Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-03 / 17. szám
■ Azzal kezdődött, hogy ajándékot kellett vennem. Hetekig törtem a fejem, mi legyen; jártam a boltokat, áruházakat, kedvetlenül válogattam az áruk között, mert praktikusat is, szépet is akartam, csak éppen azt nem tudtam, hogy mit. Közben múltak a napok, egyre inkább zavart, mennyire tanácstalan vagyok, amig aztán egy lámpaboltban kötöttem ki. Meglátni és megszeretni... Nem töprengtem sokáig és nem is tétováztam; a magas, fehér padlólámpa, amely sakkfigurához hasonlított, perceken belül az enyém lett. És ahol ma áll, fürdenek a fényében, égnek a sugaraiban. x Sklo Union, Valasské Mezirici. A gyárkapu előtt tűz a nap, száll a por, a bejáratnál kacér szemekbe, ütközik a tekintetem.- Azt hitte, hogy csak lámpák készülnek nálunk? - kérdezi tőlem néhány perccel később Zdenék Zimák, a vállalat propagandaosztályának vezetője. - Sokkal nagyobb az áruválasztékunk. Tévéképernyőket, fényszórókat és cilindereket is gyártunk, ám ha visszalapozunk a vállalat krónikájában, amely százhuszonhét évet ölel át, mégis azt kell mondanom, hogy gyártási programunk 40 százalékát a lámpák alkotják. Tavaly 216 félét gyártottunk, ezek közül 55 számított újnak, s ebben az évben is több mint 30 fajta olyan asztali- és falra akasztható lámpát készítünk, amely először jelenik meg a boltok polcain.- öt üzemből álló vállalatunk (Valasské Mezirici, Vsetin, Rapotín, Janstejn, Kost'any) a teplicei konszernhez tartozik, amely a prágai Üvegipari Vállalattal alkot termelési-gazdasági egységet. A huszonnyolcezer embert foglalkoztató Sklo Union konszern hazánk üvegipari termelésének 59 százalékát teszi ki. Termékeinkből természetesen külföldre is jut bőven. Csaknem hetven országgal tartunk üzleti kapcsolatot; gyártmányainknak 24 százaléka tőkés országokba kerül, hiszen népgazdaságunknak kemény valutára is szüksége van. Már lenn járunk a gyárudvaron, az óra pontosan tizenkettőt mutat, s éppen azon dohogok magamban, hová sietünk, miért e szapora léptek, hiszen minden részlegen ebédszünet lehet, amikor Zdenék Zimák az üveggyártást hozza szóba.- Homok, mész és vízmentes szóda kell az üveghez, ezek a legfontosabb nyersanyagok. A fúvóshoz és a formázáshoz viszont erőre van szükség. Ez már komoly fizikai munkát igényel. Jöjjön csak, ha szerencsénk lesz, még az üvegfúvókat is láthatja munka közben. Mert nehogy azt higgye, hogy reggel öttől délután kettőig folyamatosan dolgoznak. Ez nem szalagmunka. Itt a tüdő diktálja az iramot. Narancssárga tűzgömbök, feltúrt ingujjak, mokány arcok. Kapkodom a tekintetem. Először az égő tűzgömbök bűvölnek el, aztán rájövök, az ember is csodálatos, aki fújja, formázza, erejét és fantáziáját viszi az üveggolyóba. Nem állhatom meg, hogy ne nézzek a kemencébe, de hiába mutatják, hogy ez itt a kristályüveg, az meg az opál, a kettő között nem látok különbséget. Hosszabb figyelés után két hatalmas teknő körvonalai bontakoznak ki az égő kemence gyomrában, de a színek valahogy összemosódnak. Fehér az opál, és fehér a kristály is. Először az egyikben, aztán a másikban merül el a két méter hosszú fúvócső, vagyis a pipa vége, aztán néhány gyakorlott mozdulat, s az öklömnyi üveggolyó nőni, növekedni kezd, és amikor elérte a kellő nagyságot, vas- vagy faformába kerül. Egyszer csak arra figyelek fel, hogy fokozatosan eltűnnek körülöttem az emberek. Alig váltottunk néhány szót, talán negyed órája nézegetem a félgömb alakú kemencét és a formákat, melyeknek ára ötven és ötvenezer korona között ingadozik, amikor azt veszem észre, egyedül állok a kristályüveggel teli teknő előtt. Jozef Stanek üvegfúvó. Magas, vékony, fiatalember; eddig azt hittem, zömök, köpcös alkat kell ehhez a munkához. Mondom is neki, de a válaszára sokáig kell várnom. Vonakodik. Nincs kedve beszélgetni. Látom az arcán, hová kiván, talán fáradt, fut ki a számon, erre aztán megnyílik és csak úgy ömlik belőle a szó. Nem fáradt, most nem; dühös és kedvetlen. Tegnap sokkal jobb nyersanyaggal dolgoztak, élvezet volt a munka. Ma meg semmi sem akar összejönni. Rosszabb az üveg, zavarja a hirtelen meleg is, mi lesz itt egy hónap múlva és aztán, kérdezi tanácstalanul, amikor kinn harminc fok lesz, itt a kemence mellett meg úgy érzik majd magukat, mint a kazánházban.