Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-03-01 / 8. szám
„Átvitt értelemben analfabétának nevezik azt is, aki tud ugyan olvasni, de nem azt olvassa ami érték, s nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Méz helyett mérget gyűjt a virágos réten.“ Kodály Zoltán: Éneklő ifjúság. (Két fogalom között.) A gyakorlatban elválaszthatatlan egymástól a népművelés és az önművelés. Az egyik létezésének feltétele a másik megléte. Tényleges, társadalmilag hasznos és értékelt teremtő népművelés nem létezhet önművelés vágyával élő emberek nélkül. Ugyanígy nem juthat el az ember a népművelés szervezettségébe, ha hiányzik belőle az önművelés igénye. Mind a kettő párhuzamosan halad egymás mellett, körkörösen emelkedő végtelen csavarmozgást végezve. Elméletileg mindkettő lehet annak a folyamatnak az elindítója, amely leginkább az ifjúkor idején jelentkezik, mint a tudatos lét sarkallatos problémája: ,,a mindent tudni akarok“. Gyerekkorból alig kilépő ifjúként, az anyanyelv bizonyos szinten való elsajátítása után, a feltételezett iskolai indíttatással, az elsajátított általános és szakmai műveltséggel, a különböző mértékben felkeltett tudáséhséggel kerül az ember olyan társadalmi helyzetekbe, amikor nemcsak az iskolai végzettség, de a műveltség, is számon kéretik tőlünk. Ezek a lét-helyzetek döntésekre, választásokra, elvi- és gyakorlati állásfoglalásokra kényszerítenek mindenkit. A döntések autonóm meghozatalában, a választás tudatosságában elsődleges szerepet kap a kultúra (tágabb értelmezésében), az elsajátított ideológia, a mikro- és makroközösségek (család, iskola, munkahely) hatására kialakult erkölcsi értékrend. Ennek az alapjait az iskola lerakja ugyan, de a házat az ember maga építi fel és maga is lakja be. Természetesen ennek nyomán nem rögzíthetők a népművelés-önművelés kapcsolat teljességének határai. Az önművelés, mint a valóság teljességére törekvő birtokbavételének, majd tudatos alakításának feltétele, kezdeteiben is hordozza az egészséges emberi tudatot serkentő, abban katalizátorként működő népművelési törekvéseket. A népművelés intézményesített formái így veszik át az iskolából kikerült, alkotó tevékenységet folytató ember nevelését, tájékoztatását, művelődési igényeinek felkeltését és a meglévő igényszint kielégítését. Guothi se autón (Ismerd meg önmagadat) vésték Apollón delphoi templomának kapuja fölé a Thalésznek tulajdonított mondást. így naponta olvashatták a vallási szertartásra érkezők - rabszolgák és rabszolgatartók. A görög-római kultúra bölcseletét sűrűn átszövi e mondás lényege. Évszázadokig tartó vizsgálódásaik - bármilyen előjelű eredményre is vezettek - kezdő és végpontja a világban élő ember volt. Az az ember, aki Mezopotámiából, a görög-római kultúrán, a reneszánszon át a mai civilizáció tudományos-technikai forradalmáig érve megteremtette ,,az emberi társadalom kollektív agyát“. Az egyetemes kultúra, amelyet Marx György fizikus nevezett így, földrészenként, népenként, nemzetenként, nemzetiségenként változó, nemzedékröl- nemzedékre öröklődő emberi teljesség. Ennek a , .kollektív agynak“ sajátos munkamegosztásban működő sejtje egy-egy ember. Egyenként változva abbeli erejében és tehétségeben, hogy az elődeink által teremtett anyagi és szellemi értékeket milyen mértékben sajátítja el, s gyarapításán ezeknek az ismereteknek függvényében mennyit fáradozik. A történelemben először a szocialista társadalom teremtette meg a kultúra-értelmezést