Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-17 / 19. szám
ÚJ szú 19 81. V. 17. 1980. december 14-én tragikus hirtelenséggel véget ért Lórincz Gyula életpályája. Az úgynevezett 1909-es generáció ma már egyre ritkuló soraiba tartozott, és még ezen belül is kevesen tudtak a rá jellemző komolysággal vegyes humorral, nyugalommal és aprólékosan pontos emlékezettel mesélni az átélt eseményekről. Világa egy tág látókörű, szinte az egész földkerekséget bejárt ember világa volt, Picasso, Bartók, József Attila személyes ismerőséé, aki emellett beavatottan ismerte a hazai politikai, gazdasági és kulturális életet is. Művészetét - amely társadalmi, politikai és publicisztikai tevékenységével mindig szoros egységben volt - teljes egészében a szocializmus megvalósításának szolgálatába állította. A szocializmus győzelmébe vetett mély hite vezérelte sokrétű munkásságának mindenfajta megnyilvánulásában. Né- hányak által talán megalkuvásnak vélt bölcs józansággal és előrelátással egyengette évtizedeken át a szlovákiai magyarság sorsát és kulturális létét, amellyel egész életműve összefonódott. 1910. január 16-án született Diószegen (Sládkoviőovo). Az apja géplakatos, hányatott életű uradalmi gépész volt. fgy Lórincz Gyula már gyermekkorában megtudta, mi a nyomor és az elnyomás; legzsengébb élményei az első világháborúból és annak következményeiből fakadtak, és ez örökre az emberi szenvedés és nélkülözés elleni harcossá tette. Tehetségének felismerése után festészeti előtanulmányokat (Gustáv Mally) bratislavai, majd Harmos Károly komáromi (Komárno) magániskolájában folytatott. A Képzőművészeti Akadémiát Budapesten végezte 1929 és 1934 között, előbb Réti István, majd Vaszary János tanítványaként, az utolsó két évben annak tanársegédjeként. Ettől függetlenül az 1909-es nemzedék legkiemelkedőbb alakjaival közös erkölcsi és művészi felfogás kapcsolta össze. Cyprián Majerník, Ján Zelibsky, Ján Mudroch és mások Prágában vagy Bratislavában festették meg menekülőiket, kitaszítottaikat, Lórincz pedig Budapesten. E nemzedék a 30-as évek nyomorára és főleg a második világháború tragikus eseményeire való reagálásával méltán kapta ,,a kor lelkiismerete“ nevet. Budapesten Lórincz Gyula csakhamar a baloldali mozgalomhoz kapcsolódott. Eljárt Kassák Munkakörébe, a Barta Miklós Társaságba, egyre szorosabb szálakkal kötődött a haladó magyar értelmiségiekhez. Főiskolai szünidői alatt, majd fiatal festőként részt vett a sarlósok falukutató, szociológiai gyűjtéseket végző mozgalmában is. A főiskola elvégzése után egy évig Prágában, majd 1935-ig Bratislavában élt. Egyik alapítója volt az Ostravában megjelenő Magyar Napnak. 1935-ben önálló képkiállítást rendezett Bratislavában. A Masaryk Akadémia tagjaként részt vett a társaság által rendezett kiállításon és elnyerte annak egyik aranyérmét, ami egyúttal párizsi ösztöndíjat is jelentett Ekkor ismerkedett meg Picassóval; 1936-tól ismét Pozsonyban élt és kiállított, de 1936 végén a CSKP megbízásából már Marseille-ben irányította a francia határon a spanyol polgárháború segítségére siető önkéntesek illegális átjutását. Ebből az évből származik Spanyol nő című drámaian expresszív rajza, melyet sajnos csak fényképről ismerünk. 1937-ben újra Bratislavában állít ki, s kollektív tárlatokon is részt vesz. 1938-ban egyik fő szervezője volt a vágtornóci (Trnovec nad Váhom) népi manifesztációnak, s ez alkalomból plakátot is készített. 1938-ban párizsi emigrációba kényszerült, mialatt a rendőrség lepecsételte bratislavai műtermét. Párizsban letartóztatták, de nemsokára szabadlábra helyezték. 