Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-05-31 / 21. szám

JAKAB ISTVÁN

1981.

V. 31.

A nyelv egységéről

Egy magyar nyelv van. Közhelynek tűnő megállapítás ez, nyilvánvaló igazságot fejez ki, mégis sokszor hangsúlyozzuk mostanában. A közhelynek tekintett megállapítások is kaphatnak fontos szerepet, ha időszerűvé válnak. Vagyis ha bizonyos helyzetekben, kérdésekben iránymutató, eligazító funkciója lehet a bennük kifejezett igazságnak. Érnek a megállapításnak sem tagadhatjuk a szerepét, ha arra gondolunk, hogy élnek magyarok nemzeti és nemzetiségi helyzetben, sót szórványokban is. S a nemzetiségi és szórványmagyarok nyelvhasználatában elöbb- utóbb megnyilvánul bizonyos eltérés a nemzeti nyelvhasználattól, s felvetődik a kérdés: szükségszerú-e, helyes-e a közös anyanyelv különfejlö- dése, vagy ügyelni kell arra, hogy egyseges, minden magyar számára egyformán érthető maradjon

A válasz ismeretes és helyes is: egy magyar nyelv van; a közös magyar nyelv. Ezt használják anyanyelvűkként más országok magyar nemzetiségei és szórványai. Fontos tehát, hogy ez a közös nyelv egységes, minden magyar számára érthető legyen.

S erre az álláspontra - mint egyedül helyesre - minden külön megbeszélés és megegyezés nélkül jutottak a különböző helyzetekben élő magyarok. Nyilvánvalóan megkönnyítette a probléma megoldását az a tény is, hogy a nemzetiségiek és a magyarországiak hasonló politikai és társadalmi rendszerben élnek (az Ausztriához tartozó kisszámú magyar kivételével), élénk kulturális és személyi kapcsolat fejlődhetett ki közöttünk, sőt még a magyar- országi és a szórványokban élő magyarok között is.

Megjegyezzük, hogy a nyelv egységének szem előtt tartása minősíthető az egyedül helyes álláspontnak a marxizmus-le- ninizmus szempontjából is. A nyelv különfejlődésének pártolása rokon lett volna a helytelen marxista felfogással, s a gyakorlatban oda vezetett volna, hogy az egyes országokban élő magyarok nem értették volna iTieg egymás kiadványait, sőt később egymást sem, noha magyarul írtak és beszéltek volna.

A csehszlovákiai magyar nyelvművelésnek alapelve is lett ez az álláspont: egy magyar nyelv van, a közös magyar nyelv, s ennek köz- és irodalmi nyelvi formája a norma, a követendő nyelvi eszmény. Ez az elv szolgál alapul az új nyelvi jelenségek értékeléséhez, a nyelvhasználati hibák megítéséhez, az emberek nyelvszemlétetének és nyelv- használatának alakításához, alakulásához.

Szükség is van rá, hogy hangsúlyozzuk, tudatosítsuk a nyelv egységének fontosságát, mert bizony sok olyan elemmel találkozhatunk sajtónk nyelvében s mindennapi beszédünkben, amely csak formai tekintetben magyar, értelmi szempontból idegen.