osztályszempontúság alapján, a birtokbavétel lehetőségének ugyanilyen alapokon nyugvó teljességét. így vált egy-egy ember - most már nemcsak kiváltságos osztályok tagjaként - tárgyi és tudati életfeltételeinek alkotójává. Alkotó viszonyba került tudása tárgyával, saját tevékenységével, de mindenek előtt önnön személyével a népművelés és önművelés révén. Ebben a hatásrendszerben, ebben a kapcsolathálózatban, ebben a népművelési intézményrendszerben (iskolán kívüli nevelés, könyvtár, amatőr művészeti mozgalom) áll egy embertípus, akit „délszlovákiai könyvtárosnak“ neveztem el. Nem véletlenül, hiszen egyáltalán nem feltétel, hogy a vegyes lakosságú járások, városok, falvak könyvtáraiban nemzetiségiekhez tartozók legyenek a könyvtárosok. Ez az egyed, aki a népművelés országos rendszerében megfoghatatlan, meghatározatlan szerepet tölt be, a nemzetiséget szolgáló népművelési intézményekben sem dolgozik meghatározott küldetéssel. Van, mert az adott helyzet létrehozta, de nem azért létezik, hogy az adott helyzetben konkrét, céltudatos tevékenységet fejtsen ki. (Amit a mottó takar) A Kodály-idézet magában hordozza az igényt, hogy az írni, olvasni tudó embert valaki megtanítsa könyvet olvasni, megtanítsa az értér kék felismerésére, elsajátítására. Elsősorban ezt az igényt elégíthetné ki, ezt a követelményt teljesíthetné a könyvtáros. Csakhogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. Kezdem a művelni való emberfőkkel. A nemzetiségi iskola mai törekvéseiben, céljaiban szerepel ugyan az önművelés igényének felkeltése, ám a gyakorlat eredményeiben még nem tükröződik a kimondott hangsúly mértékében. Ezért is kerül aztán legtöbbször a dél-szlovákiai könyvtáros abba a helyzetbe, hogy nemcsak a könyvtár állományának kezelését, kölcsönzését és gyarapítását kell végeznie, de az olvasók becsalogatását, nevelését is. Mindez nem is lenne baj, csakhát általános (a kivétel főhajtást érdemel), hogy a népkönyvtárak rendszerében az elemi rész helyét betöltő falusi könyvtárban társadalmi munkát végez a könyvtáros; szinte csak a kölcsönzésre, katalogizálásra szorítkozva. Mondom, ez a többség, akinek csupán szakmai irányítás jár, korlátozódva a könytárkezelés technikájára. Mellőzve mind ebből az olvasáslélektan, szociológia, ízlésvizsgálat, felnőttnevelés alapjait. A központi könytárak nem egy esetben tizennégy- tizenöt falu könyvellátására hivatottak, esetenként a járási könyvtárak szakképzett könyvtárosai adnak elő az időszakonként összehívott tanfolyamokon. Nem véletlen tehát, hogy a dél-szlovákiai falvak könyvtárainak látogatottsága alatta marad az országos átlagnak. Kevesebbet olvasnánk, kevesebb lenne közöttünk az önművelés abbahagyhatatlan áramában élő? Aligha, hiszen bennünket is ugyanaz a társadalmi közeg vesz körül, ugyanazokat a követelményeket támasztó iskolarendszer oktat, mint az ország más területein élőket. Nos, a dolog nyitja meggyőződésem és tapasztalataim szerint nem is itt rejtezik. A könyvtárosképzésünk (természetesen a középfokúra gondolok) nem teszi lehetővé adekvált formában, sem esti, sem levelező, sem nappali tagozaton a nemzetiségileg vegyes lakosságú falvak könyvtárosainak továbbképzését. Törekvés ebbe az irányba évek óta nincs. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a társadalmi munkában kövytároskodó (bocsássák meg ezt a kifejezést) lelkes amatőrök számára csupán a módszertani irányítást tartják fontosnak, ebben is leginkább a katalogizálást és a kölcsönzés technikai részeit. 