Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-03-08 / 9. szám
de amikor ő is elment, a szenében mindjárt utánam te lettél asszony... Legszívesebben, ne lom én, a mocsár táján szoktál z volt csak az élet, ott volt csak em! Csapta neked a szelet feke- is, szeplős meg szürke is. Volt ott 61 mindenféle... nép nyüzsgött fiatal koromban álén, a folyóparton! A vásárban rultunk. A megboldogult Vlado íg csak el nem ment Kanadába, cipőt meg bocskort eladott a vá- igy egész télre futotta a pénzéből. t a tolakodó és jeges dunai szél. jjja ez az embert. Átfúj minden ésen. Főleg Sivkát és a nénit a szél, különösen télen, amikor jl kiűzte őket a kuckójukból, ág rosszabb volt nekik. Ezt a du- nlegette Vlado is, ahogy a parton Itt most panelházak állnak lélek- rsttelenül, mint megannyi fenye- naga a rideg jövendő. Rengeteg jer, csupa messziről ideszakadt apám szokta mondogatni. Még n ismerik ezek, s nem is fogják t ... A szomszédok régen elmen- lytak minket a dunai szél kénye- baj. Ugyan mikor tudtál a szom- maszkodni... ? álok meg. Veled maradok, Siv- sak fel nem fordulok, míg csak nem takar, s akkor jó melegünk 3Zt a ronda férget! Nézd, milyen a a salátámat! Én itt küszködöm nagy otthonosan befalja. Szíve- adnám ezt a hernyót, Sivka, de I vele? a panelházakban nekem is föl- gy szobát. Mire mennék vele? ász, öreg szomszédasszony is, óbb itt járt, csak sóhajtozott, és ogy jól választottam. Nem halat, míg én ott csak sírok meg ekek űznének el a háztól, a vöm Mire az öreg a földön? Én meg . Sírj, úgy kell neked, ha nem légy... Hát mi hova leszünk, te -ke Sivka! esen a föld fölé görnyedt, mint inek minden tagja fáj, s csontoszott, mint a vén fák gyökerei, az erőfeszítéstől, főleg akkor, ha e igazi, ádáz ellensége a nyirok i magát a falakba, egészen az ilszivárgott, s az ablakok fája :dett tőle. A nénike és Sivka, le mogorva vén eb mindig csak öszmötölt, ahol a gaz magasra, korhadt diófa ágabogáig nőtt. rom óriásivá magasodott, a hóin, a jó öreg folyam közelében vertben a nénike két sor hagymát, fokhagymát, salátát és néhány fészek- nyi burgonyát is termelt. Az utóbbi buja virágzásnak indult, de hirtelen kiszáradt. Siv- kával együtt az ételek legízletesebbike gyanánt ették ezt a burgonyát. Olykor mégis békák lepték el a burgonyaágyást. A mezei poloskák ugyanakkor a salátát dézsmálták ínyenc csemegeként. Nap és meleg híján a nénike sorvadozott. Sivka megvinnyogta a holdat, a szelet, az egereket és patkányokat, s még önmagát is. Mindketten sorvadoz- tak, senki sem nézett feléjük... Az éjszaka hideg volt. A rakott falú ház a legkegyetlenebb hideget is átvészeli. Sivka és a nénike, akiket évekkel ezelőtt a homokdombok közt felejtettek, az időjárás szeszélyeinek s főleg a szív és a test mardosó nyavalyáinak kitéve fagyoskodtak. Leginkább ezen a télen csappant meg az erejük. Annyira vacogtak, hogy már egy-egy tűzre vetett fahasáb sem bírta fölmelegíteni elgémberedett tagjaikat. Előbb Sivka melengette a nénikét, majd megfordítva. Hideg holdfény bámult be az ablakon. Ábrázata azokat a hideg hajdani éjszakákat juttatta a nénike eszébe, mikor Vladót várta, hogy ösvényt taposson a fő utcáról az ablakáig. A folyó is hátrálóban volt. A néni erősen ' csodálkozott, hogy a folyó valahogy visszahúzódik, s szorongott is emiatt. A vízhez még fűzte őt valami, de mostanában a folyó is elmegy, a gólyák is, aztán... A ház résein át beljebb nyomult a szél. Az x ablakokon kartondobozok zörögtek, nekik kellett volna megvédeniük a két élő, fonnyadt lelket. A ház nyögött, görnyedezett és ingadozott. A diófától a föld felé, a vén juhar lába elé billent. Gyorsan megroggyant, s a juhar a háztető fölé nőtt. A kis ház eltűnőben volt. Senki sem kérdezte, senki sem tudott róla, legfeljebb a régi telekkönyvben szerepelhetett, az öreg K. mester nevén. A két nővér örökölte, végül csak ő és Sivka. Eljártak ide a falusiak is, de tartózkodón viselkedtek. Csak a kertjük érdekelte őket. A homok pedig nőtt, s hajtotta őket kifelé a világból, s