- A tüdő? Fontos, persze hogy fontos. De ha már itt vagyok, nekem az üveg minősége számít. Hogy a lehető-legjobb legyen. Mert nekem akkor jelent igazi örömet a munka, ha minden nap egyformán jó az alapanyag. És mindehhez még kézügyesség is kell. Meg fantázia. Olyan ez kérem, mint a szerelem. Csak úgy sodorja magával az embed És az üveget is szeretni kell. Most már elmondhatom, hogy én és az üveg mindent tudunk egymásról. 1962-ben jöttem ide, azóta megtanultam, mit hogyan kell csinálni. Med az üveget is érezni kell. Tudni, hol milyen vastagnak kell lennie. A fizetésem? Elégedett vagyok. De nemcsak a pénzéd végzem ezt a munkát. Lehet, ha egyszer kipróbálná, maga is megszeretné. S látja, ez is vonzó benne, hogy nem lehet megszokni, beleunni. Ha egy új formát kapok, olyan izgalom lesz úrrá rajtam, mint a gyereken, amikor megkapja az áhított játékot. Beszél, beszél, közben egymás után mutogatja a formákat, kezembe adja a hosszú, három-négy kilós pipát, talán még az üvegfúvás titkait is elmondaná, ha megkérdezném. Néhány lépéssel odébb barna bőrű, fekete hajú lányok társalognak, előbb még nedves fakanállal igazgatták a forró üveggömböket, most meg cigarettafüst mögé rejtik kihívó tekintetüket. A hütökemence torkánál állunk meg. Ott ahol a formából kivett lámpaüvegek sárgák a forróságtól. Pár perc múlva a kemence végén már kezünkbe vehetjük a gömböket, amelyek előbb még felszisszentek a vizes fakanál alatt.- Az egyenlőtlen lehűlés következtében belső feszültség keletkezhetne az üvegben, s megrepedhetne, ezéd elengedhetetlen a hütökemence - jegyzi meg Zdenék Zimák, s megyünk is tovább. Most már azon sem csodálkozom, ha trikóra vetkőzött embereket látok, akik papucsban állnak a kemencék közelében, hiszen én is érzem, mennyivel melegebb van a legeldugottabb sarokban is, mint kinn a tavaszi napfényben. Hatalmas csarnokban kötünk ki. Itt már nem fúvással formálják az üveget, hanem húzással és préseléssel. A több mint húsz méter hosszú vasteknőből hétkilós üvegcseppek hullanak a présbe, és perceken belül tíz tévéképernyőt visz tovább a szalag. Pár méterrel odébb aztán „üvegnyakat“ tesznek rájuk és jöhet a csiszolás. A formadarabokon maradó felesleges üveget csiszolással távolítják el, melynek során a képernyő is fényesebb lesz. A lámpaburáknál más módszert alkalmaznak. Ott előbb gyémátce- ruzával jelölik be az eltávolítandó részt, utána egyetlen pattintás és a felesleges üveg ott hasad le, ahol a gyémánt végigfutott rajta. A festőműhely a gyárudvar túlsó végén áll. Ott, ahol a régi épületek fokozatosan eltűnnek, s rövid időn belül új csarnokok épülnek. A gyárat ugyanis bővíteni, korszerűsíteni kell, hiszen egyre nagyobb a kereslet; a Valasské Meziricí-i hangulatlámpák a világ minden pontján meghódították a vásárlókat. Akkor is, ha az ízlések merőben eltérőek. Mert a modern, formájában és színeiben vonzó lámpák mellett láttam jó néhány túldiszí- tettet is; fehér vízben úszkáló fekete halacskákkal, aranymezőben lila virágokkal, no de, ami nekem nem tetszik, mást még lázba hozhat, tudom. Viera Mizerová több mint tizenöt éve festi a lámpákat. Rajzkészség mellett türelemre is szükség van, mondja, hiszen vannak minták, amelyek nyolc órát is igénybe vesznek. Ilyenkor egy műszak alatt csupán egyetlen lámpát fest meg, máskor húszat, harmincat is. Aranyszínű alapon fehér, világoskék szirmok, pöty- työk, kacsok, erezett levelek, félve mondom ki, nekem ez giccsnek tűnik: a középkorú, jól sminkelt hölgy határozottan kijelenti: tévedek. Lehet, neki van igaza. De ha mégsem, a lámpa így is vevőre talál. G. SZABÓ LÁSZLÓ-V 1981. V. 3.