1978-ban az IFLA (a könyvtárosok nemzetközi szövetsége) hazánkban megtartott kongresszusa alkalmából jelent meg a Könyvtárak a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban című könyvecske, amelyet a Matica slovenská adott ki. Ebben az alig 45 oldalas füzetkében az elvi állásfoglaláson kívül, ami a nemzetiségeket is megemlíti, egyetlen egyszer foglalkoznak ezzel a problémával, az állománygyarapítás kapcsán. Itt leszögezik: „Az állománygyarapításnál figyelembe vesszük a használó háttér nemzetiségi jellegét; a nemzetiség lakta területeken az állománygyarapítást a lakosság nemzetiségi összetételének arányában kell végezni.“ Sajnos a tapasztalás sok esetben mást bizonyít. Igaz ugyan, hogy az arányokat többé kevésbé betartják, ám az állománygyarapítás körül rengeteg problémát vetnek fel könyvtárosaink. Elsődlegesen a Magyar Népköztársasággal közösen megjelentetett, illetve az onnan behozott könyvek hiányát, a választék szegényességét emlegetik. Elsősorban a választékkal van baj, mivel ezt nem a könytárak szabják meg, hanem a könyvkereskedelem kínálata. Élő probléma ez akkor is, ha a népkönyvtárak elővásárlási joggal bírnak a könyvesboltokban. Egy egységes könyvtárellátó vállalat sokat segítene a helyzeten. így történik aztán, hogy a nemzetiségek lakta falvakban sokszor fele-fele a magyar és a szlovák könyvek aránya, ami nem felel meg az igényeknek, a lakosság összetételének. így, ilyen könyvállománnyal, ilyen szakmai tudással áll a könyvtárosok többsége olvasói elé. Nem önhibájából hiszen akkor a könytár vezetését sem vállalta volna el. Őt fűti a lelkesedése, a tudásvágy, ö is a népművelők között dolgozó önművelők táborába tartozik. Csupán a nagyobb szakmai tudás megszerzésének lehetősége hiányzik. Megfontolandó lenne, hogy az egyre inkább fakultatív módon szakmai ismereteket is oktató gimnáziumaink egyikében-mási- kában népművelői és könyvtárosi ismereteket oktatnának. Talán megoldást jelentene, hogy a falusi értelmiség egyre vastagodó rétegéből így nevelődne ki az iskolák központosítása, a szövetkezetek egyesítése után a közélet irányítására képes pedagógus és agrárszakemberek nélkül maradt falvak népművelőinek többsége. (Feltételezett és valós elvárások) A problémakör összetettebb, mint ahogy az első látásra tűnik. A szocialista társadalom fejlődésének új megoldásra váró problémái leginkább a tudati szférában jelentkeznek. Az egyre tökéletesedő népművelési intézményrendszernek lépést kell tartania az iskolarendszerünk nevelőmunkája nyomán jelentkező önművelés igényével. Ezért sem megengedhető, hogy társadalmunk egyetlen területén is nem kellően felkészült emberek (mégha társadalmi munkában is) lássák el a népművelés és az önművelés kapcsolatteremtésének nem könnyű, gyakran összetett, differenciált megközelítést kívánó feladatát. Dél-Szlovákia, ahol a hazánkban élő magyar nemzetiségű lakosság döntő többsége él, mezőgazdasági-ipari jellegű járások láncolata. A termelés növekedésével egyszerre kell, hogy gyarapodjon az emberi agyvelö művelését szolgáló népművelési intézmények, témánk esetében a könyvtárak rendszere. A mezőgazdaság korszerűségét, fejlődését elsősorban a szakkönyvek, a szakkönyvtárak segítik. Az anyagi bázis beruházásainak megvalósítása során, a takarékossági szempontok figyelembe vételével sem lehet közömbös a szellemi bázis, a ,,kiművelt emberfők“ sorsa. Az aztán végképp nem, hogy a meglévő szellemi kultúrát