Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-03-01 / 8. szám
L/ is Merész oldalára gördült, majd | l\ vissza. Kérdésre kérdéssel válaszolt.- Vajon én miért nem alszom? Én sosem alszom. Hányszor hordtalak hátamon, te édes álomba merülsz, én mindig ébren vagyok, látszhatom bár lagymatagnak is. Telhetnek nappalok, éjjelek, viharok és szélcsendek, én nem ismerem az álmot.- Milyen szép a beszéded! - ámult el Suhanó. Kis Merész felfújt a levegőbe egy fodros hullámtarajt, s karjával ezer vizgyöngy- szemre csapta szét.- Én így élek. Még Száraföld sem volt, s én már voltam. Vágytam, hogy megszülessen eme testvér, hogy magányom megszűnjön, hogy valakiért legyek. De hogy őszinte legyek, rosszat szépnek ne fessek: a Szárazföld nem a Testvérem. Ö az én fiam, Tékozló Fiam! Zenemünyitányként indult a szilaj vihar. Viharmester vezénylései éles füty- tyentésekkel, sivító hangokkal, hullámzó és hullámtorlódást okozó széllökésekkel érkeztek. Ám Kis Merészben és Suhanó- ban azonos hangulatkedv uralkodott, mit nem zavart sem Viharmester szeszélyes akarata, sem taszigáló fuvallata. Nem észlelték maguk körül a világot, egymás számára csak egyedül voltak és egyek voltak. Delfin testvér elterült Kis Merész vágtázó testén, s hallgatta a Nagy Mesét, a Titkok Meséjét. Érezte, hogy most magyarázatot kaphat azokra a kérdésekre és gondolatokra, melyek bensőjét foglalkoztatják, nyomasztják, ha egyedül barangol távoli vizeken. És főleg akkor, amikor visszatér ide, amit úgy hív: Itt, ahol ismerős, akkor érzi, milyen nagy a Távolság, a Tér, s mire visszatér, fiatal delfinként ismert csemeték hetyke legényekké nőttek fel. Érezni, szinte kitapintani lehet a félelmetes Időt. Hallgatta a titkok meséjét, Kis Merész beszédét.- Fájdalmasan szültem, neveltem a fiamat: Szárazföldet. Nőtt. Nagysága nem volt mégsem ijesztő, nem tartottunk egymástól, hiszen ez érthető is. Csodálkozva nézegette magát Tenger-Anyám tükrében. Igazgatta magát. Néha egy új hegyláncot emelt, másutt völgyeket barázdált. Folyóival engem tisztelt, álmodozva hordtam szeretetben, csókoltam szirtlá- bait, kedveltem lényeit. Embereit, állatait. Csak ők féltek tőlem - mondta a hullám, x és eltűnődött.- Érted te ezt, Suhanó? Suhanó nagy zavarában és ámulatában, s azonkívül tudatában annak, hogy nem mindennapi vallomást hall, szerete- téről és ragaszkodásáról biztosította a hullámot. Kis Merész folytatta meséjét.- Megdöbbentett az a felismerés, hogy a lényeket félelem és rettegés tölti el, s Anyámtól és tőlem egyre tartózkodnak, hiányzik belőlük a felismerés. Fiam, a Szárazföld, idő múltával hiú, gonosz, és uralkodni vágyó lett. Az embert szolgává tette, tőlem és testvéreimtől elrémítette. Megtanította őket minden rosszra, sőt úgy rendezte dolgaikat, hogy a Rossz Jót szülhet és a Jó Rosszat. így keverte meg dolgaikat, s az ember élete kezdettől fogva keserves küzdelem. Érthető ez, Suhanó?!- Végig lázit a múlt, Suhanó - folytatta kis szünet után a hullám. Hiszen gyakran velem tartasz, tudod, hogyan nyargalok lázasan, nyugtalanul, önkívületben. Néha még a folyókon is felfutok, csábítom az embert, lehetőségekkel kínálom, hívom. Ilyenkor mindig erőtlenül térek vissza. Nem értik a szavam. Csak a sodrás hoz meg Édesanyámhoz, ki oly komor de fenséges, olyan hatalmas, de gyöngéd, haragos, de igaz szívű, tompa kék, de ezer színben tud ragyogni, méltóságos és nemesen egyszerű. Keblére rohanok, hogy magyarázatot kérjek, de ó, halld, Suhanó, ő néma! Nem tudom, boldog-e, csak remény ez. És talán mi vagyunk az ő szava, mi vagyunk a kezei, lábai, ezerarcú csodái, és ö a Test, a végtelen Minden, a Mindenségek Mindensége!