Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-31 / 21. szám
I /j nem ismerném öt, vagy II Cl másvalakire várnék a Moldvaparti prágai kávéházban, akkor is ész revenném, hogy nem mindennapi egyéniség közeledik felém. A szomszédos cisztáinál egyik pillanatról a másikra, idős hölgyek súgnak össze és gyengéd mosollyal leplezik csodálkozásukat, néhány lépéssel távolabb kíváncsi szemek, félbetört mondatok jelzk: Jirí Menzel továbbra is az érdeklődés középpontjában áll. 1966-ban készült filmje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok világsiker lett és Oscar-dijat kapott, két évvel későbbi munkája, a Szeszélyes nyár Karlovy Varyban nyert nagydíjat. A Játék az almáért című alkotásban egy nőgyógyászt játszott. Gyarmathy Lívia pedig egy államtitkár (Minden szerdán) és egy pap (Koportos) szerepével bízta meg filmjében.- Ha jól számolom, négy évvel ezelőtt a teheráni filmfesztiválon ismerkedtünk meg - mondja az egyik legerdetibb tehetségű cseh rendező -, s azóta jó barátok vagyunk. Nem is ondolja, milyen kellemes érzés számomra, ha időnként megmutatkozhatok Gyarmathy Lívia filmjében. Igen, még akkor is, ha csak néhány percre tűnök fel a filmvásznon. Tetszik, ahogy csinálja, és az is, amit csinál. Lívia ugyanis olyan gondok megoldását vállalja, amelyek mindannyiunkat izgatnak, nyugtalanítanak. A módszere? Minden rendező máshogy dolgozik, ezért úgy érzem, nincs jogom kritizálni a munkáját. Egyébként, ha a felvevögéppel szemben állok, színészként vagyok jelen és nem rendezőként. Olyankor csak a szöveg a fontos.- Haza barátai közül azt hiszem, Bohumil Hrabal, a huszadik századi cseh próza egyik legismertebb képviselője áll az élen. Oscar-díjas filmjét is az ő regénye alapján forgatta.- Valóban a legjobb barátaim egyike, ezért lehet, elfogultnak is találja véleményemet, de ha nem ismernénk egymást, akkor is csak azt mondanám: Bohumil Hrabalt a legjobb cseh írónak tartom. írásaival teljesen felkavar, provokál. Humánus dolgok foglalkoztatják, amelyeket könnyűnek találok filmre vinni. Mert bárhol is nyitom ki a könyvét, minden sorát meg lehet filmesíteni.- Legutóbbi alkotása, a Sörgyári capriccio szintén Hrabal-regény alapján született.- Tíz éve kéziratból ismerem a müvet, azóta vártam rá, hogy egyszer filmre vihessem.- Valóban, miért éppen erre a könyvre esett a választása?- Mert minden sora között ott van a szerelem. Mint Örkény Macskajátékában. Mert az is A film kemény dió (Kádár Kata felvétele) Magányos úr panzióból Néhány perc Jirí Menzellel a szerelemről szól. Reális, konkrét érzésről, amely nem tekinthető isteni ajándéknak, mert csak tőlünk függ, megvan-e vagy sem.- S önnek megvan?- Szerencsére, igen. De vigyázok is rá, hogy meglegyen.- Úgy tudom, a Sörgyári capriccio forgatásán Hrabal is jelen volt.- Meghívtam, hát eljött. De a felvevőgép közelében senki sem látta. Éppen hogy csak körülnézett, váltott néhány szót a forgató- csoport tagjaival, s már szedelőz- ködött is. Bizonyára fájó lehet neki, ha látja, hogy elrontottak nála valamit.- Úgy érzi, ön is hibázott?- Csak én ronthattam, a színészek nem. Ha újra kezdeném, biztos jobb lenne a film. Hogy miben? Maradjon ez az én titkom, jó?- Arra viszont kíváncsi vagyok, mit vár a rendezőitől, ha színészként vesz részt egy-egy alkotásban.- Olyankor hallgatok. Inkább csöndben vagyok. Még akkor is, ha valami teljesen az idegeimre megy. Néha aztán rájövök, belőlem is elegük lehet a színészek- n«ík. Látja, ezért is jó időnként a kamera elé állni. Legalább megértőbb vagyok velük szemben.- Tegnap, amikor a Magányos urak panziójában a Óinoherní klubban láttam, azon törtem a fejemet, miért vállal olyan kevés színházi szerepet? Nem hinném, hogy a film lenne az oka, hiszen a Mesés férfiak kurblival óta három év telt el, amíg újra jelentkezett.- Nézze, amíg másoknak a színház a fő kereseti forrásuk, nekem aktív pihenést jelent. Igazi ünnepet. S mert szeretem az ünnepnapokat, továbbra sem akarom lekötni magam. Nem történhet hát meg, hogy olyan darabban veszek részt, amelyhez senkinek sincs kedve, és az sem, hogy azokkal kell együttműködnöm, akikhez egyébként alig fűzne valami. Ha rendezek - legközelebb Szolnokra megyek, ahol a Várandósokat viszem színre akkor más a helyzet. Olyankor én választok. A színházban egyébként szabadabbnak érzem magam, ott nem vagyok annyira alárendelve a technikának. A filmet kemény diónak találom. Az már munka a javából. G. SZABÓ LÁSZLÓ Markovics Ferenc felvétele Báj és ártatlanság Ann-Therese Savoy uj szereperöi Szótlanul, magába roskadva ül a széken, mintha kívülálló lenne és nem főszereplő. Pedig nem akármilyen világba csöppent bele. Háta mögött, a széles falépcsőn fekete köpenyes emberek szaladnak felfelé, lenn