fákból csak tönkök maradtak, s pár lépéssel odább feketéllett a szakadék.

Az öregember szeme kihunyt, szembogara kitágult, alsó ajka furcsán lefittyedt. Lassú mozdulattal levette a fejéről a kucsmáját, és jó ideig állt a szakadék szélén...

Aztán megfordult, s a tüskésdrót mentén haladt tovább, mintha hófúvással szemben gázolna. A tarisznyája súlyosabbá vált, az odahordott hó meg-megszaladt a lába alatt, a hegedűről is megfeledkezett, csak a rózsaszín fatönkökre meg a sötétlö szakadékra gondolt.

Mintegy álomban lépett be a présházba, begyújtott a kályhába, a gyufa kétszer is kiesett a kezéből.

Reggel a kőbányában találták meg.

A zöldes sziklán feküdt, összegömbölyödve, a haját belepte a dér. Nem messze tőle hevert a tarisznyája, benne egy darab fagyos kenyér. A férfiak a kőbánya fölött keresték a nyomait.

A nyomok a hótakarta tüskésdrót mentén vezettek, pontosan a régi úton. Orvosért telefonáltak. Az orvos jött, megvizsgálta, és így szólt:- Szép halál.

KOPASZ CSILLA fordítása

★ Részlet egy hosszabb elbeszélésből

Bábi Tibor

Bolyongtam sokat és szomorkodtam, szinte lefogyott már ifjú testem.

Száz falun, városban, két országban valamit, nem tudom, mit kerestem Bejártam a Nagyalföldet érte, arattam és voltam szolgalegény,

Pesten zsákoló, fűtő, kifutó.

Száz- és ezerfélét próbáltam én. Megbámultam olykor a Krivánt,

Prága falai közt szertefolytam, mintha nem is lennék, s eltűnődtem, mint a hangya szomszéd hangyabolyban. Iskolákban - könyvek lapjain át - lestem, hogy e világ sora mint forog.

Ott Prágában egy nap megfejtettem, s ez volt ama keresett nagy dolog. Tavasz volt már, s a kedves Moldva locsogott, mesélt a langyos szélnek, fölfénylett köröttem száz vén torony, s elpirultak mind a gyárkémények.

Emelt fővel néztem fel a várra, lám, ezer év árnyait legyőztem.

Talán jéghegy olvadt le szívemről, talán önmagam is megelőztem.

Akkor tudtam meg, hogy szabad vagyok s a szépséges világ már mind enyém. Fejcsóválva néztek, hogy hangosan felkacagtam egy utca szegletén.

Prága felett szárnyalt, repült a nap, talán örökre megállt a delelőn; versek ritmusára dobbant szívem, mint a folyó, megáradt csöpp erőm.

Azóta mély, nagy öröm kísérget, ujjong bennem, dalolgat, fűt, betölt. Igazabb, jobb magyar lettem tőle, s érzem, hogy édes egy hazám e föld.

Robert Dúbravec: Ének a boldogságról (fametszet)

iraszti gondokról - az időről

iber legközelebbi állata. S nem is ílés vagy a hadi hanem a színvo- /árosi) életformáit a pompás kép- jyors közlekedés nknak már nincs 3, talán kihalásuk amtanúi vagyunk, isztló ritkán látott korlati élet foga- i alig szerepel.

főidről szóljunk, I megtartóról és édes termő- és Dertelenségre és i parasztelemról, íek áldásáról és rtoklásáról. A pa- nozgatóereje két- I volt, a birtok és jyon. A földdel és , a földéhség, az dák és örökösö- rámái bő áradat- g az irodalmat és yszékek periratait zményeket. Hata- az élet központi Ifelé. Uralta a vi- után a szocialista esülése is vele it: megvalósította

zti birtoklásának risát a szövetkezetesítés indította el. Nehéz volt egy emberöltővel ezelőtt beadni a földet, lemondani birtoklásáról, és elfogadni a közös tulajdon törvényeit, pedig akkor már talán nem is a birtoklás ősi ösztöne késztette a parasztot konok ellenkezésre, hanem a föld nélküli létnek, a magángazdálkodás nélküli jövőnek az elképzelhetetlensége.

De ahogy a döntés megszületett és a kollektív tulajdon fogalma élni kezdett, a föld egyre távolodott a paraszttól, kivált értékrendjéből és közömbössé vált számára. Higgadt, romantikától mentes szociológus elmék már a múltban is tudták, hogy a föld nemcsak éltetője és felemelője-, hanem fogvatartója és igája is a parasztnak, meghatározza egész lényét - életmódját, erkölcsét, becsvágyát -, helyhez köti és magához bilincseli. Évszázados iga alól szabadította fel őt ily módon a haladás.

Nézzük, hogyan! A falu határában a Besföldön földrészeket vásárolt fel az állam útépítés céljaira. A föld szövetkezeti tulajdon, s ezen belül a volt gazdáké, ők írják alá az adásvételi szerződést. A vételár szimbolikus, néhány korona. Legyintenek vagy nevetve beszélnek róla, s én velük nevetek, humoros téma, megírom egyszer. Ennyiben maradhatnánk, a történet groteszk humoránál, ezt

sugallja a helyzetismeret és a megszokás. De ha a tények mögé nézünk, komolyabb tanulságot kínálnak, felvillantják a parasztiét változásának jellegét.