- Suhanó! - kiáltott fel Kis Merész. - Ezer halak, lények! - száll öblös hangja. - Lássátok örömöm, kibuggyanó könnyeim. Édesanyám! Nálad vagyok, Benned vagyok, Tiéd vagyok, s enyém vagy. Delfintestvér felsikoltott örömében, Kis Merész hóna alá kapta, rohanásukban szinte szálltak. Űzte őket egy boldog pillanat lélegzetelállító ereje. Rohantak, rohanásukkal szelet kavartak. Úsztak a Tenger peremén felkelő Hold torkába, az meg ezüst kalpagját megemelte, s mire hozzáérkeztek, fellépett az égbolt létráján, és felettük szólalt meg.- Szép jó estét - hunyorított és illedel- meskedett. - Melyik csillagot vezényeljem útmutatóul, vagy csillagképet kívántok? Vagy netán a Karimás Saturnus legyen útmutatótok és hű kísérőtök?!- Ég veled! - rikkantott fel Suhanó a sápadt égitestnek, és Kis Merésszel elrugaszkodtak. Erejük és lelkesedésük a Holdnak fiatalabb világát juttatták eszembe, s az égbolt minden fényét felgyújtotta. Kis Merész hegymagasságú víztölcsérré változott, s jókedvében megpörgette delfintestvérét.- Elmégy? - kérdezte Suhanó. - Üdvözlöm a többi lényt! Száguldj, láss csodákat égen és tengermélyen egyaránt! Kis Merész nekirontott a távoli látóhatárnak, delfin pajtás lemaradt tőle. örömmámorban kaszabolta a hullámtarajokat, habvirágokat. A mélyből hosszú, zöld füvet tépett, hogy majd Valakinek ruhájára díszként felhajítja. Sokszor váltogatta egymást a Nap és a Hold az égen, Kis Merész hatalmas országának még csak tavát, annak is csak szögletét járta be. Hogy ne csak lássa, hanem érezze is e büszke tartományt, víz-felszínt és Tenger-mélységet, víztölcsér gyökere a tengerfenéket kavarta. így a hullám mindent megtudott, amit csak tudni óhajtott. Millió vizilények mondták: Itt volt kis Merész! Kis Merész látott bennünket. Rettegjetek, gonoszok! Százéves teknősök mondták: ükapánknak ükapjának az ükapja hagyta ránk őseitől, hogy Kis Merész nem más, mint Édesanyánk, a Tenger fiatalabb arca, örökké megismétlődő duhaj, lelkes gyermekkora! A hullám, kinek fülébe szintén eljutott a szóbeszéd, mégiscsak Kis Merésznek érezte magát. Rohanása hetedik hetének pontosan hetedik napján a Nap delelésekor megtorpant. Ritkán látott lénybe botlott, még Valakinek is többször ugrott nyakába. Ennek a rangos találkozásnak a számát fél kezén is meg tudta mutatni. Tengerbölcs volt, ki eléje köszöntőnek és hírvivőnek egyik albatrosztanítványát küldte, s utána jött ö maga is.- Mindent szerencsésen! - köszöntötték egymást.- Duzzadsz, Kis Merész, erődtől duzzadsz - szólt Tengeraggastyán.- Te is, nagy bölcs, eszedtől, mert válaszom szerint megítélsz, s gazdagodik megfigyeléseid tárháza. Dicsérd csak albatroszod, ő talán nem veszi zokon.- Kis Merész! Hullámmal az még nem esett, hogy névvel illették. Megszolgálod még ezt a bizalmat.- Időről beszélsz, tisztelt Bölcs, mondják, Te egyidős vagy Tenger-anyámmal. Mondd, nevem - melyet szolgálni fogok örökké, hiszen létezésem Törvényszerű szükségesség, hiszen megszűntömmel a Tér és az Idő értelmét veszíthetné. - Nevem megváltozik-e. Nem akarok Nagy Merész lenni, de mi az, ami vár rám, ami lényeges,ami új?! Tengerbölcs eljátszadozott albatrosz tollával, hol a hullámra, hol az égre nézett, s így válaszolt.- Talán mert bölcs vagyok, azt is mondhatnám: Nem szokásom a jövőbe tekingetés és a velejáró kellemetlenségek elviselése. Ám hogy annyira ne csalódj bennem, gyere velem. Megindultak hullámvölgynek lefelé, majd alámerültek a mélybe. Ezer foszfo- reszkáló lény világította útjukat, csak az albatrosz szállt fel a magas légbe, hogy míg tanítómestere távol van, a felhőket faggassa. Megérkeztek a tengerfenékre. Tengerbölcs elküdte a köréjük sereglett jó vízinépet, s aztán a hullámhoz fordult.