Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-31 / 21. szám
Bizonyára alig akad olyan ember, akit ne ragadna magával a csillagos ég gyönyörködtető látványa. A lassú változások mellett mozdulatlannak tűnő égbolt attól a perctől vált megfigyelésünk tárgyává, mióta a gyenge emberi tekintet először találkozott a csillagok fényével. A természet erőivel dacoló elődeink számára azonban nemcsak a gyönyörködtetés forrását jelentette a csillagos égbolt, a gyakorlati életben jelentkező igények is szükségessé tették annak megfigyelését. Az égitestek többé-kevésbé szabályos és ismétlődő mozgásai alapozták meg az élet szabályozásához szükséges időbeosztást, bizonyos események bekövetkeztéig hátralévő időtartamok megállapítását. A primitív ember számára létfontosságú feladat volt előre figyelembe venni a környezetében lejátszódó változásokat, következtetni azok várható alakulására. Hamarább kellett a „mikor“ kérdésre választ adnia, mint a „mennyire“. Tudnia kellett, hogy vadász- területén mikorra várható az állatcsorda átvonulása ivóvíz, vagy pihenőhelyre való vándorlása során, mikor kell felkészülnie az élelemben szegény évszakok bekövetkeztéig. A természet maga szolgáltatta órájának a későbbiek során még inkább megnőtt nagyfontosságú szerepe. A hosszabb időszakok felosztására kiválóan megfelelt a Hold fázisváltozásainak szakaszossága, a rövidebb - napi vagy éjszakai - időtartamok mérésére pedig ott volt a Nap vagy a csillagok, melyek állásából a pusztai pásztorember bármikor leolvashatta az idő múlását. Az égbolt titkait türelmesen fürkésző őseink nagyon hamar felfedezték annak időbeosztó szerepe mellett iránymeghatározó jelentőségét is. Egyes csillagképek sohasem nyugszanak le, minden évszakban láthatóak, ugyanakkor az égbolt látszólagos napi körbefordulása egy „kitüntetett" pont - a Sarkcsillag - körül történik. A Sarkcsillag segítségével mely az északi irányt mutatja, nagy biztonsággal meghatározhatóak az égtájak. A múltban e csillag helyének pontos ismerete kétségkívül létfontosságú volt az ember számára, akár a sivatagban, tengeren vagy a végtelen kiterjedésű pusztákban kellet igazodnia az égtájakhoz. E néhány mondatnyi bevezető után térjünk rá annak a tárgyalására, hogyan is éltek az ősi magyar hitvilágban a csillagos égről alkotott képzeletek. Talán kezdjük ott, ahol az éjszaka kezdődik... „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten, Nagy vörös palástját künn hagyá az égen, De az éj erőt vett, csakhamar beronta, Az eget, a földet bakacsinba vonta, És kiverte szépen koporsószegével: Fényes csillagoknak milljom-ezerével. Végre a szép holdat előkerítette S ezüstkoszorúnak fejtül odatette. “(Arany: v. Toldi) Megkapó ez a kép, ahogyan földi világunk éjszakába való fordulását rajzolta elénk a természetért olyannyira rajongó Arany János, de mi is történik valójában, amikor éjszaka borul a földre és felragyognak a csillagok? Mikor nyugaton a látóhatár alá süllyed a Nap, környezetünkbe megszűnik a napsugarak áramlása, beáll a szürkület. Találó ez a megnevezés, mert habár napnyugta után is jó ideig világos marad, a meghitt, ismert környezet fokozatosan szürke, egyhangú tónusúvá válik, mígnem teljesen az árnyak birodalmába vész. Ahogy sötétedik, úgy tünedeznek fel az égbolt kárpitján a csillagok. Először csak a fényesebbek cérnavékonyságú sugarai pislognak fel, majd hirtelen, mintha az égi lámpagyújtogatónak sürgősre fordulna a dolga, megszámlálhatatlan sokaságú sziporkázó, villogó fénypontocska lepi el az eget. A néhány évtizeddel ezelőtt élő embereknek sokkal többet volt ebben a lenyűgöző látványban részük, mint mai utódaiknak. A városok, sőt ma már a falvak lakói is sokkal kisebb világban élnek, mint elődeik. A természet eseményei nappal nem hatolnak be a városok zajába, éjszakánként egyetlen utcai lámpa letörli az égről a legfényesebb csillagokat is. Látóhatárunkat leszűkítette a légkört szennyező gyárkémények korom- és füstáradata. Őseink a csillagokat személyes tulajdonságokkal ruházták fel, képzeletbeli vonalakkal összekötve pedig csillagképeket alakítottak ki, melyekben látni vélték eszközeiket, hőseiket, vágyaikat, melyek az ember önbizalmának hűséges hordozói voltak, a bátorítás