ebbe senki sem gondolt bele mélyebben. A nénit pedig hibáztatták, hogy nem bír lemondani a múltjáról s behurcolkodni egy új épületbe. A vén fát átültetni nehéz ám... A folyót is átköltöztették, dünnyögte a néniké a konyhába, s elhessegette a tányérról a sárga cserebogarakat és svábbogarakat, amik a kamrába meg éjjel a lábára is felmásztak ... A reggel iszonytatóan hűvös volt. A néni megtapogatta a szürke kutyát. Sivka teste merev volt. A néni gyömöszölte, húzta a meleg közelébe, de nem volt segítség. Úgy sírt, mint egy kisgyerek, akinek a gyermekkorától kell búcsúzkodnia. Kibotorkált a fatartóhoz, ahol a rozsdás szerszámokat és temérdek kukoricacsutkáját tartotta. Szüksége volt rá, ha a víz el találná vágni a világtól s a homok a várostól. Apja vén kucsmáját is kirágta már a moly, azt is a fatartóban rakta el... A néni Sivka fölé kuporodott. A kutya nem lélegzett. Úgy rémlett, mintha vakkantottvolna. Merev lett, csont- merev. Elrejtem a juharlevelek között, s tavasszal a juharfa alá temetem, hadd énekeljen neki, mint egy vén hegedű. Hadd vinnyogjanak együtt az acél holdra... A reggel, mint a juhar levelei, fehér volt. Évről évre kevesebb hó hullott le, s ezen a nénike nem győzött eleget csodálkozni, de a homok mennyisége nöttön nőtt. Ismét fújt az a barátságtalan szél, a mezők és az öregek ellensége. Bámulta a néni a hatalmas kotrógépet, amely fél kilométernyire a házától a földet túrta, s úgy rémlett, hogy közben a kertje felé közeledik. Pár hónap múlva a néni valami keszeg lóra hasonlított. Te gebe, mondogatta neki az apja, ha valamiért megharagudott rá... Vlado leveléről azonban nem feledkezett meg. Csontos ujjaival az asztalfiókba túrt, s egy apró női táskában rátalált az elsárgult levélre. Repedezett szemüvegét orrára illesztette, az ágy szélére ült, és selypén motyogni kezdte az ismert, az emlékezetből tudott szavakat. Ott is hideg volt. Odakint csak az a kora tavaszi napfény mutatta meg magát, amelyiknek foga van, követte hát Kedves, másnak szánt feleségem, én már túl leszek a tengeren, mire ezt a levelet megkapod. Tudom, hogy szomor- kodni fogsz. Az én szívem is elnehezült. Apád kemény lelkű ember, amiért kiűzött a világba, tőled messzire, pénzt keresni. Visszatérek, és bebizonyítom neki, hogy érdemes vagyok rád. Te éppen eleget szenvedtél mellette, de nem lázadhattunk föl az akarata ellen. Ég veled hát. Ha sikerül, Írd meg nekem, hogy s mint éldegélsz a nővéreddel, aki nem becsül téged. Sokszor gondolok rá és beteliesületten szerelmünkre. A te mindig hú Vladód Kanadában, 1930. április 23-án A juhar lombja már régen lehullott, közeledett az új tél. Földmérők érkeztek a homokra, s nyomukban kotrógép cammogott. Kikortort mindent, a korhadt avart is a kifűrészelt juhar és diófa alól. A homok is ugyanúgy hátrált a vas elől, mint a korhadt avarba temetett két kis csontváz. A ház végképp szétesett. Senki sem tudja, hogy itt valaha egy ember otthona állt. A homok hallgat, mint a közeli folyó, amely a várostól az új város irányába kígyózik. Ugyan hány ilyen sorsot fedett már be vagy föl a homok? KONCSOL LÁSZLÓ fordítása •k Vajdasági szlovák írónő GÁL SÁNDOR Szerelem végtelen folyó szerelem végtelen folyó hajad a szélben a szél árnyékában az árnyékod hűvösében a dombjaim az utaim a testedből kinőtt faágnak az ágak lombja rajtuk a ringó érés a hajnal bíborában növekvő reggel a tengerek felett öbleid gyönyörű kikötők fűz és éger fehér nyírfák hajladozása szerelem végtelen folyó fűvel behintett partjaid hónaljad bársonya öled madárfészke tél és nyár halál és újjászületés hullámok hullámok ringása az égre dobott csendben sós patakok forrása kinyílt pórusok mélyén a végső remegés büszke emelkedések és a harangok mikor újra megkondulnak. ZS. NAGY LAJOS A kert Akácok dühe kerget, kerülnöm kell a kertet, a fürtös öntudattal virágzó, vad szerelmet. A lombok ránk sziszegnek, ha néha erre viszlek. A füvek gyűlölködve rohannak szép szemednek. Ha vetkeztetni kezdtek fa törzsek vért eresztnek. Amikor