Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-24 / 20. szám
leitatni, ezt garantálom - né- irúan. - Józanok maradunk, menekülünk a részegségbe, sm, bírod az italt. m bírom, míg meg nem be- artozol nekem, nem iszunk, znék? r- csodálkoztam, c, az fizet - vigyorgott. ;n te törlesztesz - mondtam, lem véletlenül hagytad itt az százast. ázást én nem az asztalon m a homlokodon. Látod, ezt el is felejtettem, agy elfelejtettem. >zd meg magad. Velem nem nám, ha még egy százast ilokomra. ízzük mi egymást? - meredt I le, kedves bátyám, dtam engedélyt, hogy vissza- ha kiérdemied, a a pincér a bort és a szódát, vég bort és két üveg szódát . - Úgy igazságos, ha három in az asztalon - mondtam, ér elsietett. Majd nyakánál am az asztalról a szódásüve- izdtem. jgása van - mondta Sanyi, lozzák a tieteket is - néztem agy baj van. Halálosat lehet ti önvédelemből üt vele halá- tartóztatják. Azzal csak alá- yzókönyvet, s mehet is haza dalmait. Szerintem azért lát- veggel a vendéglőket, hogy gyengék egyenlő esélyekkel meg az erősekkel és agresz- gy ne kerüljenek kiszolgálta- ha például agresszív fickók tztalukhoz telepednek. öm van olyan kemény, mint *9 ed - mondta hetykén a mi ik. De nézéséből én már ezt lem ezt vártam egy embertől, sent előttem a szeme.“ rt te az öklödet használod, én t - próbáltam minél kedvelni. - S ez nem is képzelhe- ien, hiszen neked nincs is süveghez: te nem szorulsz gyanis nekünk nem áll szán- »tloccsantani a koponyádat, > ilyen békésen üldögélsz, tétből százasokat simítasz , hogy legyen miből rertdelorságod letenni az asztalra t, mi?- Nincs. Töredelmesen bevallom, hogy nincs. Majd ha a pincér kihozta a többit.- S az utcára is magaddal viszed azt a nyomorult szódásüveget?- Ó, az utcán kést rántok elő vagy bokszért, ha elkerülhetetlen.- Gyáva kölyök vagy, gyávább kölyökkel én még nem találkoztam.- Nem gyáva, csak óvatos - mondta Sanyi.- Téged ki kérdezett?! - förmedt rá újdonsült barátunk.- Én is azt mondom, Sanyi, ne szólj bele- mondtam. - A te szódásüvegedet még nem hozták ki. Én üssem le ezt a jómadarat hátulról, ha behúz egyet neked? Megfigyelted te jól, mekkora ökle van? Kapsz egyet tőle, s utána nyalhatod a padlót. Én meg gyilkosságra kényszerülök. Ha a tarkóját zúzom be a szódásüveggel, nem fogják jogos önvédelemnek tekinteni! De már hozta is a pincér a boros- és a szódásüvegeket.- Meg vagyunk mentve, Sanyi - mondtam.- A földhöz csapom azokat a szerencsétlen szódásüvegeket - mondta a mi félelmetes vendégünk. Az egyiket fel is kapta az asztalról, nagy ívben megforgatta a feje fölött, de aztán mégsem csapta oda. - A szódásüveg, úgy tudom, robban, ha odavágják- nézett rám szinte szánalmas mosollyal.- Nyugodtan odavághatod, nem valószínű, hogy összetörik. Menj ki az utcára, vágd a kövezethez, akkor biztosan összetörik.- Még gúnyolódni is mersz, nyeszlettje? Legszívesebben a fejedhez vágnám.- önvédelemből? - Mosolyogtam.- Én ezt nem tűröm tovább! - kiabálta.- Kik vagytok ti, hogy sértegetni merészeltek engem?!- Udvarias és jóindulatú emberek, akik megengedték, hogy leülj az asztalukhoz.- Pislantottatok, nyavalyások, amikor a szemetek közé néztem!- Hát ki akart veled farkasszemet nézni?! Nem közölted velünk, hogy játszani óhajtasz.- Állni akartad te a tekintetemet, csak nem sikerült!- Ha akarod, most farkasszemet nézek veled - mondtam sajnálkozó hangon. - Na lássuk, ki bírja tovább.- Most már könnyű lenne neked. Most már nem félsz, most már egyenrangú félnek tekinted magad. Becsaptál, nyavalyás! Aki úgy pislogott fel rám, mint szolga az úrra, az minek a nevében kezd fölényeskedni velem?!- Normális ez a fickó teszerinted? - fordultam Sanyi felé.- Nem normális szerintem.- Szerintem se. De azért töltök neki, hisz az ő pénzéből rendeltük a bort. Újratöltettem a poharát.- Le akarsz itatni, mi?