A Besföld déli fekvésű, jó termőtábla. A gazdái vették vagy örökölték, szerepe lehetett a nö- sülésüknél, örökösödési viszályokat okozhatott, néhány évtizeddel ezelőtt, ma is élő birtokosai életében komoly, meghatározó szerepe volt. Valamikori birtoklása és mai eladása között oly mérhetetlen a távolság, mely alig mérhető, mert korszakos minőségi változásokat jelez, melyek azonban egy emberéletbe bőven belefértek. Hogyan változnak vajon az ember sejtjei, idegdúcai, agytekervényei és reflexei, míg ezen a - mondhatjuk bízvást: forradalmi - változáson átesnek? Bizonyára drámai feszültségek között, de egyben elfogadható, vagy éppen előnyös életkörülmények és kedvezően alakuló értékrend kíséretében. Igen, a föld kiesett a falu értékrendjéből. De mi kerül a helyébe, milyen új vagyontárgyak?

Komfortkellékek, új, korszerűbb ház, gépkocsi, tv és háztartási gépek, mondhatnánk azonnal. De nem tárgyakról akarunk beszélni, hanem az életnek a régi gondok - időjárás, termés, állatbetegségek - helyébe lépő új problémái- V

ról. X.-ék nagy gondban vannak, hallom otthon, készülődnek, a Őu- mavába utaznak. Nagy út előtt állnak, mennek a világ végére az isten háta mögé. De nem kirándulni ám: határőr a fiuk a Sumavá- ban. A katonai esküjét teszi le és a szülei ott akarnak lenni, látni szeretnék, ahogy a gyerek fogadalmat tesz a köztársaságnak. Új szokás? Az bizony, ilyen ma a nép, mondják. Mennek a szülök és a lányismerősök, utaznak nem kímélve költséget és fáradságot, hogy lássák a kiskatonát, ahogy hűséget fogad a hazának. Hát... a bakatörténelem kereke is nagyot fordult ám. Nagyapáinkat a század első évtizedeiben még elnyelte a messzeség, amikor bevonultak, nagyanyáink elképzelni sem tudták, merre lehetnek azok a boszniai és galíciai garnizonok, ahonnan nagy néha levelet kaptak tőlük. A harmincas években apáink Prágát, Plzent, Brünnt és Kassát járták meg, de ki és hogyan mert volna utánuk menni? Régen a katonaság nagy idegenség és félelmetes messzeség formájában ragadta el a férfiakat. Azóta nyitottabb és szükebb lett a világ, nem nyeli el a katonát szerettei elől, és az eskütétel aktusából társadalmi esemény lett, az érettségihez hasonló: a katonatestű felnőtt férfivá teszi a gyereket, aki néhány hónapja még otthon magnózott, tánc- dalénekesekért és együttesekért

és a haladásról

lelkesedett s ma fegyverrel őrzi a határt.

De Y.-ék gondja sem sokkal kisebb, hallom tovább. Az érettségizett lányukat városon dolgozó, gyári szakmunkás veszi el, Léván tartanák az esküvöt. Tartanák ám, de a hotel étterme és kávéháza hosszú időre foglalt. Fő Y.-ék feje, keresik az alkalmas és méltó helyet, ahol megtarthatják a lányuk lakodalmát. Talán a szántói fürdőben? Miért nem otthon, a lányos háznál, kérdem én, jó érzéssel emlékezve régi lakodalmakra, ahol ponyva alatt az udvaron vagy alacsony mennyezetű, gerendás szobákban, cigánymuzsikára folyt a vigasság? Nem szokás már, hangzik a válasz, kicsik a házak, kevés bennük a hely, aztán az otthoni felszolgálás sem elégíti ki az igényeket. Aki teheti, a vendéglátóipar szolgálatait veszi igénybe, s az már csak természetes, hogy a násznépet személyautók és autóbusz viszi az esküvőre - hol vagytok méltóságosan gördülő hintó- és szekérsorok, felpántlikázott lovak és kendős-kalapos régi lakodalomas nép? -, és a vigasságon modern táncznene szól.

Ennyit Y.-ék lakodalmáról, illetve a gondjaikról és ez elég is, mert tudjuk, a lakodalom meglesz, nagy lesz, bizonyára városias lesz, amilyen manapság szokás. Ilyenek ma a falum gondjai: utazások, érettségi bankettek, egyetemi felvételi vizsgák, pályaválasztási kérdések, vásárlások. Magától értetődő természetességgel beszélnek a problémákról, nem csodálkoznak közben, nem ámulnak megváltozott életükön, s ez természetes: megélték az emberöltőt, amely a változásokat hozta. Lám, a megszokás! Csak én ámuldozom, mert közben nem voltam jelen és bennem a múlt minduntalan szembesült a jelennel. A konfrontáció nagyvonalú és drámai, megérezteti velem az idő hatalmát és a történelem erejét. Lám, a béke történelme népi történelemi A régi zártságra gondolok, a her- metikus faluvilágra, melyből kitörni alig lehetett, gyalogos és kerékpáros, meg szekeres utazásokra, fekete ünneplő ruhákra és kalapokra, megrakott hosszúszekerekre és a tehéncsordára, öregek erkölcsére és fiatalok azonosulására, lovak elragadta szekér csörömpölésére és sötét fénytelen éjszakákra. Ók nem láthatják, mert élik azt, de előttem feltárul a haladás iránya: elengedte a föld a parasztot és most megkörnyékezi őt a nagyvilág. Csillogva megmutatja, kelleti magát és a volt paraszt, ma szövetkezeti dolgozó történelmének fordulópontján állva tájékozódik. Az új formák között keresi a lényeget, önmaga korszerű arcát, erkölcsét és azokat az új értékeket, amelyek a jövőjét meghatározzák.