S ezek ma már általában felületességből, kényelemből vagy a nyelvi műveltség hiányos volta miatt kerülnek a közlésbe, de még ma is előfordul, hogy némelyek - nyilván azért, hogy felkészületlenségüket palástolják - vállalják a szándékosságot is, azzal érvelve, hogy nálunk azt így is megértik. Néhány évvel ezelőtt pedig még olyan fordítók, szerkesztők, kiadói dolgozók is akadtak, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy kénytelenek leszünk létrehozni valamiféle csehszlovákiai magyar nyelvet, hiszen a szlovák nyelv más szerkesztéssel, sokszor más szemléletből kiindulva nevez meg bizonyos szakmai fogalmakat, mint a magyar, s mennyivel könnyebb dolga lesz az olvasónak, ha a magyar kifejezés a szlováknak a tükörszava lesz! Természetesen ezek a fordítók, kiadói dolgozók nem az olvasók könnyebbségét nézték, hanem a sajátjukat, arra nem gondolva, hogy mi történik majd, ha az itteni magyar dolgozó magyarországi szakkönyvet vesz a kezébe, s nem érti meg benne a szakmai szavakat, hiszen a szlovák alapján ö más „magyar“ néven ismeri a szóban forgó fogalmakat. Sőt azzal is érveltek, hogy előfordulhatnak olyan szakmai fogalmak, amelyek a magyarban ismeretlenek, tehát ez esetben is a szó szerinti fordítás az egyedüli megoldás. Később bebizonyosodott, hogy bár vannak sajátos fogalmaink, amelyeknek megnevezésében valóban a fordításra támaszkodhatunk- ezeknek nagyobb része közéleti közigazgatási fogalom, szerv, szervezet, intézmény stb., amelyeknek megnevezésében ragaszkodnunk kell a regisztrált formához, illetve amelyek esetében a megnevezéshez valamilyen meggondolásból, elvi szempontból ragaszkodnak hatóságaink -, mégsem olyan nagy ezeknek a száma, hogy miattuk más fogalmak nevét is szolgai módon kellene lefordítanunk. Azt is mondhatnánk: kiderült, hogy nem a magyar nyelv szó- és kifejezéskészlete hiányos, hanem ezeknek a dolgozóknak a nyelvi felkészültsége.

De legyünk igazságosak! Néha szorult helyzetbe kerülnek a fordítók. Például amikor a kifejezés a szlovákban is újként jelenik meg, s még nem ismerik, mert nem ismerhetik a magyar megfelelőt. Ilyenkor legjobb a körülírás a szlovákból megismert - és megértett- fogalom alapján, s a következő feladatunk: a fogalom a magyar nevének felkutatása.

Nyelvhasználatunk általános jellemzése

Deme László megállapítása szerint: ,,a nemzetiségi magyar vidékeken a magyar nyelvhasználat két szinten aktív: a legalsón (a családias és falusi igazgatási szinten) meg a legfelsőn (a szépirodalom és publicisztika szintjén). Ami közben van, az több-kevesebb kivételt nem számítva most - nem magyar nyelven folyik.

így hát a szépírónak meg a publicistának meg kell teremtenie e tárgykörök magyar nyelvű anyagát, hogy beszélhessen róluk“ (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. Madách, Bratislava 1970. 39). Ez a megállapítás természetesen a csehszlovákiai magyar nemzetiségre is vonatkozik, s ez a következtetés vonható le belőle:

1. a családias-nyelvjárási- as nyelvhasználati szintünk a legerősebb;

2. van ugyan irodalmi nyelvünk, de vérszegény, hiányos, mert

3. nincs megfelelő köznyelvi rétegünk.

Igen, a közéletnek és általában a műveltebb rétegek mindennapi életének a kívánt vá- lasztékosságú nyelvhasználata csaknem hiányzik, illetve nagyon fejletlen, mert a közélet nyelve a szlovák, a műveltebb rétegek nyelve meg erősen nyelvjárásias, s a szlovák hatástól sem mentes. Deme szerint a mindennapok nyelvhasználata sok vulgáris és sok idegen elemet tartalmazó keveréknyelv (i. h ).

S az is természetes, hogy a köznyelvfejletlenségeaszép- irodalom és a publicisztika nyelvhasználatán is érezhető, azaz irodalmi nyelvünket is si- lányítja. Hiszen mind a szépirodalomnak, mind a publicisztikának - mutat rá Deme László - „természeténél fogva át kell ölelnie - témáiban és nyelvében - az élet egészét: beszélnie kell a termelésről és a termelő emberről, az igazgatásról s vele együtt az igazgatókról és az igazgatottakról, minden témáról, ami az életben van. Tehát magyarul kell tükröznie azt is, ami magyarul nincsen“ (i. h ). S a kiutat Deme sem abban látja, hogy szó szerinti fordítással pótoljuk köznyelvünk hiányait, hiszen akkor minden szerző minden alkalommal „nyelvalkotóvá“ válnék (mindenki másképp, sőt ugyanaz a személy alkalmanként másképp fordítja le ugyanannak a fogalomnak a nevét), hanem azt ajánlja - amit mi is helyesnek tartunk -, hogy amennyire lehet, alkalmazkodjunk az egyetemes magyar nyelvhasználathoz (i. m. 40- 41).