- Nézd a korallnemzet és - nemzedék miriádját. Elhalva egymásra rakódnak, s a tengerfenék növekszik, egyre emelkedik, míg el nem éri a felszínt. Egy új sziget, keletkezik - korrallsziget. Fiad, a Szárazföld gyarapszik, s támad. De Anyád, Tengeranyád, ki van oly idős és bölcs, mint én, ezt csöndesen szemléli. Nem mállasztja a süldő szigeteket nagyobb haraggal, mint ami már elfogultság lenne. Most még létezik az Egyensúly! De egyszer, Kis Merész, eljön az Ember ideje! Ő lesz a leghatalmasabb! Itt már megbénul az én képzeletem. Meg kell ismerned az Embert! Ez a te jövőd. Sok ezerszer halsz el, sok ezerszer támadsz föl, újhodsz meg. Életöltök tanulságát szűröd le, fölülkerekedsz érzéseken, hangulatokon ... Nem irigyellek és nem is szánlak. Sorsodat, mint kitartó és elszánt zarándok ezerszer megjárod, ugyanazon hibákkal, ugyanolyan kínhalállal, míg megtudod, hogy minek és hogyan kell járnod! Tengerbölcs magára hagyta Kis Merészt, ki mélyen elgondolkodott az agg terjedelmes és komor szavain, majd útnak indult. Rég nem látta Tékozló Fiát, s a kíváncsiság erősen hatalmába kerítette, s roppant erővel rövid idő alatt már a parti sziklák élén torpant meg tajtékoz- va. Útját folytatta egy folyón, befelé a szárazföldbe, s nézte, mit idézett elő az Idő múlása. Változott itt minden, érezte, mégpedig jócskán. Megállt egy híd alatt összehúzódva, hogy elférjen alatta, s figyelte a Rohanó Embereket- Mindent szerencsésen! - kiáltott fel nekik. - Beszélgessünk egy kicsit.- Ám a Rohanó Emberek figyelembe se vették szavát.- Ejha! - hökkent meg Kis Merész.- Ezek már nem hallanak? Elrettent a gondolattól. Gyorsan felduzzadt nagyra, hatalmasra, hogy észrevegyék.- Ejha! - rémült meg Kis Merész.- Ezek tán már nem is látnak?! Buzgón mesterkedett, hogy tudomást vegyenek róla. Szívet, lelket gyönyörködtető hangon csobogott, hangja mint száz kristálycsengó, ha csendül, úgy zenélt, színes fényben ragyogott, de a Rohanó Emberek továbbra is közönyösek maradtak.- Jaj - kiáltott fel Kis Merész hiszen ezek elszc a Te Be észre tát, s erő Éjsz: ka, szele szűrt árboi szott ledől Mag: vízpe állók Viss; lak? közül möle: adod emlé Vi ba s Bele A bers: gyón Becs a Te lyosL hullá N agyanyó sosem tartozott a bőbeszédűek közé, s az, hogy egyszer csak rászánta magát, hogy a gondjairól beszéljen, nem volt véletlen. De kinek jutott volna eszébe, hogy gyógytatónak éppen a kis doktort választja, aki alig melegedett meg a faluban, az egészségügyi központban. Nem is itteni, a városból jár ki, minden szerdán, a rendelője zsúfolva, csak délután kerít sort a beteglátogatásokra. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy nagyanyó zárkózottsága felengedett, váltott pár szót a kis doktorral, s meglehet, beszédét az orvos összefüggéstelennek, zavarosnak találta. De ez nem így van, csupán nagyanyó átkozottul óvatos. Még csak az kellene, hogy az első látogatás alkalmával kiöntse a szívót! Az ember csak egyszer égeti meg magát alaposan. S ha a hozzá legközelebb állóktól kapja a leckét, az kétszeresen fáj. Mégis ő lesz a kiválasztott, a doktorka, akinek olyan az arca, mint a szobájában, az ágya fölött függő képen a Pál apostolé. Mindent elmond neki; mesél a gyerekeiről, az uráról, nyugodjék békében, csak el ne felejtsen valamit. Gondosan össze kell szednie a fejében a gondolatait. Úgy, hogy a kis doktor mindjárt elsőre megértsen mindent, és megszabadítsa a szorongásától, amely úgy nyomja, mint éjszaka a üdére. Különös, hitt ennek az embernek, alighogy belépett a kiskapun. A kutya sem rontott rá annak rendje és módja szerint, márpedig Lesannak jó a szimata.