Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-04-19 / 15. szám
D élelőtt a filmgyárban találkoztunk; alig-alig szólt valamit, de a szeme beszélt helyette. Aztán éjjel, miközben Rimbaud-ról vallott a Pesti Színház színpadán, akarva-akaratlanul önmagát is feltárta. Kamaszkora meghatározó élményét és ösztöneit ugyanolyan frontosán láttatta, mint palástolt érzelmeit. S most, amikor itt ül előttem és érzem, megfejtettem a titkát, amely parázsként izzik tekintetében, fokozott hatással van rám az Equus főhőse és még közelebb áll hozzám a világirodalom egyetlen csodagyereke. Mert Alan Strang, Rimbaud és e fiatal színész érzelmi világa találkozik egy pontban. És így lenne ez akkor is, ha Gálffi László nem ezt a pályát választotta volna. Három testvére asztalos, nővére banktisztviselő, csak ö akart valami más lenni. Valami egészen más. Pedig nem volt osztályelső... Kiís- merhetetlennek tartották, de furcsa módon mégis bíztak benne. — Amikor újraolvastam Rimbaud és Verlaine levelezésének egy részét, ismételten az járt a fejemben, miért éppen Rimbaud-1 választotta monodráma-estje főhőséül. Senkihez sem hasonlítható pályafutása, vagy inkább különös magatartása kavarta fel?- Gyerekfejjel fogott meg, tehát ö választott engem. Főiskolás voltam, amikor először vittem színpadra a Szív dobog a reverenda alatt című novelláját; valódi szürrealista játék volt, hatalmas helyiI ségben, tele díszlettel. Az Egy évaddal három-négy évvel ezelőtt kezdtem komolyan foglalkozni, de az jóval nehezebbnek bizonyult. Hogy mi volt rám a legnagyobb hatással? Az a fajta tudatosság, amely Rimbaud-ra már kamaszkorában jellemző volt és önpusztításhoz vezette öt. S mert napjainkban egyre nagyobb divat lett a felesleges, cél nélküli önmar- cangolás, hihetetlen magas lángra csapott bennem Rimbaud magatartása. Úgy éreztem, az ó szavaival kell elmondanom, hol az önkínzás határa.- Előbb azt mondta, tizenkét évesen ismerkedett meg a francia szürrealistákkal.- Nekem így jött, így hozta az életem. Már jól ismertem a nyugat-európai költészetet, amikor azon kezdtem el gondolkozni, vajon mit írtak itthon abban az időben. Hogy Kosztolányi Nérója is remekmű, csak később jöttem rá. De nem szeretném, ha valaki azt gondolná, hogy reklámként használom azt a tíz évet, amely Rim- baud-hoz köt. Úgy érzem, védőpajzsom ez az idő, s közben hiszem, másokra is intenziven hatnak az írásai.- Akárcsak az angol Peter Shaffer műve, az Equus. Alan Strang szerepében szintén nem mindennapi látványban, katarzisban részesíti a nézőket. Ez a kamasz éjjelente őrjöngve élvezi a holdfényes lovaglást, aztán önkívületében hat ló szemét szúrja ki. Az első perctől hitt a fiú felindult szenvedélyében? nagy szakmai-emberi alázat jele. Emlékszem, a bemutató után azt mondta, ha egyszer Hamlet leszek, bárkit eljátszik mellettem.- Alan Strang nemcsak a lovakat imádja, a misztikumnak is szükségét érzi. ön hogy van ezzel?- Én is vonzódom a misztikumhoz, mert rengeteg olyan dolog történik velem, amely csak ezzel magyarázható. Ok és okozat, tudom, egymásból következik, mégis megzavarja az ösztöneimet. Ilyenkor aztán elég rapszodikus vagyok.- A felvevőgép elé is magával viszi a szeszélyességét?- Csak amennyire megengedhetem magamnak.. Vannak pillanatok, amikor szó nélkül eltűnnék a színről, mert nem érzem igazinak a játékot. Sokan mondták már, hogy naivságommal, őszinteségemmel huszonnyolc évesen is megőriztem gyermeki telkemet, makacsságomat, vadságra, kegyetlenségre való ösztönömet. Ezek az érzések egyszer kioltják, máskor élesztgetik egymást.S bár a kínok hihetetlenül elkeserítenek, a boldogságommal nem tudok igazán sáfárkodni. Egy idő után másra vágyom. Sikerélményre is szükségem van, de egy unalmas ásítást ugyanilyen fontosnak tartok.- Megint Alan jut eszembe, hiszen ő is felfokozott hittel él.