Ezek a megállapítások még a hatvanas években születtek (1970-ben jelentek meg Deme említett könyvében is), de még ma is érvényesek, legalábbis többségünk véleménye szerint. Hadd említsük meg azonban azt is, hogy akadnak, akik kétkedéssel fogadják a köznyelvi rétegünk fejletlenségéről szóló megállapítást, azzal érvelve, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláink nyelvhasználati formája a köznyelv, s ezek az iskolák már számos értelmiségit indítottak útjára az életbe vagy az egyetemekre, főiskolákra; van tehát magyar értelmiségünk. Akárhogy nézzük is e kérdést, csak arra a megállapításra juthatunk, hogy csupán magyar nemzetiségű értel- miségieink vannak, magyar értelmiségünk nincs. Ilyen vagy olyan értelmiségről csak akkor beszélhetünk, ha a szóban forgó réteg mind a munkahelyén, mind a közéletben, mind' pedig a magánéletben- bár az utóbbi nem szükségszerű - ugyanazt a közös nyelvet használva végzi tevékenységét. Nálunk ezt esetleg a pedagógusokról monhatjuk el, más értelmiségiekről nem, mert csak szétszórtan, más nyelvű környezetben dolgoznak. Például a magyar nemzetiségű műszaki értelmiségi a munkahelyén - igen kevés kivételtől eltekintve - szlovákul érintkezik munkatársaival és feletteseivel, a közéleti tevékenységének nyelve attól függ, milyen lakosságú helységben, illetve milyen szerv tagjaként vagy milyen szervezetben működik, s csupán a magánéletben használja anyanyelvét, rendszerint a családja vagy magyar nemzetiségű barátai, kollégái társaságában - míg nincs szó szakmai kérdésekről. Többször megfigyelhettük már, hogy mihelyt szakmai kérdésekre kerül sor akár azonos foglalkozású magyarok között is, csak az „összekötő szöveg“ magyar, a szakmai szókészletet általában a szlovákból veszik kölcsön. S talán azt sem vitatja senki, hogy az a nyelvhasználati forma, amelyen akár a szakmai kérdéseken kívül is érintkeznek, bizony nem a müveit magyar köznyelv, hanem a mindennapoknak az a már előbb is említett nyelvhasználati formája, amely elég sok nyelvjárási, vulgáris és idegen elemet tartalmaz. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláink még az érettségiig sem érik el a nyelvi nevelésben azt az eredményt, amelyet a tantervi követelmények kitűznek számukra, a szlovák vágy cseh egyetemeken, főiskolákon továbbtanuló magyarok nyelvi műveltsége az érettségi után- szakmai képzettségükkel ellentétben - nem növekszik, hanem - a más nyelvű környezet hatására - éppen csökken.

A pedagógus és a köznyelv

Az előbb utaltunk arra, hogy talán a pedagógusokról mondhatjuk el, hogy szinte minden téren anyanyelvúkön tevékenykednek. Kétségtelen, ez a legszélesebb értelmiségi csoportunk, s a köznyelvhez való viszonyát már annak a ténynek is meg kellene határoznia, hogy az iskolák nyelv- használati formája a köznyelv. De arra is utaltunk, hogy a tanulók az érettségiig sem érik el a kívánt nyelvi műveltséget. S ez a pedagóguson is múlik; természetesen más körülmények is közrejátszanak benne. Nem állítjuk, hogy nem akad olyan pedagógus, aki helyesen, szépen beszél, ír magyarul, és jól is tanít. De pedagógusaink jelentős részéről nem mondhatjuk el ezt. Az óvónők nagy részének nagyon hiányos a nyelvi műveltsége; nyelv- használatában alig szakadt el a nyelvjárástól. Az alapiskola alsó tagozata tanítóinak jelentős hányadáról csaknem ugyanezt mondhatjuk el, de a felső tagozat és a középiskola pedagógusai sem állnak mindig a kívánt szinten, különösen a nem magyar szakosok. Ha pedagógusaink nyelvjárásias- ságából csak annyi maradt volna meg, amennyi ízesebbé teszi nyelvhasználatukat, még örülhetnénk is, de sajnos, egy részüknél még a „suksükö- zés“, „nákozás“, a „nem-e ment el“, az „el szók menni“ használata sem ritka.