szavát képviselték egy olyan korban, amelyben csak a remény pislákolhatott. A csillag szó eredete valószínűleg a csillog szóból származik. A nép képzeletében acsillagok járnak-kelnek, kialszanak és felragyognak, lelkűk van, és jó valamint rossz csillagok formájában befolyással vannak az emberi élet alakulására. Néphiedelmeink között talán itt találkozhatunk a legszebb megszemélyesítő példával is, mely szerint minden földi halandónak megvan a maga csillaga. Amíg „fenn van a csillaga" - él, de ha lehull, azonnal meghal. Híven őrzi az emberi létet és a csillagok ragyogását összekapcsoló, mai napig fennmaradt hiedelmek számos változata. A „szerencsés csillagzat alatt született“ jelző azokra az emberekre illett, akik nagy tetteket hajtottak végre, szerencse kísérte őket minden vállalkozásukban. Ennek ellentéteként a „rossz csillagzat alatt született“ jelölés a szerencsétlen életű emberek életútjára volt használatos, akiket minduntalan sikertelenség, baj, veszedelem sújtott. Népmeséinkben is gyakran találkozhatunk azzal a meghatározással, hogy: „csak a szerencsés csillagzat alatt született állja ki a próbát“, azokra a személyekre gondolva, akik felvértezettek mindazokkal a tulajdonságokkal - erő, bátorság, kitartás - amelyek alapfeltételei minden akadály (próba) leküzdésének. A születés és halál közötti jó és rossz időszakok váltakozását kitűnően példázzák a „feljött a csillaga“, vagy a „leáldozott (leáldozóban van) a csillaga“ hasonlatok. ,,... Az égen járó csillagok közt minden halandónak van egy, és midőn csillagfutást látsz, tudd egy halandó élete lobban el...“ (Tompa) Természetesen ma már tudjuk, hogy ezeknek a fényjelenségeknek, az égbolt bársonyos sötétjén végigszánkázó „csillagoknak“ vajmi kevés közük van a csillagokhoz, de az emberi képzelet, a szimbólumteremtés nagyon szép példáit őrzik, mint például az a csallóközi hiedelem is, mely szerint csillaghulláskor egy lélek szabadul ki fogságából. Ugyanitt még azt is tartja a néphit, hogyha valaki csillagnézés közben rátalál vagy ráismer a maga csillagára, tüstént meghal. Babonás nyomok találhatók egy Szeged környéki mondásban, mely utal a jövőnek a csillagokból való kiolvashatóságára: „Ha karácsony éccaká- ján sok csillag van az égön, akkó jó termés lösz meg jószág is lösz“ A jó és rossz csillagokon kívül ismeretesek még a szerencsecsillagok, melyeknek az ösma- gyar hitvilágban kitüntetett szerepük volt. Ezek közül ma már csak egy ismert, a mai Delfin csillagképpel azonos csillagtársulás, melyet Kis- keresztnek hívtak. Ez nem volt más, mint a vándorlegények csillaga, akik ha az égre tekintvén azonnal megpillantották, útjuk során nem tévedtek el, kétes kimenetelű vállalkozásukat is szerencse kísérte. Ez a csillagkép eléggé halvány csillagokból áll, ezért azonnali megpillantása nem is olyan egyszerű. Még ma is szokás szerelmesek vagy jegyesek körében a csillagválasztás. Kedves példa, mely méltóképpen igazolja az egyszerű nép vonzódását a csillagokhoz, reményeik beteljesedését, boldogságuk forrását látva bennük. .....Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: »N e válasszunk magunknak csillagot?« Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. . .“ (Petőfi) A közösen kiválasztott csillag a két szerelmes boldogsága felett hivatott őrködni, vezérelni és egyengetni közös útjukat. A Csallóközben a választott csillag figyelmeztet is, ami különös szi- porkázásban vagy elhalványulásban nyilvánul meg, ha kettejük közül valamelyik hűtlenné vált a másikhoz. A csillagos égbolt minden évszakban más és más. Este, az alkonyati égbolton, ha kikeresünk néhány fényesebb csillagot és több napon át figyeljük azokat, azt vesszük észre, hogy napról napra közelebb kerülnek a látóhatárhoz, mígnem teljesen eltűnnek. Néhány hónap múltán figyeljük meg korán reggel a keleti égboltot, az elveszett csillagok újra előkerülnek. Ez a jelenség, a csillagképek lassú körbevándorlása, a Föld Nap körüli keringésének a következménye. Mivel a Föld mozgását nem érezzük, látszólag úgy tűnik, hogy a Nap vándorol csillagképből csillagképbe, s amelyikben pillanatnyilag tartózkodik, meg a környezetében levöek, a nappali égen lennének láthatóak, amennyiben a csillagok