a kékes-zöld színű medencében ruhátlan udvarhölgyek merülnek el, néhány lépéssel távolabb páncélsisakok villognak, kardok csattognak; a ködfüggöny mögött fehér ingben, fehér nadrágban bocskoros férfiak táncolnak; a kemence közelében baldachi- nos ágy, távolabb lefátyolozott arcú őrök, keleti akrobaták, égő gyertyák. Ann-Therese Savoy, a Rómában élő angol színésznő Jancsó Miklóssal forgat A zsarnok szívében. Kedves, bús, gyönyörű asszonyt játszik a filmben, akinek mosolya baljós, kétértelmű tekintete kifejezéstelen. Nemes úrnak volt a felesége. Szerette őt és a férfi viszontszerette. De szerette őt egy ősi nemzetségből való úr is, aki attól tartva, hogy kísértésbe esik, messzire menekült a szépséges asszonytól. Csakhogy a sors a férjet is messze vetette, és Katalin, akit annyi férfi szeretett, egyedül maradt. Ann-Therese Savoy nem először játszik ilyen különös szerepet. Első filmjében, amelyet Alberto Lattuada rendezett, egy tizenhat éves szellemi fogyatékost keltett életre, ezt követte Jancsó Miklós Olaszországban forgatott alkotása, a Magánbűnök, közerkölcsök és ugyanez a hamvas arc a Caligulában romlottságot, feslettsé- get hordozott. Aki látta, el sem hinné, milyen ártatlan tekintettel néz most maga elé. Bájos arcán nyoma sincs a tapasztalatoknak, szemének fényét is csak szomorúság töri meg. Nem szól a fodrászhoz sem, aki barna hajkoronáját igazgatja, s a nagy sürgés-forgást is figyelmen kívül hagyja. Talán rossz hangulata van? Vagy ez már Katalin lenne, aki körül megszűnt a világ? Találgatok. Közben besétál a képbe... és Jancsó visszaküldi. Nem ilyennek álmodta meg a frizuráját. Ann-Therese Savoy rezzenéstelen arccal fordul sarkon és szó nélkül dől hátra a székben. Színésznő, aki rím lesz Jancsó versében. (sz) GRETA és LIV Biztos vagyok abban, hogy az olvasó azonnal rájön, melyik két színésznőről íródik ez a jegyzet. S nem hiszem, hogy bárki is felróhatná, hogy csak így, a családnév elhagyásával, kissé bizalmaskodva, a személynevükkel illettem őket. Ahogyan a legkedvesebb ismerősöket, legjobb barátokat, szivünkhöz legközelebb álló családtagokat szokás. Hiszen nekik is éppoly biztos helyük van a szívünkben, családunkban, életünkben, mint mindenkinek, akit szeretünk. Egyébként is ez a filmvászon, ez a képernyő egyik nagy csodája; általuk valamiképpen mi magunk is megsokszorozódunk, életünknek egy-egy darabkája tárgyiasul, vágyaink és állomképeink öltenek testet. Greta és Liv - Greta Garbo és Liv Ullmann -, akik a filmtörténet legnagyobb sztárjai közül valók, tehát végérvényesen az életem - az életünk részei, eligazító pontjai lettek. Ezért is lapozgathattam, s lapozgathatja az olvasó is - idősebbek és fiatalabbak egyaránt - oly nagy izgalommal azt a két kismonográfiát, amelyet a budapesti Népművelési Propaganda Iroda jelentetett meg a Filmbarátok Kiskönyvtára elnevezésű sorozatában Nemes Károly és Karosai Kulcsár István tollából. A sorozat eddig kiadott füzetei a magyar és egyetemes filmművészet olyan nagy személyiségeivel foglalkoznak, mint amilyen például Fábri Zoltán, Törőcsik Mari, Jancsó Miklós, Makk Károly, Korda Sándor, illetve Passolini, Antonioni, Cybulski, Bunuel, vagy éppen Jean Luc Godard. S most legutóbb pedig Garbóval és Ull- mann-nal. Az ,,isteni“ Garbo tizenhat éves korában, 1921-ben készítette első filmjét, s húsz évvel később, 1941-ben az utolsót, a huszonnyolcadikat. Azóta nem forgatott több filmet, visszavonultan él, ám fénye, nevének csillogása, mítosza azóta sem kopott meg. Liv Ullmann, aki 1957-ben, tizenkilenc évesen kezdte a filmezést, az 1978-as Őszi szonátáig ugyancsak huszonnyolc filmet készített. Az Ingmar Berg- mannal való szerencsés egymásra találása, az 1966-os Persona óta vált azzá az igazán nagy színésznővé, aki - értékelői szerint - azt az ös- nö típust testesíti meg, ,,mely egyszerre nővérünk, anyánk“. A két kismonográfia közül Nemes Károlyé az igényesebb, körültekintőbben elemző vállalkozás, Karosai Kulcsár Istváné az olvasmányosabb, könnyebben élvezhető. Míg Nemes a ,, sajátos, szociológiainak tartható jelenséget“ is vizsgálja Garbóban, addig Karosai Kulcsár elsősorban Ullman önéletírásására, vallomásaira támaszkodva vezeti végig az olvasót a színésznő filmjein, életén. Ám végül mégiscsak ugyanaz a cél vezeti mindkettőjüket, nevezetesen az, amit Liv Ullman ekképpen fogalmazott meg: ,,Szeretem a nagy, közeli beállításokat. Olyanok számomra, mint valami kihívás. Minél közelebb van a kamera, annál jobban vágyom megmutatni meztelen arcomat, megmutatni, ami a bőröm mögött van, szemem mögött, a fejemben. “ S a ,, formálódó gondolatok“ megmutatása e két északi filmszínésznőről írt kismonográfiának is a legnagyobb erénye. (tóth I.) 1981. V. 31.