- Szép délutánt - köszönt az orvos a küszöbön. - Nos, hogy vagyunk, nagyanyó? - Az elődje alighanem tájékoztatta, kioktatta, hogyan kell bánni a vénasz- szonnyal. Biztosan nem hallgatta el, hogy egyedül maradt, mint az ujjam.- Jó napot - dünnyögte üdvözlésként, s az orvos azonnal így szólt:- Mutassa csak, megnézzük. És máris tapogatta a dagadt bokát, az egyetlen közvetlen bizonyítékát annak, hogy nagyanyó leesett a létráról. Bánja az ördög a bokát, gondolta az öregasz- szony, másodszor a bordája törhet el, egyszer úgyis eldől, mint a fa, és fekve marad. Csak gyorsan végezzen vele. Attól rettegett a legjobban, hogy valakinek a terhére lesz. Nem a szenvedéstől félt, abból világéletében bőven kijutott.- Miért csinál magának gondot az ilyen vénasszonyból - mondta, de hangja nem volt őszinte, örült az orvos látogatásának. Hízelgett a hiúságának, hogy mindjárt ebéd után megállt nála. alighogy befejezte a rendelést; az előde gyakran késő éjszaka jött, ha jött, s olyankor úgy áradt belőle a pálinkaszag, mint a szeszfőzdéből. Attól a szerdától kezdve, amikor először megállt nála, látogtásai közé rendszeresen besorolta a nagya- nyót is. Akkor sem feledkezett meg róla, hogy az egészsége felöl é»deklődjön, amikor már vígan szaladgált a törött bokájával; megdicsérte a szilvafákat a kertben, meg az időt számláló ódon ingaórát. Nagyanyó szinte megfiatalodott ekkora megtiszteléstöl, mindenféléről beszélt, megmutogatta a doktorkának boldogult ura asztaloscájgját, sőt, a régi rokkával is eldicsekedett, amelyen évtizedekkel ezelőtt még font. A szerdák éltették, a látogatási napok. Lassan érlelődött benne az elhatározás, hogy a bizalmába fogadja az orvost. Hosszú ideig ellenállt, elhessegette kételyeit, hátha idegen lesz az ő gondja az orvosnak. Hátha nevetségesnek találja, ugyan nagyanyó, mondja majd, maga ezt csak úgy hiszi, nem gondolja, hogy az emberek mégsem ennyire érzéketlenek? Az lesz a legjobb, ha elejétől fogva elmond neki mindent. A gyerekeknél kezdi, ahogy a világra jöttek. A gyerek gond, s a lánygyerek kétszeres gond. Úgy határozott, hogy a három lánya közül az egyikről, akit alig érkeztek megkeresztelni, meghalt, róla hallgat. Meg sem kérdezte, vajon van-e gyereke a doktornak. Talán még nem is nős. Azt azonban okvetlenül elmondja, hogy a lányoknál mindig y fennáll annak a veszélye, hogy pártában maradnak, vagy épp ellenkezőleg, az ember siránkozik, hogy egy szép nap kifélét hoznak a házába. Az ő lányai abban a korban mentek férjhez, amikor egy lány a férhezme- nésre gondolhat. Kuba, az első veje mogorva, csak foghegyröl beszél az emberrel, ezt megmondja. Huvégtelenül I Honzínak is faluból. Az a nagyanyó nyó épp el falatokat ké Frantisek Skorunka szonötöt érdemelne, mármint Kuba. Lojza, a kisebbik lánya ura vagy háromszor kimeszelte a házat, olyan lett, mint az új. Ráadásul nem is szakmája, és egész Prágában laknak. Persze, ha vasárnaponként néha ' megjelentek, meghagyta az öregnek, hogy csapjon agyon egy nyulat, és mindannyiukat annak rendje- módja szerint megvendégelte. Néha libát tömött és karácsony előtt elvitte Prágába. Persze hogy tartóztatták, maradjon, ameddig csak akar, mennyire rábeszélték, de hát hogyan hagyhatta volna a házat meg a baromfit az öreg gondjaira? Dehogyis, kedveseim, mindenütt jó, de legjobb otthon. De amikor a prágaiak azzal a kéréssel jöttek, hogy a szünidőre vállalja el Honzíkot, mert szeretnének körülnézni a világban, Nagyany mindez. Ne a szép nap már nem k< keztek a n£ nem látta, I a nagyanyó rengeteg g nek tanulta mindegyikn hogy elfele tás idónkér ból. Olyan volna, biztí DaAc I AtcqÍ (REGENYRESZLET) immi
