Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-01-18 / 2. szám

szakmabelinek, maja égezetül a világhírű itek napjai úgy ván- lámorból való kigyó- gyötrelmes és kínos úgy tűnt, mindenki árkodását, s tapinta- rdezett, célzott, fúrt, Pétert ugyanúgy az ársaság vette körül k sorából azelőtt se jgott ki egy centimé­re fájóbb volt Péter- sátás, míg csak jó ott, hogy Rezsőnek, ígidösebbik tagjának issze megünnepelni. iem volt se jobb, se skor, a második vod- r megkockáztatta ter­ít. ík - szólt rá Mihály, incs ünnepelni jogod! szél arcukba csapta ír markolta Lili karját, íellvéddel, pillantásuk siklott. enéves korában me- oa való ­d, egy kiglancolt bű­mre teszel egy eszté- i vázát! Lili. - Péter, gondold T jy nevetséges. Mások iszataszító, némelyek fitogtatás! Értem én, séges! Bach orgonazenéjét December van, kint, 'isszajött az igazi tél. az illatos teát, odate- ádat, dohányodat. Pé- skünk. Magadért, ma­dhatunk - szólt ké- meg kell tennem azt. bér nem vén ember, szdtem. Harmincnégy éves koromban fejeztem be a középisko­lát, negyvenkét éves koromban a főisko­lát. Negyvenhat éves koromban ismerte­lek meg téged Lili megcsókolta Pétert. A férfi még maradt. Nézte az öreg folyót, figyelt a falevelet mozgató szélre Négyes erejű, dünnyögött. Jó híreket kapott. Kialenskitől tisztelet- teljes és bíztató levelet. A pöstyéni Groz- novic és az ostravai fiúk is életjelet adtak magukról. Péntek volt és december. Ünnepélyes fehér lepel borította a várost, mintegy harminc-negyven centiméteres hóréteg. "Péter egyre fiatalodott, a tröszt hivatalába Poór József ezer, vagy háromszázezer?! Sok, az igaz, megjegyezhetted, hogy cipőt, inget újat rajtam nem látsz. Felszisszensz, ha kezet rázunk, mert markomból az öt év gürcölése alatt kiveszett az érzés, úgy fog, mint a vasszorító.- 1978 - válaszolt Pavlo Sándor a trösztigazgatónak. - Három éve építi. Minden nap négykor lát munkának, s mi­kor éjszakára hazatér, a kedve nem lan­kadt, hogy másnap a francba hagyná az egészet. Forrási Péter nyolc, tíz szakmát kény­szerült megtanulni, hogy meg ne reked­jen vállalkozása. Mikor az osztályon híre szaladt a vállalkozásnak, a jópofa társa­ság végül is megszavazta a zöldet Forrá­si Péternek és 1975 május negyedikén Amikor föltekerik a vontatókötelet szándékosan gyalog indult, s útközben lelkendezett magában.- Mihály, Lencsés Mihály, értem én, hogy falun gürizik az ember. Tudom, hogy lassan készítik a paprikamagot a palántanevelésre, tudom, hogy a fólia­bordákat már novemberben felállították. Tudom, hogy milyen robot ez, tudom, hogy nem ismerik a szombatot, vasárna­pot, tudom azt is, hogy semmi közöm ehhez, mint ahogyan nem lehet ahhoz sem, hogy Geredogó nyugdíja nyolc­száztíz korona, és nem tehetek róla, hogy Irak és Irán eret vágat magán.- Igaz, Endre, Lili öt éve elhagyott De ti, kilenc jópofa, meg-megtürtök. Most már semmi sem állíthat meg. Zsebemben van már a kapitánysági oklevél is. Azt kérdezed, ugye, nagy guba kellett, száz­megjelentek Ivánka egyik parasztházánál és beöltöztek különféle munkaruhákba. Mindez történt reggel hatkor, s mikor elváltak egymástól, a nap már a Kis- Kárpátok nyugati oldaláról lőtt. A kilenc munkatárs közül másnap kilencnek volt különösen piros a kézfeje, az alsó karja, s kivétel nélkül feltűnően vakaróztak. A következő alkalommal a társaság min­den tagja elszántan megjelent az ivánkai parasztháznál, s másnap ismét viszke- tekségi rohamaikban szidták Pétert.