- Dehogyis - mondtam kedvesen. - Csak akkor igyál, ha jólesik. Ivott még öt-hat pohárral, majd ráhajolt az asztalra. De alig telt el néhány perc, felkapta a fejét, és ordítani kezdett.- Nekem is szolgák kellenek! Szolgákat keresek, hát senki sincs, aki gazdát keres?! Ha az ember szeret megalázkodni, akkor miért éppen énelóttem nem?! Én is ki akarom használni az emberek szemében megjelenő félelmet! Hirtelen elhallgatott, arcvonásai ellágyultak, majd gúnyosan felnevetett. Aztán furcsa szánakozó mosollyal nézett maga köré, és csendesen, szinte suttogva, így folytatta:- A királyoknak könnyű dolguk volt, a hadvezéreknek könnyű dolguk volt; még a legkisszerűbb diktátoroknak is könnyű a dolguk, ha szolgákat toboroznak. Mert sikerül állandósítaniuk az emberek szemében a félelmet. Mennyi ember hajt térdet előttük, mosolyog fel rájuk alázatos lélekkel, virágot hajít a lábuk elé, éljenzi és tapsolja őket. Olyan hitelesen játsszák némely ember külsejű lények a szolgának született szolga szerepét mintha valóban lelki szükségletet elégítenének ki, amikor alázkodnak. Én is úr akarok lenni, engem miért nem szolgálnak? Mekkora igazságtalanság, hogy urának az alázkod- ni kész ember csak azt tekinti, aki fegyveresek ezreinek parancsol. Nekem is lenne szükségem milliók alázatára, megelégednék tíz emberével, esetleg százéval. Muszáj jogcímet szerezni hozzá? Nem lenne egyszerűbb, nem lenne igazságosabb: szemébe nézni az embernek, s ha megjelenik szemében a félelem, az alázat, akkor birtokba venni mint alázkodni kész lelkének jogos ura? Rövid ideig nézett, majd felkapta a poharát, és felállt.- Vagy senki előtt ne alázkodjatok - kiáltotta -, vagy előttem is! Szolgák! Én is úr vagyok! Körém is gyülekezzetek! Talán még folytatta volna, de megingott, és visszahuppant a székére. Egy ideig mintha tétovázott volna, felálljon-e, aztán csak legyintett, majd ismét ráhajtotta fejét az asztalra. Nem nézett fel többé. Pedig a poharát is újratöltettük, s mondtuk is neki, igyon még, ha akar. Talán egy óra is eltelt anélkül hogy felnézett volna. Mit tehettünk? Miután az utolsó korty bort is megittuk, intettünk a pincérnek, fizettünk és eljöttünk. Nem az ő százasából fizettünk, persze. Azt szépen becsúsztattuk zakója zsebébe. Fura egy fickó, ilyen fura fickóval életemben nem találkoztam, mondogattam magamban hazafelé menet. Volt benne azért valami félelmetes, el kell ismernem. St. K. Neumann fímommuB Kitagadtak bár, nem foszthatják meg szemünk a káröröm királyi gyönyörétől. Hiú létük rontó végzet dúlja, el nem kerülhetik, tehetnek bármit, végük, tetteik csőd és bukás várja, bealkonyult, s rajtuk a romlás árnya. Kitagadtak bár, tudjuk mégis - álljuk, hogy örökükbe lépve építünk utánuk egy szebb s új világot. Kizsákmányolnak, de meg nem tilthatják semmiképp, hogy a tudás fájának gyümölcseit vegyük, ekénk már mindenütt mély barázdákat szánt, s a világon szerte magvetők kelnek útra mindennap, sarjad vetésünk, csírát vetett a mag, egységünk, acélos búzánk érik. Kizsákmányolnak, de bekerítjük őket szörnyű láncba fogva, bár elsápadunk sorsuk láttán bgrzadozva, elvesznek. Rabbá tettek, de a gyárak, bányák börtönében, szűk kis udvarokban senki el nem oltja már a lázadás tüzét, gyülekezünk s körbeüljük, mintha közös asztal volna, a parasztnak adjuk majd a földet, bányásznak a bányát, munkásnak a gépeket. Rabbá tettek, ám kaszárnyáikban a napos helyeken megváltóról álmodunk, aki vörös Krisztus legyen, parancsról, mely egy egész világnak szóló jel, s ha eldördül majd, a föld is megremeg: Az utolsó harcra fel, világ dolgozói, egyesüljetek! Rabbá tettek, de a börtönrács mögött internacionálénk mennydörög, akaratunk így edződik vassá, s veszett, vak dühükre kacajunk felel: Aki nem dolgozik, ne is egyen! Rabbá tettek, ám egyetlen óriás rabbá növünk lassan, egy ököllé s kalapáccsá nő kezünk. Eljön majd a nap, s lezúdulunk talpig vasban: szabadok leszünk! BÁBI TIBOR fordítása dott az öreg. - Már mondtam, jól éltünk.