S az idegen hatás? Sajtóink nyelvéből néhány év alatt úgyszólván sikerült kiszorítanunk a brigádozik, brigádos alakokat, mindenekelőtt a brigád szónak a magyar nyelv számára idegen jelentéseit, ugyanígy a tanító, az érdekkör, az iskolázás, az összpontosítás és más szavakat is; előfordulásuk ma már ritkaságszámba megy a lapokban Sajnos,

a pedagógusok nyelvhasználatában tovább élnek és általuk tovább terjednek ezek a hibák. Hadd tegyük fel a kérdést: mi ennek az oka? Konzervativizmusuk vagy a nyelvhelyességi kérdésekben való tájékozatlanságuk? Esetleg közönyösségük? De hiszen akire a jövő nemzedékének nevelését - így nyelvi nevelését is - bízza társadalmuk, az nem lehet sem maradi, sem tájékozatlan, sem pedig közönyös nyelvünk és nyelvhasználatunk iránt; attól elvárjuk, hogy már szinte feltárásuk pillanatában felfigyeljen a hibákra, maga is szabaduljon meg tőlük, és tanítványait is szoktassa le fokozatosan róluk, javítsa őket, terjesztve köztük a helyes szavakat, szóalakokat, szerkesztésmódokat.

A megoldás reális módja

Rámutattunk nyelvhasználatunk fogyatékosságaira, s arra is, hogy ezeknek a fogyatékosságoknak elsősorban objektív, pontosabban társadalmi okuk van. Hiányzik a köznyelv bázisa, a társadalom köznyelvi közege: az anyanyelvű közélet, értelmiség stb. A magyar közéletnek s így a köznyelv fejlődésének és fejlesztésének sem vagyunk helyzetünknél fogva közvetlen és aktív részesei, csupán passzív figyelői. A televízióból, rádióból, a magyarországi lapokból, esetleg a személyes baráti találkozások alkalmával szerzünk tudomást az új nyelvi jelenségekről. Tehát csak „felcsipegetünk' ‘ ebből egyet- mást, nemegyszer megkésve.

Mi a megoldás módja?

A társadalom köznyelvi bázisának a megteremtése nemzetiségi körülmények között irreális cél lenne: magyar közéletet és magyar értelmiséget nem teremthetünk. Azt azonban megtehetjük, hogy művelődési klubok és házak, CSE- MADOK-szervezetek révén összefogjuk a magyar értelmiségieket, s élünk azokkal a lehetőségekkel, amelyek rendelkezésünkre állnak a magyar nyelvűség közéleti érvényesítésében. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket sem használjuk ki kellő mértékben, vagyis még mindig több e téren a lehetőségünk, mint a képességünk, akarásunk.

S még ennél is fontosabb feladatunk: a nyelvi önművelés és az anyanyelvi nevelés. Az irodalom, a sajtó, a rádió, a televízió mind megannyi segítség ebben. (Sajnos, olykor a nyelvrontásban is.) Példamutatással a pedagógusoknak, újságíróknak, színészeknek kell elöl járniuk; az ő feladatuk nemcsak az önképzés, hanem a népnevelés, dolgozóink és ifjúságunk nyelvi nevelése is. Tudjuk, hogy nem köny- nyű munka ez, hiszen az egyszerűbb emberek nagy részét inkább az anyagi javak szerzése, mintsem a kultúra befogadása, nyelvi műveltségük emelése érdekli. S a tanulók nagy része is ebben a környezetben él, ez hat rá. Szívós munkával, tenniakarással azonban érhetünk el eredményt.

Ehhez azonban elsősorban nyelvi önművelésre, a nyelv- használati kérdésekben való tájékozottságra, jártasságra van magunknak is szükségünk. Sok jó segédeszköz van már ehhez: nyelvművelő cikkek, könyvek, nyelvhasználati útmutatók szép számmal jelennek meg. Az értelmező szótár valamelyik változatának, a szinonimaszótárnak, a nyelvművelő kézikönyvnek, a helyesírási tanácsadónak, az idegen szavak szótárának, sőt a nyelvművelő írások hozzáférhetőbb köteteinek is minden pedagógus és szerkesztőségi dolgozó könyvespolcán ott a helye. Csak így kerülhetünk legalább közel - minél közelebb - az egyetemes magyar köz- és irodalmi nyelvhez.

11