- Nézzétek - mondta ebéd közben Zsuglai, a beruházási előadó. - Neked, Jozef, milyen kocsid is van? Na, a nevét ki se tudom mondani, de nem ötvenezres kis kazal. Persze hogy nem loptad. Vagy te, Balzi, négy éve hurcolkodtál be eme­letes házadba, persze, hogy nem loptad. Péter lakásából lassan elköltözött min­den. Kiüresedett a háza, hogy a tárgyak a bazárokban találjanak új otthonra. Pénzzé tett mindent, vállalkozásának tét­je most már: Lenni, vagy nem lenni! De mondd csak, Ivancsuk, hallottad te Willi­am Willis nevét, hallottál Eric von Bi- schop-ról, vagy olvastál Chichester-ről, vagy hallottad Baranovsky, Coplák, Bartl, Konkolsky nevét?! Na, ugye! Jobb ha egy kicsit szétnéztek a világban, túl az orrotok hegyénél. Még egy alkalommal felvonult a jópofa társaság Ivánkára, hogy még egyszer megízleljék az üvegpaplannal meg az üvegszőnyeggel Való munkát, hogy meg­szagolják a poliészter műgyantaszagát... A további munkálatokat Forrási Péter egyedül is elvégezhette, s négy év telté­vel föllélegezhetett. A kilenc közül aztán egy sem kérdezte Pétert. Soha! Soha nem hangzott el a kérdés: m-i-é-r-t?! Miért kell egy ötvenéves embernek gyökeresen felrúgnia eddigi életét? Mivel jobb ez a réginél, a megszokottnál, a biz­tonságosabbnál? Nem kérdezték tőle: bí­rod majd? Nem kérdezték: mi lesz veled száz kilométerekre lakott helyedtől, a vad elemeknek kiszolgáltatva? Vágyta a vég nélküli teret, távoli országokat, isten háta mögötti szigeteket? Mi volt az indítóok? Mihály, a bérelszámoló osztály vezető­je összehúzta szemöldökét. Karjai er­nyedten lógtak, csak marka izzadt.- Jól van, Laco. Meghallgattalak. Hát röviden: miből gondolod, hogy világbaj­nok lehetsz?! Kötöttfogásban! Laco felhorkant.- Marhaság. Nem birkózom!- Jól van, Laco. Röviden; miből gon­dolod, hogy menő vagy a Slovanban? Laco ismét felhorkant. Ekkor már Mi­hály vasmarka kulcsolódott a nyaka köré- Mi fáj, Lacinko? Hogy huszonöt éves vagy, és csak vagy?! Vagy az, hogy Forrás ötvenöt, s szerinted pénzeszsák, meg fuserszaki és szajré-rekorder? És Onassisnek üzent hadat? Mert, ugye ezt mondtad az előbb?! Meg hogy impotens, nem a nőkre költi...- Fiacskám, hát idehallgass! Lehet, hogy Forrás éppen így élhetett volna, mint te. Csak akkor éppen közbeszalad egy kis világháború, az az unalmas má­sodik. Na jó, nem prédikálok! Megje­gyezd! Forrás azért győzött, mert magá­val tudta ragadni az embereket. Még ha ezt ötvenéves korában tanulta meg, ak­kor is megtanulta! Tanulni, tanulni... Péter, az egykori asztalos, maga sem értette. Kik és miért?! Miért is segítettek? Gyűlt a felszerelés, munkakörénél fog­va sokat utazott, így lehetősége volt min­dennek alaposan utánanézni. Egy napon kis vidéki városkába küldték. Akkor már vállalkozása végéhez ért, tervei alapján az álom valóságos alakot öltött. Betért a vidéki városka tröszthöz tartozó gyár­egységébe, elhaladt az irodaház épülete mellett, befordult a saroknál, s megtor­pant. Szemközt az úttal, egy kis gyöpös helyen, mintha csak saját sportvitorlásá­val állna szemközt. Egy vézna fiatalem­ber dolgozott raita. Péter, s a fiatalember mélyen, kutató pillantásokkal meredtek egymás sze­mébe.- Hárhegyi István, harmincéves va­gyok. Péterben valami megkeményedett és fölsajdult. Mondanivalójuknak nem akart vége szakadni. Ettől a naptól eltelt egy hét. A kilencek felsorakoztak a tóparton.- Most! - kiáltott Péter. Mihály ellökte a rönköket. A pezsgősüveg hangos csattanással tört szilánkokra az orrtőkén. ' A hófehér tengeri sportvitorlás most már belefúródott a hullámokba. Mihály töltött a poharakba.- Mi következik? - kérdezte a kprty után hűvös nyugalommal. - Valamelyik- tek tán léghajót kiván magának?! A hahotát a túlsó part visszhangozta, miközben Péter nekikezdett a vontatókö­tél feltekerésének n s áthatolhatok, idomány érde- ilaszthatatlanul (odásmódtól. éltével, miután n okból válás­mondván hogy ruhát és rend­inyelnek, só az •nzt nem a leg- íyomorerösítöre ir életében új és következett be. tkezetesen fej­tészés közben ?tébe vésődött, kiáltójelként ha­késztette egy i ,, család a tár- világosan látta sságát, családi negőrizni. Mivel t sem akarta el- t elviselhetőbb gyancsak anya- Tondory úr az oorodással visz- mességek felett i húnyt szemet, ídi élete, felesé- p gyerekkel ka- ■asárnap délutá- tres mozilátoga- ninden máspdik tdégfogadást je- Most már csak >nfoltja