átölellek gyilkos mérget lehelnek. A kövek felhasadnak, ha fénye süt nyakadnak. De szádra tündökölve pereg a tiszta harmat. csolta hátul, arcán mérhetetlen unalom tükröződött- Gyere, kislányom elbontom a madzagot- mondta a nagyapa. A gyerek egy pillanatig tétovázott, aztán az anyja mellett döntött. - Nem kell! - De ebben már harag is volt a nagyapja iránt, aki öt ilyen helyzetbe kényszerítette. Az öreg titokban elmosolyodott. Karakán kis dög - gondolta elégedetten-, talán lesz belőle valami. - S visszaballagott a műhelybe. Talán egy óra múlva kiment hozzá a gyerek, a madzagon maga után húzva az anyját- Nagyapa, bontsd el!- Elbontom, Kati - mondta nagyapa, elrejtve mosolyát. - De csak akkor, ha itt maradsz velem. A kislány fájó szívvel pillantott az anyja után, de maradt. A nagyapa faragott neki is egy virágkarót. S míg az elkészült, beszélgettek, s a gyerek lassan elfeledkezett az anyjáról. Kigyógyult a beteges ragaszkodásból. S a nagyapját is ekkor kezdte szeretni. S most, amikor már ötéves, semmit sem csinál szívesebben, mint ezt, hogy sétál a nagyapjával a húsvéti utcán, ahol a «napfényben nénik sütkéreznek a kissámlin. Amint visszaérnek, az ő nagyanyja és anyja is ott sütkérez a ház előtt Magda a kerítésnek támaszkodik, a nagymama pedig olyan kicsi sámlin üldögél, hogy teljesen eltakarja a fekete szoknyája. Kis Kati inkább csak következteti, kell legyen alatta valami, ha nem is látszik- Menj arrább, nagymama. Én is hadd üljek le- mert bizony el is fáradt a sétában, meg tudni akarja, tényleg min ül a nagymama. Nagymama föláll. - Úgyis mennem kell megetetni a disznókat...- s szoknyája alól előtűnik egy furcsa alakú kissámli. Nem olyan négyszögletes, mint az övéké Pesten, hanem szép hullámos az ülőke vonala, s ha jobban megnézi, a lába is. Szó, ami szó, remekbe faragott kis sámli az. Kati persze csak annyit lát, hogy szép. S neki ez elég is.- Nagyapa - mondja leghízelgőbb mosolyával -, elvihetem?- Ezt?... - a nagyapa megdöbben. Úgy összeszűkülnek homlokán a ráncok, mintha valami kellemetlen hírt kapott volna. - Ezt nem It lehet, kisleányom - mondja ki nagy nehezen.- Ez nagymamáé Akkor csináltam neki. amikor még lány volt.- Akkora, mint én?- Hát egy kicsit azért nagyobb... Nagyon szereti. Sírna, ha elvinnéd. Kis Kati nézi a sámlit. És ha ő is sírna .. akkor elvihetné?- Tudod, mit? — derül fel a nagyapja arca.- Neked is csinálok egyet. Nyomban át is öltözött, s bementek a műhelybe. Nagyapa alkalmas deszkát keresett s talált is. Mindenfélét csinált vele, s mindig meg is magyarázta, hogy most mit csinál. Kati áhítattal bámulta, míg az anyja be nem vitte aludni. Amint bement, nagyapa rögtön leereszkedett a fürészbak alsó lécére. Ő már tudta, hogy ebből a munkából nem lesz sámli. Olyan kis szögletes sámlit talán még összeütött volna, de „hullámos szélűt“ akart, mint amilyet legénykorában csinált a nagymamának. Pontosan olyat, hisz ezt a két embert szerette legjobban az életében: nagy Katit meg kis Katit... Csakhogy remegett a keze, s remegő kezében remegett a szerszám. A deszka is engedetlenkedett, amikor már majdnem sikerült egy minta, fogta magát, és behasadt. Sóhajtva üldögélt a lécen. Megöregedtem - gondolta. Egy kicsit szomorú volt. De nem volt vigasztalan. Talán a kis Kati... Talán belőle is lesz valami... Ha más nem, boldog ember, akinek mindig lesz szíve törődni másokkal... Mint a nagyanyjának volt... Szerette volna a feleségének megvallani, mennyire megöregedett, de szégyellte. Pedig a felesége megértette volna, hisz ö is megöregedett már, a télen azt is kihímezte az asztalterítőn: „Fogy. ár: 36,40 Ft." De egy férfi ne mutassa ki a gyengeségét! Újra felvette ünneplő kabátját, a zsebébe tett harminc forintot - mennyibe kerülhet most egy sámli? -, elballagott a téesz asztalosához. S két nappal későtt, amikor visszaérkeztek Pestre, Katika áthívta a szomszédék Zolikáját. Büszkén mutatta a szépen faragott sámlit.- Nagyapa csinálta. . Egy kicsit te is ráülhetsz. » Szabó Gyula: ÚJ ÉLET