- A fiait sajnálja?- Hát hogyne - ámult megint az öreg. - Négy ilyen fiút eltemetni... Nem kicsi dolog. A lány nem értette: hol sajnálta az apót, hol csodálkozott furcsa nyugalmán, és a világgal kötött békéjén. A nap közben megint lement. Az ég alja megint csendesen égett.- Eső lesz holnap - mondta az apó. A lány felnézett az égre.- Miért?- Mindenem szaggat.- De az ég teljesen tiszta. Az öreg elhallgatott.- Kijön holnap, nagyapó?- Nem tudom - zökkent ki végül az apóból a szó. - Mindenem szaggat.- Nagyapó, hogy hívják maguknál az ilyen követ? - a lány kivett a zsebéből egy fehér, aranyos erezetű kövecskét.- Milyent? - kérdezte az apó, és tovább bámulta a hegyeket. A lány odanyújtotta a követ. Az apó oda sem fordult, csak kinyújtotta a kezét.- Milyen? - kérdezte, futólag a kőre pillantott, és száraz, görbe ujjai közt forgatta. - Kovakő ez. A háborúban, amikor nem volt gyufa, ilyennel csiholtak tüzet. A lányt egy furcsa gondolat hökkentette meg: úgy tűnt neki, hogy az apó Vak. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, hallgatott, oldalról nézett az apóra. Az apó pedig még mindig arra figyelt, ahol lenyugodott volt a nap. Nyugodtan, elgondolkozva ült.- Az... az kovakő - mondta az apó, és visszaadta a lánynak a követ.- Van másféle is. Van tiszta fehér, átlátszó és belül foltocskák vannak. Van olyan, mint egy tojás, nem mondja meg senki, melyik a tojás, melyik a kő. Van olyan, ami szarkatojásra hasonlít - oldalt pettyegetett; van ilyen is, mint a seregélytojás - világoskék, és az is pettyes. A lány egyre az öreget bámulta. Nem merte megkérdezni, igaz-e, hogy vak.- Hol lakik maga, nagyapó?- Ehelyt, nem messze. Ez az Ivan Kolokolnyik háza - és az apó a parton álló házra mutatott - aztán a Badarévá, a Volokityiné, még tovább a Zi- movjevé, aztán már a következő, a kis- utcában a miénk. Gyere csak, ha kell valami. Ha lenne unokám itthon, mindjárt vidámabban lennénk.- Köszönöm.- Na, én elmentem. Csak szaggat. Az apó felállt és megindult a hegyek felé vivő ösvényen. A lány követte tekintetével, amíg csak be nem fordult a kisutcába. Az apó egyszer sem botlott meg, nem is bizonytalanodott. Lassan lépegetett, és a lába elé nézett. „Nem, nem vak - gondolta a lány.- Egyszerűen nem lát jól.“ Másnap nem jött ki az apó a partra. A lány egyedül ült ott, és az apóra gondolt. Volt valami az apó egyszerű és hétköznapi életében, valami bonyolult, valami nagy, valami jelentőségteljes. ,,A nap, az is egyszerűen kel fel és nyugszik le - gondolta a lány. - De vajon egyszerűen?“ - És mereven bámult a rajzaira. Szomorú volt. Harmadnap, negyednap sem jött az apó. A lány elindult megkeresni a házát. Meg is találta. Nagy ötszögű, pléhtetős ház volt. Az udvaron, az eresz alatt tagbaszakadt, ötven év körüli paraszt fenyőfadeszkát gyalult.- Jó napot - mondta a lány. A paraszt felegyenesedett, a lányra nézett, nagy kezével végigsímított izzadt homlokán, és bólintott.- Egészséget.- Tessék mondani, lakik itt egy apóka?... A paraszt figyelmesen, kicsit furcsán nézett a lányra. Az hallgatott.- Lakott - mondta végül a paraszt. - Most csinálom a koporsót. A lány eltátotta a száját.- Meghalt, ugye?- Meg. - A paraszt megint a deszka fölé hajolt, vagy kétszer végighúzta rajta a gyalut, aztán a lányra nézett.- Mit akar tőle?- Csak rajzoltam őt.- Aha! - A paraszt elrántotta a gyalut a deszkán.- Tessék mondani, vak volt? - kérdezte a lány hosszú hallgatás után.-Az.-Rég?- Már vagy tíz éve. Miért?- Csak... A lány kiment az udvarról. Az utcán nekidőlt a kerítésnek, és sírni kezdett. Sajnálta a nagyapót. Sajnálta, hogy nem tud róla beszélni. De megérzett valamit, az emberi élet titkát és nagy- szerűségét, s magának sem adva számot erről, sokkal érettebb lett. SEBESTYÉN EMESE fordítása Lőrincz Gyula: Részlet a Kosúti sortűz című sorozatból