1939-ben politikai megbízatással Budapestre került, ahol a háború végéig állandó rendőri felügyelet alatt állt. A Wander gyógyszergyárban működött reklámgrafikusként (ebből a korszakból több reklámterve őrződött meg). Párizsban és Budapesten, a háborút közvetlenül megelőző és a háborús években született festményei és rajzai, melyeknek zöme eddig ismeretlen volt, Lórincz Gyula legjobb, legkifejezőbb müvei. Expresszivitásukkal, monumentalitásukkal, társadalombírálatukkal az 1935-36-ban festett szociális hangú olajképeihez (például a Gondok, Bölcső, Teherben stb. című képei 1935-ből) kapcsolódnak. Gyakran görnyedő, de töretlen gerincű alakjai kizsákmányolt, a fasizmus közelgő veszélyének árnyékában élő emberek. Figuráinak ereje, nagysága épp a bennük feszülő ellenállásban, akarásban rejlik, mely még a legszánnivalóbb, legelesettebb alakokban is megvan, s felülemeli őket a nehézségeken. Koldusbot című terjedelmes tusrajzciklusát az 1938-39-es évekből a művész saját kiadásra szánt albumnak készítette elő. Ezek, akárcsak az ugyanebből az időből származó rajzainak százai az erőszak és nyomor elleni félreérthetetlen állásfoglalásukkal, megdöbbentő ki- fejezöerejükkel és leheletnyi finomságukkal alkotójuk művészi nagyságáról tanúskodnak, s Szlovákia legkiválóbb rajzolóinak soraiba emelik. E rajzaiban főleg Picasso rajzainak hatása mutatkozik, mely lényegében egész életén át végigkíséri. 1943-44 derekán a budapesti Nemzeti Szalonban négy festőtársával együtt részt vett a Haladó művészek csoportkiállításán. 47 képét állította ki, köztük a szlovákiai tájra való visszaemlékezéseit is, melyek későbbi tájképei előhírnökei. Lórincz Gyula a legelsők közt reagált (Budapesten!) egyik lendületes rajzával a Szlovák Nemzeti Felkelés hírére: egy hónappal annak kitörése után, azaz 1944 szeptemberében. A felszabadulás Budapesten érte; egy évvel azután tért vissza Bratislavá- ba. Háborús rajzainak egy részét Emlékezés címmel ugyanabban az évben adták ki Budapesten. Kassák Lajos ezt írta róluk:,.Könyvének 34 rajza tragikusan mély érzésből fogamzott meg. A háború apokaliptikus őrületéről mesélnek vonalai, de sohasem ragaszkodva a valóságos eseményekhez, nem pillanatnyi impressziók ezek á rajzok, inkább a meghatott és elborzadt lélek jegyzetei a grafika eszközeivel és abszolút művészi igényességgel... “ A felszabadulás után tevékenyen bekapcsolódott a hazai politikai és társadalmi folyamatokba. A legnehezebb időszakban, 1948 és 1954 között, valamint 1968 és 1975 között vállalta az Új Szó főszerkesztői posztját. Egy ideig nem is nagyon ért rá festeni, inkább csak plakátokat, könyvillusztrációkat készített. 1949-től, a CSEMADOK megalapításától annak elnöke volt. 1954-tól képviselő, sok éven át a CSKP Központi Bizottságának tagja, s az utolsó években a Szövetségi Gyűlés tagja is volt. Az 50-es években is aránylag keveset festett. Próbálkozott ugyan - a kor által megkövetelt realista tájképekkel, portrékkal és csendéletekkel, de a valóságmásolás nem neki való volt. Hamar el is hagyta ezt a „stílust“, mely az ó addigi fejlődésvonalában visszaesést jelentett. 1948-ban azonban megjelent Brigádos című képével, mely tartalmilag ugyan a szocialista realizmus eszményi megtestesülése, formailag azonban szakít az akkoriban uralkodó, hibás, dogmatikus elképzelésekkel, s a magyarországi Nyolcak haladó csoportjának művészetére emlékeztet. A Csallóközi paraszté s a hasonló jellegű Pásztor, valamint Pihenő s más képei (mind 1954-ból) önmaga újrafellelésé- nek további nyomai voltak. Ezeken át jutott el a csallóközi nép - szülőföldje népének általánosított, szinte szimbólummá növesztett, méltóságteljes megtestesítőihez. A szívéhez nőtt csallóközi parasztságot papíron, vásznon, kartonpapíron egyaránt számtalan változatban örökítette meg, s a 60-as években mondandójának sajátos kifejezőeszközévé tette. Festményeit gyakran a Puszták népe címen gyűjtögetett, hatalmasra duzzadt rajzsorozatának darabjai alapján festette, mely mindeddig teljes egészében nem került a nyilvánosság elé. Részben konkrét portrékból (például Fábry Zoltán, Major István, Ady, Petőfi stb), de főleg képzeletbeli arcképekből álló, s anyákat gyermekeikkel ábrázoló rajzsorozatai is új, eddig be nem mutatott ciklust képeznek. A 60-as-70-es évek folyamán több rajz- sorozaton dolgozott, például a Február, Október 1917, Kosúti sortúz, Dózsa katonái, a SZNF címüeken. Egy részüket önálló rajzkiállításokon Bratislavában, Komáromban, Berlinben - ki is állította. A Kosúti sortúz e véres esemény szemtanújának tömör formába stilizált művészi