maradt a családnak: a fehér Trabantcom- bit kell kicserélni. Igaz ugyan, egy alkalommal majdnem kizökkentették termé­szetes életritmusából, becsülete­sen végzett munkájából, de az a sajnálatos eset a véletlennek meg két erőszakos idegennek kö­szönhető, akiknek hiába magya­rázta, hogy tíz perc múlva lejár a munkaideje és nem hajlandó a hűtórészbe helyezni szegény el- húnyt hozzátartozójukat, de hosz- szas könyörgésükre megsajnálta őket. Arról ő már nem tehet, hogy bedőlt a két férfinak, akik közül az egyik történetesen valami diplo­mata, s Így felfújta az ügyet. Ton- dory úr határozottan kijelentette: semmiféle százast nem talált a kö­penyzsebében, ez közönséges rá­galom, úgyszintén az az állítás, mely szerint a két ügyfelének nyu­gati valutára célozgatott volna. Ő csupán annyit említett, hogy gyűjti az érméket, ez pedig óriási különbség. Ezután csak ült, magá­ba roskadva, és mondanivalójá­ban csupán ennyire szorítkozott: én, kérem, csalódtam az embe­rekben ... Nemhiába reménykedett, mert másnap az illetékesek erélyesen felléptek védelmében, hosszú vita után olyasmi is szóba került, hogy e munkakör betöltésére nincs em­berük. így aztán Tondory úr még a hét végén megjelent munkahelyért, alázatosan hajbókolva felettesei­nek. Azóta is tiszta, ropogósra keményített köpenyben jár, az emberek szerint igen udvarias és készséges. Ha valamely ügyfél beszélni óhajt vele, külön az elő­írások betartására -. s oda is leg­feljebb egy embert enged a csa­ládból, nehogy fertőzés juthasson ki a szürke falak mögül. Nagy László Midőn a Hűtlen eltarolt előlem is, egy dér-mátkát, kicsi nyírfát leltem a hegytetőn, és nem feketült meg vérem. De a szűzi dérben megtanult duruzsolni a szám. Eljövök máskor is, te pántos derekú, te gyűrűs kezű. Ám hamar, mire harmadszor a Tejút felragyogott, asszony képiben, sítalpon egy rózsaszál siklott elém. S már elvakultságom koréból nem léptem ki előbb vigasztalómhoz. Várhatott rám. Mert nincs fogalma az ámori szédelgésről, nem ismer dühöt az ilyen menyasszony, nem fröccsent vitriolt. Húsz év múltán is adná zöld-ezüst vérét, ha zörgő bőrömmel most, májusban fölkeresném. Zöld mennyezetű klinika kellene immár. Gyógyítsatok meg, nyírfadoktornők, ápoló­nők, ti patyolatosak! Áhítozom a fákra a füst kötelei közt. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván. Belül is a fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal. Álmodok a fákról. Virág-tornyokról - mennyi menyegzőn rezgetem kölykösen a vállam! Mennyi virág- Eszter, mennyi Sára, Mária, Judit virágból! S virágból Salamon király, Berzsenyi Dániel. És esküsznek, akik hamar lefagynak: virág-Hölderlin, virág-Nizsinszkij. Engem a fák dajkáltak, szoktattak az éghez korán. Kormányzók eleven meggyfarepülót, pirhólyag-lámpáit kigyújtva föl­emelkedik a hegyoldalról. Szállók az üstökös kalászok fölött magasan, míg csavarintos ágcsöveiben dorombol a hajtó­erő, míg működik szívemben a játék. Mert roskadok térdre is a fűz kupolája alatt, mikor égszakadásban az orkán kidönti a nyárost. És tébolygok e jó katonák közt, a törzsü­kön szívek s betűk. Még saját monogramom is látom egy fekvő ezüstkatonán. Égnek fordult a gyökérzet, s mint nyúzott kócsag nyakak közt, ott lüktet a torkom. Lehele­tem is ordít: Meghaltak a fák! Amott az örökzöld tengere agonizál. Fenyveserdóből fujkálom a közönyös cementport; s reményem is gyanúsan szürkül, Te szürke Úristen, aki tétlenül nézed, mondd, végzek-e munkámmal valaha is? Zöld csillagom, tente, tente, aludj el, aludj ki örökre. Kicsoda dúdolja e gonosz bölcsődalt a pirinyó földgolyó­nak? A beton-szívú. A vonalzós vak tervező. A pusztítás terroristája. Ő utasít fűrészt a fához, kozmikus testvérem- höz, akihez hűségem, imádatom láncol. Vicsorog ránk a vízszintes végzet. De a halálraítéltek fenségével ébren és álmomban is fölkiáltok: Éljenek a fák! Hrapka Tibor: Éljenek a fák! 4

Next

/
Thumbnails
Contents