hozzáértők közvetítik-e a felhasználó szakemberekhez vagy sem. Ennek a kérdésnek megoldása nemcsak a Dél- Szlovákiában élők gondja kell, hogy legyen. DUSZA ISTVÁN NÉPMŰVELŐK ÉS ÖNMÜVELÖK A KÖNYVTÁROSI PÁLYAKÉP MÓDOSULÁSA DÉL-SZLOVÁKIABAN P edagógus barátom az órájára nézett, és felállt: - Szülői értekezlet lesz a kis elsősöknél. Az igazgató nem ér rá, engem bízott meg a helyettesítéssel. Ülj be te is, hátha hallasz valami érdekeset. Minden a megszokott mederben folyt. A tanító néni elmondta, a gyermekek karácsonyig minden betűt megismertek, most már a folyamatos olvasáson lesz a hangsúly. Szólt a matematikáról meg a szlovák nyelvről, majd a szülök szokványos kérdései következtek, kinek a csemetéje hogy tanul, jól viselkedik-e. Talán már befejeződött volna az értekezlet, de az egyik anyuka bátortalanul jelentkezett, majd halkan, szégyenlősen mondta:- Tanító néni, mit tegyek, a fiam utálja a könyvet. Csak a tévét szereti, ordít és tiltakozik, ha csak meséskönyvet lát. Veréssel kényszerítsem az olvasásra? Mintha varázsütés érte volna a szülőket. Felkapták a fejüket, szertefoszlott az unalmas egyhangúság. A felszólaló darázsfészekbe nyúlt. Felállt egy apuka, magabiztosan kijelentette, szerinte a könyvnek, a mesekönyvnek sincs már olyan jelentősége, mint egykor. A tévé sok mindent pótol, aztán meg a mai rohanó világban kinek van ideje arra, hogy olvasgasson, sőt meséljen a gyerkőceinek. A mögötte ülő anyuka rögtön kontrázott. Arról beszélt, neki egy életre szóló élményt jelentett, amikor esténként az édesanyja leült hozzá az ágy szélére, tündérekről meg boszorkányokról, tiszta szívű és gonosz emberekről mesélt. Azt hiszem, ekkor tanulhattam meg, hogy szép és rút emberek, dolgok egyaránt vannak a világon, tette hozzá elérzékenyülve. A szülő példája A hátsó sorban ülő apuka a kis Nemecsekről beszélt, meg az egri vitézekről, az ő gyermekkori példaképeiről. Erre az volt a válasz, hogy ma Sándor Mátyás, vagy a rajzfilmek sok-sok kedves figurája is lehet éppen olyan hős, ugyanolyan példakép. Aztánaregény- adaptációkra terelődött a szó. Az egyik anyukának a Sándor Mátyás meg a Kárpáthy Zoltán is jobban tetszett eredeti formájában, tehát regényben, mint tévéfilmen. Igen ám, de a gyerek miként fedezze fel a különbséget, ha nem vesz könyvet a kezébe? S mi vajon mikor veszünk? - tette föl az újabb kérdést az egyik anyuka. Hirtelen csend lett. Azt hiszem, sok szülő azokra a percekre, órákra gondolt, amikor azt mondta gyermekének: hagyjál, most nincs időm veled játszani, fáradt vagyok, nincs kedvem mesélni. Kapcsold be a tévét, mesefilmet vetítenek. Talán arra is gondoltak, hogy a gyermekekkel legtöbbször ruhát vagy cipőt hajszolnak, könyvesboltba bizony nagyon ritkán tévednek be. Honnan tudhatná hát a gyermek, hogy milyen öröm szép könyvet venni, milyen jó érzés, ha könyvet adunk vagy kapunk ajándékba... Valóban, honnan tudhatná, ha apuka meg anyuka is ritkán vesz könyvet, s ha netán valamelyik barátjától vagy barátnőjétől könyvet kap ajándékba, akkor fitymálva forgatja a kis csomagot: - Csak erre tellett neki, másra nem? Elszalad az idő. A szokványos egyórás szülői értekezlet majd három óra hosszat tartott. Azt hiszem, senki sen sajnálta. A szülők elgondolkozva indultak haza. Biztosra vészén, nem egy közülük a tévémé se után rögtön nem kapcsolja le a villanyt a gyermekszobában, hanem keres egy szép könyvet, és mesélni kezd a gyermekeknek. Es talán nemcsak azon az egy estén. SZILVÁSSY JÓZSEF