tanúsága. Jellemző vonása a szétfröccsenő vért jelképező tusfoltok gyakori alkalmazása. A Dózsa-féle parasztlázadás évekig izgatta képzeletét. Elsősorban a felkelők arcát próbálta maga elé idézni. E két utóbbi ciklusábal kapcsolatban alkotójuk 1977-ben ezt mondta:,,A közöset, az emberit, a belsőt kerestem, az ellenállást, elszántságot, erőt, hősi tragikumot, az igazság megalázhatatlanságát. “ 1946-tól rendszeresen részt vett a szlovákiai kiállításokon, a különféle grafikai - és plakátbemutatókon, s 1964-tól a 2ivot kép- zömúvészcsoport közös hazai és külföldi táralatain is. A Duna menti táj kezdettől fogva tág teret foglalt el Lórincz festészetében, a 70-es években azonban mind jobban lekötötte érdeklődését. A sík csallóközi táj, jellemző fűzfáival, piros tetős tanyáival, falvaival, alacsony látóhatárával, vonuló bárányfelhőivel mindvégig a szívéhez legközelebb álló vidék maradt (annak ellenére, hogy akad Bratisla- vát, Pezinokot és a közép-szlovákiai vidékeket ábrázoló tájképe is). A végtelennek látszó sík határ -, mely sokaknak talán egyhangúnak tűnik -, számára az egymást követő nap-, idő- és évszakok váltakozásának színességében gazdagabb volt, mint a hegyvidék „kulisszaszerű“, rideg méltósága. Tájképeinek változó színessége és hangulata saját hangulatainak, állapotainak kifejezője. A 60-as évek figurális festményei után tehát - melyeken a táj többnyire csak a hátteret, a „pusztát“ jelzi, a 70-es években a döntő szerepet a tájképek veszik át. A közönség Lórincz Gyulát elsősorban plakátkészítőként, itt-ott festegető művészként ismerte csak. A bratislavai Művészetek Házában megrendezett átfogó életmúkiállí- tás - melyet ó maga már két-három éve tervezett - éppen ezért nagy meglepetés mindenki számára. Az életében elfoglaltsága, időhiánya miatt sajnos megvalósulhatat- lan kiállítás megmutatta, mennyi féltve őrzött kincset rejtegetett évtizedeken át műtermében. Grafikai ciklusaiból közismert művészetéért érdemes művész címmel, 1976-ban Klement Gottwald állami díjjal, 1980-ban nemzeti művész címmel tüntették ki. A kórházi ágyban rajzolt utolsó négy rajzának egyikén kalapos csallóközi paraszt látható... A. GÁLY TAMARA Lórincz Gyula: Az 1917 című sorozatból Viktor Platnyikov Virágot árultak - a júniusi nyár vidám szivárványát. A virágok a járdán álltak. Kosarakban meg vedrekben. Együtt állt az alázatos kardvirág, a melegházi tulipán, amely már elfelejtette a térés-tágas pusztát... Mellettük meg búzavirág kéklett... Egy kis öregasszony vette elő a szatyrából, egy picit megrázta, aztán szótlanul a kezében tartotta. A virág kék szemei elhomályosultak, mintha magánkívül volna amiatt, hogy áruba bocsátják az eget. Alighanem az öregasz- szony is tudta ezt. Ezért nem tartotta ki az árát.- Válassza, amelyiket akarja...- öt kopejka?- Hát legyen... De mégsem valami gyakran álltak meg nála. Ha pedig vettek - minden csodálkozás és öröm nélkül tették. És a virág ettől mintha még jobban lekókadt volna! Hogy könyörögtem én magamban ennek az asz- szonynak, hogy menjen el! De ö csak állt ott, mintha várna valakit. És jött az illető. Ugyanolyan töpörödött és ráncos kis öregasszony. Megállította az unokáját.- Nézd csak, búzavirág - mondta, és a virágért nyúlt. - Úgy látszik, érik a rozs... A virág poros volt, és egy kissé fonnyadt. De a mező, az este, a dagasztóteknó, a lócán hűlő kerek kenyér illatát árasztotta. Ettől valami régi de még el nem felejtett emlék árnyékként vetődött az imént jött asz- szony arcára. Rápillantott a másikra, mintha csak most venné észre, aztán az unokájához, a nyaralás alatt lebarnult szép lányhoz fordult, és már-már arra kérte:- Vedd csak el... De azt mondta:- Úgy látszik, érik a rozs... A napbarnította fiatal lány elértette, és mivel egy csapásra eszébe jutott, hogy nagyanyja örökösen a falut pártolja, sietős lett a dolga.- Ugyan hagyd, nagymama... Azzal elindult a leereszkedően magabiztos szép leány. A töpörödött öregasszony már-már utánaindult, de ekkor a másik, a szófián megállította:- Vigye. Csak úgy... Kinyílott a búzavirág; érik a rozs... MAKAI IMRE FORDÍTÁSA
