Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-24 / 20. szám
...Akkor jött be a vendéglőbe, vagy valamelyik szomszédos asztaltól ült át mi- hozzánk, nem tudom, nem is érdekes. Sanyi azt állítja, akkor látta életében először, s csak zavarában köszönt neki vissza. Lehetséges. Közeledett az asztalunk felé, széles mosollyal üdvözölte Sanyit, aki fogadta a köszönését; igaz, hogy nem valami lelkesen: szórakozottan biccentett, s már fordult is felénk. De annak a fickónak ennyi is elég volt: a fagyos biccentést meghívásnak tekintette, az asztalunkhoz telepedett, nem zavarta, hogy Sanyi nem mutatja be nekem, miképpen az sem, hogy mi igyekeztünk úgy tenni, mintha nem törődnék vele, folytattuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Folytattuk? Egy francot folytattuk. Ki beszél őszintén egy ismeretlen előtt? Nem a falvédőről léptünk le... A számításunk nem vált be: unta ugyan semmitmondó szövegelésünket, de ahelyett, hogy csalódottságában továbbállt volna, megpróbálta magára vonni a figyelmet - a maga módján. Se szó, se beszéd, hirtelen felkapott az asztalról egy tele üveg bort, és hozzávágta a padlóhoz. Szóval se magyarázkodott, csak közelebb húzta a székét, és mindkettőnkkel farkasszemet nézett. Meg sem fordult a fejemben, hogy ajánlatos volna komolyan vennem a játékot, s törődnöm kellene azzal, hogy álljam a nézését. S még akkor is inkább komikusnak fogtam fel a helyzetet, amikor diadalmasan rám kiáltott:- Magának megrebbent a szeme. - Majd csendesebben és nyájas mosollyal tette hozzá: - Senkinek sem véletlenül rebben meg a szeme, annak mindig megvan az oka.- Fizetné ki inkább az italt, amit elpocsékolt - szólt rá Sanyi. De ő Sanyira rá se hederített, most már csak velem törődött. De hogyan! Az állam alá nyúlt, fejemet maga felé fordította, másik kezének ujjait szétfeszítette, s mint valami ötágú szúrószerszámot közelítette a szememhez. Kapkodtam a fejem, hogy ne érje el a szemgolyóimat.- Mi ütött magába? - szóltam rá végre.- Vigye innen a kezét!- Kiszúrom a szemét - vigyorgott. - Vagyis hát kiszúrnám, ha éppen akarnám - mosolygott kedveskedóen.- Kinek a meghívására ült maga a mi asztalunkhoz? - kérdezte Sanyi.- Azért vagyok itt, mert a barátjával elszá- molnivalóm van - mondta Sanyinak, de nem vette le rólam a szemét.- Ezzel a barommal még nem volt szerencsém taIákozni - próbáltam gunyoros lenni.- Bizony - mondta titokzatosan -, nem volt szerencséje... De ne búsuljon, lesz ezután. Nem szabadul tőlem egykönnyen, ezt garantálom. Végre megtaláltam.. Végre! Nem volt könnyű, bizony nem volt könnyű.- Kivel téveszthet ez össze engem?- néztem Sanyira.- Engem is összetévesztett valakivel- mondta Sanyi. - Azt képzeli, megbocsátjuk neki, hogy elpocsékolta a borunkat.- Nem fizeti ez ki, koldus ez, koldulni ült ide - próbáltam fölénybe kerülni.- Még hogy én nem fizetem ki? Én, aki még soha senkinek nem maradtam adósa?!- ágált, s én biztos voltam benne, hogy nincs mivel kifizetnie a bort. - Másnak van olyan adóssága, amit nem tud letörleszteni - tette még hozzá, s szétfeszített újjait újra közelíteni kezdte a szemgolyóimhoz. tett ujjait újra közelíteni kezdte a szemgolyóihoz.- Kifizeti, vagy nem fizeti ki?! - kérdezte Sanyi. Az a barom fickó akkor végre visszahúzta a szemgolyóimat veszélyeztető ujjait, Sanyihoz fordult, mereven nézte, majd rámordult:- Maga ne avatkozzon a mi dolgunkba. Maga elmehet, ha akar. Maga nem tartozik nekem semmivel. Ő viszont - nézett vissza rám - tartozik nekem, ha pénzzel nem is, engedelmességgel.- Hát ez bolond, ez biztos a diliházból szökött ki - erőltettem a nevetést.- Magáról én mindent tudok - szögezte le.- Nemcsak a tetteit, a gondolatait is hiába próbálja titkolni előlem.- El szeretné terelni a figyelmet arról, hogy ki kellene fizetnie az elpocsékolt bort. Hát ne fizesse ki, de tűnjön el innen gyorsan- mondtam.- Milyen nagylelkű vagy ma, öcskös - túrt bele a hajamba. - Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy kettőnk közül nagylelkű csak én lehetek. És leszek is! Pénztárcát vett elő, kivett belőle egy százast, meglobogtatta, megköpdöste, majd hirtelen mozdulattal a homlokomra simította. Nyugalmat próbáltam erőltetni magamra.