gyenge fényét nem ragyogná túl égi lámpásunk. Bizonyos, hogy őseink is felfigyeltek az égbolt változásaira és kapcsolatba hozták az évszakok váltakozásaival. Végezetül felsorolunk néhány csillagelnevezést, melyek minden valószínűség szerint évszakokat jelöltek őseink égi kalendáriumában: Harmatlegeltető- Tavasz Dérhagyócsillag- Tavasz Kikelet hírmondója- Tavasz Pünkösd csillaga - Nyár Árpaérlelő- Nyár Rétlegelő - Ősz Határjárócsillag Ősz Rétszagoló- Ősz Zúzmaráscsillag- Tél Fagyhozócsillag - Tél Szélvészcsillag- Tél BÖDÖK ZSIGMOND KONCSOL LÁSZLÓ Fenn a pacsirta kavarog a kusza szél még ki se sírta felleg gomolyog mekkora bánat úti port visz a szél mekkora bánat ki-kicsap a tó vize Lenn a pacsirta jég dobol a labodán hívja de hívja fehér orkán ront a fákra karma a porban fehér felleg kék lobot vet karma a sárban lila láng lobog az égen hívni akarja dől a mezsgyén sárga tajték nincs neki hangja reccsen az ég kérni akarja szennyes tajték köveket görget csöndje a hangja madárka-tetemet ragad a tajték Fenn a pacsirta hegy taréján nap gurul még ki se sírta harmat csillog minden ágon mekkora bánat erdők öblén pára bomlik mekkora bánat tarlón tépett pipacs lángol TÓTH LÁSZLÓ Mese az íi 't Gondolt egy nagyot egysze ,,Meg kellene tanulni írni m Mivelhogy - bár nagy királ) sem olvasni, sem írni nem Olvastak eddig helyette a ti írni meg a bölcsek írtak az Az ír király ír - noha nem f sem háromság, sem négys szárnyra kapott mégis a híi ,,Az ír király nem ír!“ S mivetudós király volt, cs álmából arra eszmélt, mikö még néhány ilyen hír, s od, megtanul hát írni, s írebb It A két oldal anyagát a most zajlt vál és a nemzetközi gyermeknap í teleket GYÖKERES GYÖRGY, a r. „Apa mondta, hogy a világon nincs értékesebb a tudásnál. És a tanulást vehetném akár játéknak is, mert nekem még csak játék lehet. Ők miért nem veszik annak a munkát? Persze, persze, örülnöm kellene a megtanulható dolgoknak, de én csak arra gondolok, hogy ók mit beszélnek a maguk kis játékairól. Sóhajtoznak, fáradtak, pedig nekem segítségre lenne szükségem: a játékban. Nyűgösködnek, megszidnak valami Szálait, aki a főnök helyetteseként cezaromániás. Ezek a nagyképűségeik. Pedig Caesar nem is volt olyan ellenszenves figura. Gazdaggá tette Rómát. A filmekben meg micsoda női voltak. A Szálainak is annyi nője van?... Hü, csak nem az anya is a nője? Most már értem, miért kiabál apa, amikor esténként végig kell hallgatnia anya panaszait.(...) Jó bulit talált ki Horváth. Amúgy is egy jó fej, hiszen a tanítók közül egyedül ó jár farmerben. Jó fej! Most meg egy olyan dolgot csinál, amiben mindenki akkor vehet részt, ha kitalál egy szerepet. Azt mondja, hogy ez olyan színház lesz, ahol mindenki azt játszik, ami az eszébe jut. Néha még beszélni se fogunk, csak mutogatni. Csuda röhejes lesz, ha úgy hadonászunk majd, mint valamikor a Vitray műsorában. Azt mondta, hogy csak a helyszínt és a személyeket jelöli ki. A többit nekünk kell kitalálni.(...) Apa újra leintett, de amikor megtudta ezt a játék- dolgot, kérdezgetett. Én már előre tudtam, mi lesz a vége. Röhögött, majd dühöngött, hogy milyen idióta ez a Horváth. Pedig, ha tudná, menynyire tiszteli apát, aki valamikor a gimnáziumban tanította. Ebben az egyben Horváthot sem értem. Miért tiszteli apát, aki nem tiszteli öt? Valami olyat mondott róla, hogy már gimisként is mindig va- gánykodott. Meg hogy tanítóként már benőhetett volna a feje lágya. Ez mind nem számít, mert mi szeretjük őt. A lányok még szerelmesek is belé.(...) Nagyon izgi volt a próba, pedig csak egymást utánoztuk és kitaláltunk mindenféle hősöket. így mondta Horváth. A játékunkban is hősök lesznek, nem kell betanulni a szöveget, amit valami könyvből írt ki még tavaly Fehér nyanya. A napköziben akarta velünk bemagoltatni, azt a sok dumát. Most mégis Horváthnak lett igaza, mert az biztos, hogy tud. Ezt én is megtanulom rr hogy ő hol tani Valami tanfolyi meg főiskolás ki jó dolog lehet, fi még négy évig k biológiai óráit a n munkban. Horv hogy nagyon él Egy kai őket, de akkor < unalmas? (...) Anya megnézi zetemet. f'Kijeler kukkot sem ért í azt is kérdezte, egyedül fogok j ban? Milyen dí nincs darabunk, kellett hallgatnor lamikor... A Csi