- Mert csak így érdemes. Rim- baud-t is egy évtizedig hordoztam magamban. Voltak, akik kinevettek, ha szóba hoztam. Azt kérdez„A zene, az irodalom kiegyensúlyozott magánéletet ad“ (Sipos Géza felvétele)- Igen, mert sokakkal ellentétben a témát sem találom bizarr- nak. Szélsőséges, rendkívüli szituációk mindegyikünk életében vannak, igaz? Es az átélt élmények tudat alatt transzponálódnak. Alannek az én felfogásom szerint titka van, és nem örült, hanem érzékeny lelkű kamasz, s éppen ebben rejlik a darab varázsa. Boldog vagyok, hogy találkoztam a szereppel; mérföldkő tett a- életemben, s én őszinte vagyok benne. És ha már lelkileg teljesen kivetkőzök a színpadon, akkor miért szégyelljem a testi meztelenséget, amely minden partneremre olyan iszonyú terhet ró, hogy az első perctől az utolsóig őszintének kell lenniük. Estéről estére érzem azt is, hogy Darvas Iván önzetlenül untermanná válik mellettem, ami ték: mit akarok vele, még nem unom? Szerencsére sokan vannak körülöttem, akik óvnak, féltenek. A zene, az irodalom harmonikus, kiegyensúlyozott magánéletet ad, ez pedig jó kedélyállapotot, biztonságot. Kezdetben a nagy Beethoven-szimfóniákat szerettem, aztán a reneszánsz majd a kamaramuzsikát. Nekem elég, ha csak két hegedűben van jelen a zenekar, mert az ívre, a mondanivalóra koncentrálok. A nagy csinnadrattára nincs szükségem.- Játékából is az tűnik ki, hogy ügyel a logikai láncszemekre, a szerkezetre.- Laza, széteső, szenzibilis alkatom mögött tudatos, koncepciózus ember lakik. A Kakukkfészekben elengedtem magam, bohóckodtam. Az Equusban, a Rimbaud-darabban, vagy a IV. Henrikben már több az ész, ott az érzelmi viharokat is tudatosan állítottam elő. Én szeretem tudni, mit hogyan csinálok, hogyan érem el azt a szintet, amelyen nem direkt, manipulált a játék, hanem hamvas, szűzies.- Minden feladathoz így viszonyul?- Nekem egy új szerep elveszi az eszemet. Ha megszeretem, a hibái fölött is átsiklom. Később aztán rájövök, ha máshogy képzeltem. Ennek ellenére mégis azt mondom, a színésznek mindent el kell játszania. Még a kabarétréfát is. Mert a film oda is eljut, ahová a színház nem. És nem akarom, hogy elfelejtsenek. A Kengurut négy évvel ezelőtt csináltam, aztán Bacsó Péter írt nekem főszerepet a Ki beszél itt szerelemről című filmjében. Aztán A svéd, akinek nyoma veszett-ben bízott meg egy némaszereppel, amelyet azért vállaltam el, mert ilyen eddig nem tehettem. S én mindent elkövetek, hogy mindig más tegyek. Ettől színes az életem, ezért nem fásulok el sohasem. Most éppen Jancsó Miklóssal forgatok A zsarnok szívében, a közvetkező főszerepet pedig Fábrí Zoltán Rekviemjében kaptam. Hogy sokat vállalok? Mikor tegyem, ha nem most, amikor erőm van rá. Főleg, ha nincs rá biztosíték, hogy mindig tizennégy forgatókönyv tesz az asztalomon. Az alapokat tehát most akarom lerakni. S ha majd elcsitulnak, lokalizálódnak a dolgok, évente két nagy szerep is elég tesz. Sztoikus nyugalmat, bölcsességet adnak az alapok; bízom magamban, de magabiztos nem vagyok.- Pedig gyorsan befutott. Az elmúlt három esztendő során megkapta mindazt, amit mások esetleg negyvenévesen.- Sokan vannak, akik irigységből azzal piszkálgatnak, hogy megszakad egyszer a sikersorozat. Ez nem is bosszant annyira, hiszen a szakma elkerülhetetlen velejárója. De az öv alatti ütést nem szeretem. Az komolyan kihoz a sodromból. G. SZABÓ LÁSZLÓ Meglepődve olvastam egy bolgár filmkritikában, amely egy szerelem történetét ábrázoló, új bolgár filmről szólt, hogy „a bolgár filmművészetben napjainkban meglehetősen ritka az olyan alkotás, amely a szerelmet választja a témájául“. Nocsak, úgy látszik, túl esetlegesen ismerkedem én a bolgár filmúvészettel, valahogy féloldalasán, mondtam magamban, véletlenül épp csak a szerelmes históriákkal, hiszen kapásból is föl tudnék sorolni vagy féltucat filmet, amely új, bolgár és szerelmes tárgyú. Fláadásul néhánynak még a címe is ilyen: Csak a szerelem, Miron szerelme, Majdnem szerelmi történet. Persze, tehet, hogy az ilyesmi éppen közelről kevésbé föltűnő, mint távolról. Maradjunk tehát annyiban, hogy a bolgár filmművészetben alighanem még az újdonság bizonyos ingerével hat egy-egy szerelmi történet középpontba állítása. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ez semmiféle öncélú, locska szórakoztatás vagy a banalitások hig levegőjében mélyenszántó pszichologizálás eluralkodását nem jelenti. Ellenkezőleg, a társadalmi monda- nivalójú, csakugyan mélyebb emberábrázolás alkalmai ezek a témák a bolgár filmesek számára. Kemény, bíráló szellemű, szókimondó, már-már „rázós“ alkotások az említett „szerelmes filmek“. A Bolgár Filmművészek Szövetsége fennhatóságával nemrégen megalakult egy kísérteti stúdió. Ennek a terméke a Miron szerelme. Debütáns rendezte: Piámén Maszlarov. Elsófilmes az operatőr is: Piámén Szomov. A címszereplő pedig még főiskolás színész: Martin Pen- csev. Játékfilmjének forgatókönyvét Radoszlav Mihajlov Beteg történet című novellájából írta. Egy fiatal falusi postáslegény, Miron halálosan szerelmes tesz a mesterséges megtermékenyítő állomáson dolgozó szép fiatalasz- szonyba, Albenába. Az asszonyka férje külföldi kiküldetésben van, s ö úgy gondolja, elszórakozik egy kicsit a fiúval. Mit ad isten, éjszaka váratlanul hazaérkezik a férj (távirata épp Miron hibájából sikkadt el), és sofőrjével együtt rajtakapja a párocskát. Albena azonban „kivágja magát“: eljátssza, hogy Miron a lakásba belopakodva támadt rá. s meg akarta ót erőszakolni. A szerelmes legény elvállalja a megalázó szerepet, s vádat emelnek ellene magánlaksértés és erőszak miatt. Itt véget ér a novella, de Maszlarov forgatókönyve megtoldja még egy fordulattal: az egyetlen kívülálló tanú, a sofőr közlekedési baleset áldozata tesz. Semmit sem tehet bizonyítani. De tudni, természetesen, mindenki tud mindent. A férj is nagyon jól tudja, hogy SZERELMI TÖRTÉNETEK Új bolgár filmek felesége megcsalta, s hogy szó sem volt erőszakról. Kínos, mindenki számára megalázó, föloldhatatlan hazugsággal terhes helyzetbe keveredtek: mert hazugságához mindegyikük ragaszkodik. Ezzel ér véget a film. Nincs ebben a históriában semmi extrém, nem-hétköznapi, mégis valamilyen különlegesen nyomasztó, szinte dosztojevszkiji hangulat tengi be. Makacsul arról szól csupán, amilyennek az alkotók látják ennek a mai falunak az embereit. Hogy milyen róluk rajzolt képpel szemben látják és mutatják be őket ilyennek, arról természetesen egy szó sem esik a filmben. De ez az atmoszféra - amelynek megteremtésében kevés külsődleges eszköz játszik közre, a legfontosabb a markáns, meggyőző színészi játék - óhatatlanul azt juttatja eszünkbe, hogy valamiféle „nap- fényes-derüs-hangzatos“ falusi életkép elten hadakoznak.. . A Majdnem szerelmi történet a korábbi munkáival (elég a nálunk is játszott Villanegyedre vagy a Férfias időkre utalni) már igencsak figyelemre méltót alkotott Eduard Zahariev legújabb - s szerintem legjobb - filmje. Újat próbál, súlyosabb véleményt mond a mai bolgár társadalom fájó kérdéseiről ebben az egyszerű vonalvezetésű, tisztán végiggondolt történetében Zahariev, mint a korábbiakban. Egy cseppnyi irónia sincs a címben. Nem utal ez semmilyen „Lőve story“-ra. Hárman játsszák, de nem háromszögtörténet. Voltaképpen tradégia, haláleset nélkül; olyan típusú tragédia, mint Bardem hajdani remeke volt, a Főutca. Azért a „majdnem“, mert szövődik ugyan szeretem két fiatal közt, de nem tesz, nem tehet belőle semmi. Erről a „nem lehet“-ről szól voltaképpen a film. A lány, Pavlina faluról került „föl“ a vidéki városkába, konzervgyári munkásnönek. Egymásba szeretnek Vladó- val, a város egyik vezető emberének fiával. Az apa úgy gondolja, hogy a lány nem az ő fiához való, akire pillanatnyilag a fővárosi egyetem, utóbb pedig nyilvánvalóan magasabb társadalmi pozíció vár. S „igazát“ ravaszkodással, erőszakkal, ha kell hízelkedéssel, nyájassággal, de mindenáron bebizonyítja. S a szerelmes fiú lassan-lassan enged az atyai akaratnak. A lányt - a teendő „após“ közbenjárására - egyszerűen kirúgják a gyárból. Mehet vissza a falujába. S a fiú szépen, szomorúan kikíséri az állomásra... Ennyi az egész. Őszintén beszél a rejtőzködő, szavakkal leplezett, de mindig újra-újratermelődó társadalmi ellentétekről, különbségekről. A három színész - Mariana Dimitrova, Jávor Szpaszov és az apát alakító, azóta elhunyt Grigor Vacskov- játékáról egy ilyen rövid beszámolóban lehetetlen képet adni, legföljebb egy-egy felsőfokú, szokványos jelzőt tehetne idebíggyeszteni. CSALA KÁROLY 1981. IV. 19. 4