- Ócska trükk egy ember megalázására- mondtam, s levettem a homlokomról a pénzt, az asztalra tettem.- Mernéd csak ezt az ócska trükköt az én rovásomra alkalmazni - vigyorgott, majd felállt. - Nem szabadultok tőlem, visszajövök, addig rendeljetek... akármit, mert van annak a százasnak párja is. S az is azé, aki eltűri, hogy a homlokára ragasszák. - Majd nevetve ismételgette: - A pénz azé, aki eltűri, hogy a homlokára ragasszák! Végre elindult.- Szerintem az lenne a legjobb - mondta Sanyi -, ha te most szépen lelépnél.- Nem fogok megfutamodni a tanácsodra - haragudtam meg. - Tán azt várja ő is, hogy ijedtemben megfutamodjak. Fogadjunk, hogy a kijáratnál lesi, hogy megfutamodok-e?- Meglehet - mondta Sanyi. - De biztosan van egy másik kijárat is. Kérdezzük meg a pincért.- Ketten vagyunk. Nem fogunk megfutamodni.- Kettőnket üt le, ha sor kerül rá. Szerintem ez ringbe állhatna Muhammad Ali ellen.- Menj, ha akarsz. Én maradok.- Menjek, ha akarok - sértődött meg Sanyi. - Mintha nekem volna félnivalóm! Veled van baja, téged féltelek.- Engem csak ne félts!- Ne féltselek?!- Az a baj - komolytalankodtam -, hogy ha verekedésre kerül a sor, kénytelen leszek megölni. Ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele.- Talán pisztolyt rejtegetsz a zakód alatt?- Komolyan beszélek.- Ha van is nálad kés, nála is lehet.- Minek a kés, ha egyetlen szavunkra a pincér sokkal hatásosabb fegyvert hoz ki? Még a kezünk ügyébe is helyezi. Csak le kell sújtani vele, amikor eljön a jogos önvédelem pillanata.- Tréfálkozz csak... Úgyis mindjárt itt lesz, aki elveszi a kedved a tréfálkozástól.- Az én kedvemet már nem veszi el. Az imént az egyik pincér szódásüveget vitt ki az egyik asztalhoz. Mekkorát lehet vele ütni... jogos önvédelemből, villant át az agyamon, s azóta jókedvem vaui.- Csak nehogy másvalaki tegye rá előbb a kezét a szódásüvegre.- Ö nem használhatja-mondtam vidáman -, a szódásüveg a gyengék fegyvere az erősek ellen. Intettem a pincérnek, rendeltem egy üveg bort és egy üveg szódát.- A biztonság kedvéért két üveg szódát kellett volna rendelned - gúnyolódott Sanyi.- Még sor kerülhet rá - mondtam.- Hogy az ördögbe voltam képes visszaköszönni neki? - mérgelődött Sanyi. - Most itt a baj.- A bajt elijeszti a szódásüveg. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban a mi díjbirkózó barátunk. Már messziről mosolygott, és integetett.- Nem lógtatok meg, vagány fickók vagytok - mondta, miután leült.- Miért lógtunk volna meg? - mosolyogtam rá. - Azt ígérted, feldobsz még egy százast.- Nerr zett mec kisapám- Azt- Bírc széltük, i r- Mive- Aki- Mos- Gondc asztalon- Azt hagytam- Tén Ne harae- Na, megy.- Ner simítaná- Mitó rám.-Tét-Arra tegezz.. Végre- Méc- rendeli szódásü' miután , fogva fel get, s lót-Mily- Mim rájuk. - vele ütni tosat, az íratnak t kipihenn ták el s: a jámbo küzdhes szívekké tott hely hívattam- Az a te szí agresszi olvastán akinek n-Épp a szódá sebben i tő el m jogod a önvédeli dékunkt ha tóvá s merő a homlc nünk.- Nir a szódá A napok fehér fényben égtek. A föld felhevült, a fák tikkadtan lihegtek. A száraz fű csikorgott a cipő alatt. Csak estére hűlt le egy kicsit az idő. És ilyenkor megjelent a kanyargó Katuny partján egy öregapó, mindig ugyanoda ült - egy kidőlt, elszáradt fatörzs mellé -, és a napba bámult. A nap lebukni készült a hegyek mögé. Ilyenkor, este nagynak, gyönyörűnek látszott. Az öreg mozdulatlanul ült. Kezei térdén pihentek - barna, aszott, mély I ráncokkal barázdált kezek. Az arca is tele ránccal, szemei szelídek, fénytelenek. Nyaka vékony, feje kicsi és ősz. A fakókék, napszítta vászoning alól élesen kiállt lapockacsontja. Egyszer, amint így üldögélt ott apó, hangot hallott maga mögött.- Jó napot, nagyapó! Az apó bólintott. Melléült egy lány, kezében lapos bóröndöcske.- Pihenget, apó? Az apó megint bólintott... Aztán válaszolt:- Pihenek. Nem nézett a lányra.- Lerajzolhatom magát, nagyapó? - kérdezte a lány.- Hogyhogy?- Lerajzolhatnám? Az apó hallgatott egy kicsit, a napra nézett, hunyorgott pillátlan, vörös szemével.- Nem vagyok én már szép - mondta aztán.- Miért? - a lány kicsit elbizonytalanodott. - Nem, maga nagyon szép, nagyapó.- Aztán beteg is vagyok. A lány sokáig nézte az apót. Aztán puha tenyerével végigsímította az apó száraz, eres kezét, és úgy válaszolt:- Maga nagyon szép, apó. Igazéin. Az apó halványan elmosolyodott.- Rajzolj, ha már mindenképpen azt akarod. A lány kinyitotta a bőröndöt. Az apó a markába köhögött:- Városi vagy, ugye? - kérdezte.- Az.- Biztosan jól fizetnek ezért.- Mikor hogy. Ha jól megcsinálom, fizetnek.- Jól kell csinálni.- Megpróbálom. Hallgattak. Az apó még mindig a napba nézett. A lány rajzolt, oldalról az öregapó arcába nézett.- Idevalósi maga, nagyapó?- Idevalósi.- Itt is született?- Itt, itt.- Mennyi most?- Mármint idős? Nyolcvanéves, lelkem.- Ohó!- Sok - értett egyet az apó, és megint elmosolyodott. - Hát te?- Huszonöt. Megint hallgattak.- Milyen ez a nap! - kiáltott fel halkan az apó.- Milyen? - értetlenkedett a lány.- Nagy.- A... Igen. Úgy általában szép itt.- Hát odébb a víz... a partnál.,.- Igen, igen.- Mintha vér folyna ott.- Igen - a lány a partra nézett. - Igen. A nap már megérintette az Altaj csúcsait, és lassan kezdett alámerülni a távoli kékségbe. Minél mélyebbre ereszkedett, annál élesebben kirajzolódtak a hegyek. Mintha közelebb léptek volna. A völgyben pedig, a folyó és a hegyek között - csendesen terjengett a vöröses alkony. A hegyekből könnyű, méla árny lebegett alá. Aztán a nap végleg elbújt a Buhorhán éles gerince mögé, és abban a pillanatban fellibbent a gerinc mögül, a zöldeskék égre, egy élénk vörös sugarakból szőtt legyező. Nem tartott sokáig - csendesen szétfoszlott ez is. Arrafelé lángokban égett az ég alja. Portrét fest az öregről. A barátja pedig, a tehetséges, igazi művész, biztosan megharagszik: „Már megint ráncok!... Minek? Mindenki tudja, hogy Szibériában zord az idő és sokat dolgoznak ott az emberek. Hát aztán? ... És akkor mi van?.. A lány tudta magáról, hogy nem isten tudja milyen tehetséges. De ha arra gondol, hogy milyen nehéz élete volt ennek az apónak... Milyen a keze... Ráncok és megint ráncok! „Dolgozni kell, dolgozni, dolgozni“... Óvatosan koccintotta a kanalat nyérhoz - próbált nem zörögni, gattak. Aztán megágyaztak. Az apó a kályha mellé feküdt meg a menye átmentek a tiszti bába. Hallgattak. Miről is beszi nének? Rég elmondtak már mii egymásnak. Másnap estefelé az apó meg í megint ott ült a parton, a kid mellett. A lány gyorsan rajzolt, a a napba nézett és mesélt. Vaszilij Suksin- Lement a napocska - sóhajtott az apó. A lány a kis bőrönd fiókjába tette a lapokat. Egy kicsit még elüldögéltek, csak úgy - hallgatták, hogyan locsognak a part mellett a kis, sietős hullámok. A völgyben nagy foltokban terjengett a köd. A közeli erdőcskében félénken kiáltott egy éjjeli madár. A túlsó partról hangosan válaszolgattak vissza neki társai.- Na jó - szólalt meg halkan az apó. A lány pedig arra gondolt, hogy nemsokára visszatér a távoli, kedves városba és sok rajzot visz majd el...- Holnap kijön ide, nagyapó? - kérdezte az öregtől.- Kijövök - riadt fel az. A lány felállt, és bement a faluba. Az apó meg üldögélt egy darabig, aztán ö is elment. Hazament, leült a sarokba, a kályha mellé, és ott ült csendesen - várta, hogy hazajöjjön a fia a munkából, és vacsorához üljenek. A fia mindig fáradtan, elégedetlenül jött haza. A menye is mindig elégedetlen volt valamivel. Az unokáik felnőttek, és elmentek a városba. Nélkülük szomorú volt minden a házban. Vacsorához ültek. Az apónak kenyeret aprítottak a tejbe, az asztal sarkán kanalazott.- Mindig iól éltünk, bún lenn naszkodni. Ács voltam, munka r került. A fiaim is mind ácsok, megöltek belőlük a háborúban gyet. Maradt kettő. Na, én ott é egyikkel, Sztyepánnal. Ványka a városban van, Bijszkben. Mun zetó az építkezésen. Az írja: semmi, jól élünk. Jöttek ho; vendégségbe. Sok munkám Szeretnek engem. A városban mind... r A lány az apó kezét rajzolt? geskedett, sokat radírozott.- Nehéz volt az élet? - kél oda nem illően.- Miért lett volna nehéz? - áll
